'Már nem vagyok egyedül'
Sokat kapott. Ha nem volt kitakarítva, azért verte meg a férje, ha rendet rakott, akkor azért, mert nem találta a holmiját. Hol fojtogatta, hol késsel fenyegette – mindezt a nő három gyermeke szeme láttára. – Az egyik ilyen alkalommal az apám is megjelent a lakásban, elvitte a gyerekeket, engem viszont ott hagyott a férjem kényére-kedvére – meséli a jómódú családból származó, diplomás nő, aki az apja elől menekülve ment férjhez.
– Nem volt kitől segítséget kérnem. A férjem azzal fenyegetett, elveszi a gyerekeket, ha el merem hagyni – folytatja Krisztina. Krisztina 12 évet húzott le a banki középvezetőként dolgozó brutális férfi mellett, mígnem 2011 februárjában kizárta a lakásból, majd háziorvosától segítséget kérve három hónapot pszichiátrián töltött. Utána közölte a férfival: nem engedi vissza az életébe. De a problémák nem oldódtak meg, a férfi továbbra is zaklatta, késsel, sokkolóval fenyegette, hogy mondjon le a gyerekéről (Krisztina két idősebb gyermeke korábbi házasságából származik).
Amikor már hetente jártak ki hozzá a rendőrök, a IX. kerületi rendőrkapitányság egyikmunkatársa a figyelmébe ajánlotta a Vodafone a nők biztonságáért programot, illetve a NANE (Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen) Egyesületet. Krisztina – az országban másodikként – egy olyan segélyhívó készüléket kapott, amely veszély esetén egy gombnyomásra elküldi a vészjelzést és a pontos földrajzi koordinátákat egy diszpécserközpontba, így a hatóságok azonnal beavatkozhatnak.
– Mielőtt megkaptam a segélyhívót, csak kísérettel mentem el otthonról. Most már néha egyedül teszem meg az utat. Mert nem vagyok egyedül – érzékelteti a változást Krisztina. A program kísérleti jelleggel tavaly februárban indult el három fővárosi – a IX., a VII. és a XII. – kerületben. Összesen 30, párkapcsolati erőszakot elszenvedő nő kapta meg a GSM hálózaton működő mobil vészjelző készüléket.
Eddig 11-en használták azt „élesben is”. 32 riasztást adtak le. A segélyhívó a rendőröket is segíti. – Egy átlagos, telefonos riasztáshoz képest a segélyhívós riasztás során sokkal többet tud az intézkedő járőr a nőket fenyegető partnerről, tudja, mire számítson, kivel áll szemben – mondja Fuxreiter Róbert, a IX. kerületi rendőrkapitányság vezetője. Ez pedig nemcsak az ügyfelek védelmét, hanem a járőr biztonságát is szolgálja, a nyomozást pedig a segélyhívó hangrögzítő funkciója segíti, a felvétel később bizonyítékként is használható.
A kísérleti programról készült mély interjús kutatás alapján a bántalmazott nők alaposan meggondolják a segélyhívó használatát. Többségük egyrészt már megtanulta, mit várhat el a rendőrségtől és mit nem, ezért gyakran veszélyes helyzetekben sem kér védelmet. – A hatóságokat a legszívesebben kihagynák a történetből: a bántalmazott nők, ha csak tehetik, megpróbálják másként megoldani a problémát. Az évek során igen jó kockázatelemzővé válnak, így a vészhívót is csak krízishelyzetekben használják – mutat rá Tóth Györgyi, a NANE munkatársa. Ez egyébként megerősíti azokat a korábbi adatokat, amelyek szerint egy nőt már 30-40 kriminális szintű bántalmazás ér, mire a hatóságokhoz fordul.
A kiadott készülékek egyébként még mindig ugyanazon 30 nőnél vannak, aki eredetileg megkapta, ami mutatja: az ilyen problémák rendezése mennyire nem egyszerű. Holott a párkapcsolati erőszak valamilyen formája minden tizedik magyar nőt érinti, hetente pedig egy nő halálát okozza. – Egész generációk mennek tönkre ezekben a viszonyokban, hiszen a gyerekek többnyire végignézik anyjuk bántalmazását, az erőszakoskodók pedig zömében maguk is erőszakos környezetben nőttek föl – magyarázza Tóth Györgyi. Hozzáteszi: az, hogy a hatóságok nem lépnek föl időben és kellő hatékonysággal, becslések szerint évente 400 millió eurójába kerül a magyar államnak.
Egy korai beavatkozás ennyit spórolna meg az igazságszolgáltatási, az egészségügyi és a szociális következmények elkerülésével. A magyar állam ugyanakkor nem támogatja a fenti programot, amely jelenleg hat országban – hazánkon kívül Spanyolországban, Írországban, Angliában, Portugáliában és Olaszországban – működik, holott azt – Írország és hazánk kivételével – mindenütt állami feladatként kezelik.
A civil szervezetek számára viszont túl nagy feladat volna állami szerepvállalás nélkül országossá kiterjeszteni a programot. Már csak azért is, mert a rendőrök hiába érkeznének is ki hamarabb a segélyhívásra, a párkapcsolati erőszakkal kapcsolatos képzések hiányában ugyanúgy reagálnának az ilyen esetekre, mint az utca embere, és elsősorban az otthonról hozott attitűdök alapján lépnének föl. A kísérleti programban részt vevő nőkkel és rendőrökkel készült interjúkból kiderült: a rendőrség egyes munkatársai fenntartásokkal kezelik a hozzájuk forduló bántalmazott nők állításait.
– A gyermekvédelem terén is volna mit javítani. Egyrészről azt mondják a bántalmazott nőknek, hagyják el a férfit, különben elveszik tőlük a gyerekeket. Ha pedig ezt megteszi egy nő, azt mondják neki: kéthetente add oda a gyerekeid a bántalmazónak láthatásra, úgy, hogy immár nem vagy jelen és nem tudod megvédeni őket – vázolja a problémákat Tóth Györgyi.
A NANE munkatársai a kísérleti program keretében 40 rendőrt és 35 szociális munkást is kiképeztek, a kétnapos tréningekre pedig magukkal vittek egy „túlélőt”, aki immár nem sértett-rendőr felállásban mesélte el történetét. Ez a találkozás többnyire nagy hatással volt a rendőrökre. Az interjúk során többük megemlítette, hogy minden járőrnek részt kellene vennie a képzésben. Volt ugyanakkor olyan rendőr is, aki a NANE munkatársai előtt továbbra is a sógorát védte, mondván: a húga megérdemelte a verést, mert idegesítő volt.
