Ha eladó a horgolók lapja, kell, megvesszük. Ha a horkolóké, azt is. Mert van az országban vagy százezer kézimunkázó, akinek évente négy alkalommal a horgolás mellé a politikánkat is eladjuk. Egyik minta olyan, mint a másik. Alvászavarban szenvedőknek dettó – velük majd merünk nagyot álmodni! –mondta nekem évekkel ezelőtt a Fidesz médiaportfóliójához közel álló üzletember. Így is történt. Sőt jelenleg is ez történik. A balliberális fölény a múlté, bár a jobboldal még mindig túlsúlyról beszél, amikor befolyást szerez valahol. Kalkulációja egyszerű. Ami nem az övé, az a másiké: automatikusan ebbe a csoportba löki a bulvárt, a politikát jobbára kerülő vagy éppen nagyon is engedelmes kereskedelmi adókat és a dróton rángatott helyi sajtót.

A kormánypártiak szívesen felmutatnak egy-egy idősebb kiadóvezetőt, szerkesztőt, akinek néhány életrajzi adata bizonyítani hivatott elfogultságát, s ha kell, azt is, hogy adója, műsora, lapja (akár külföldi „gazdáik” inspirálására) végső ütközetre készül ellenük. Pedig ez a háború, ha egyáltalán létezne, a hódítónak beállított fél részéről inkább fegyverletétellel, elvonulással végződne – az ellenzékhez sorolható orgánumok finoman szólva sincsenek gazdasági erejük teljében.

De ne siessünk annyira előre. Ahogyan a magyar tőkések első millióinak megszerzése, úgy a konzervatív médiabirodalom létrehozása sem volt babazsúr. De egyiket sem nevezném a rendszerváltás maradandó bűnének, mert lehet firtatni sok ügyletet, lehet keseregni a Magyar Nemzet elfoglalásán vagy a Heti Válasz állami milliárd dal kistafírozott alapítványán – az arcpirító üzleti húzások akkoriban egy virulens, gazdasági alapokkal bíró balliberális portfólió ellenében születtek.

Érzékenyebb tájakra kalauzol bennünket az a kérdés, hogy a konzervatív értékeket fölmutató korábbi Magyar Nemzet szabadabb szellemét miért kellett kordába fogni, hogyan vált tartalma pártpropagandává, békében is harci kürtté a többi elfoglalt médiummal egyetemben. Csak a túlsúly elleni erőgyűjtés, a hátrányok legyűrése tette mind durvábbá a hangnemet, vagy a korábbi elnyomottságból fakadó küldetéstudat, bosszúvágy? A jobboldal múltbéli sérelmeinek felszakadt sebeibe sót hintett az „átmentett” sajtó, számukra hitbéli értelme volt a kritikátlan összezárásnak. Eközben a másik oldalt félelmei ragadták néha igaztalan, esetenként hisztérikusan túlzó vádakra, amelyek szinte szükségszerűen torkolltak a tévés, rádiós tisztogatásokba. A médiaháború tombolt, mert ilyen körülmények között tombolnia kellett. A közvéleményt a látványos küzdelem fölajzotta, s nem volt kérdés, hogy kinek ad igazat – eltávolított kedvenceinek.

Az annektálás inkább a hatalom vereségének tűnt, mint győzelmének, a primitív propagandafogások az (akkor még) erre érzékeny közönségnél kicsapták a biztosítékot, s a néhol ügyetlen befolyásolási kísérletek a hirdetőknél is csődöt mondtak. A csatakiáltásoktól hangos közeg azonban sokat ártott az 1989–90-ben a szabadságot éppen csak ízlelgető sajtónak, fokozatosan vesztette el megbecsültségét, tekintélyét, a függetlenség egyre inkább megkérdőjelezhető, „hamis termékké” vált.

A múlt azonban érdekesen kísértett –a hajdanán az agitprop zugait ismerő, azt néha örömmel kijátszó, úgynevezett „átmentett” közeg hallani sem akart még egyszer valamiféle kiszolgáló szerepről. Hadban állt az új rezsimmel, de nem azért, hogy a másikat dicsőítse. Nyilván volt ebben a magatartásban némi lelkifurdalás, kompenzáció, de a szuverén véleményalkotás, értékelés szándéka is. Míg jobboldalon a fölismert együvé tartozás öröme elnyomta az önreflexiót, s erősítette a szolgálatjelleget, addig a másik oldal törekedett valamelyest a távolságtartásra, s nehezen volt hajlandó elfogadni azt, hogy az eszmetársi közösségből párttársi elkötelezettség váljék. Ez hol sikerült, hol nem. Számos esetben kimutatható volt a részrehajlás (vagy az elhallgatás), de a kritikai hang, a „finnyásság” mind a szerzőket, mind közönségüket jobban jellemezte, mint a jobboldalét. Mára pedig a különbség, ha lehet, nagyobb, mint bármikor.

A baloldalt sokszor inkább irritálta a „saját” sajtója, mint az ellenfél sortüzei – türelmetlenséggel, okvetetlenkedéssel, szabatossággal, törleszkedéssel, de leggyakrabban túlzott liberalizmussal vádolták az úgymond az ő oldalukon állókat. Szemükre vetették azt is, hogy fórumaikat felkínálják ellenfeleiknek, míg „odaát” ezt a legritkábban teszik meg, s akkor is jobbára az egységbontóknak adnak helyet. Persze ők is igyekeztek hűséges kádereket ültetni kulcsfontosságú helyekre (ORTT, kuratóriumok), de nem eggyel fölsültek, éppen akkor, amikor a leginkább szükség lett volna rájuk (Ladvánszky György – ORTT, Czeglédi László –MTV-kuratórium,Rudi Zoltán –MTV).Regék szólnak arról, hogy milyen nehéz,majdnem lehetetlen volt a közszolgálati médiumok élére kompetens s egyben megválasztható vezetőt találni, de legalább megpróbálták.

A kikínlódott egyezségek „áldozatát” gyakran a nevetséges szervezeteikkel fölvonuló civilek szavazatai meszelték el. Már csak halvány emlékfoszlány, hogy a bő kétharmaddal kormányzó Horn Gyula miként keresett pénzembert a nagy múltú Magyar Nemzet megmentésére, de még az is, hogy Gyurcsányék az MSZP baloldalával dacolva engedték a Magyar Rádió elnöki székébe ülni azt az embert, aki ma a házelnök jobbkeze. (Külön bekezdést érne Such György története – ide is, oda is csapva, néha csapongva, de fiatal tehetségekkel, friss hanggal teli, ráadásul nyereséges rádiót csinált, a legközszolgálatibbat Gombár Csaba leváltása óta, épp ezért a Fidesz sem szerette annyira, hogy tovább maradhasson.) A kormányok médiabeli nagyvonalúságának ezzel együtt kevés nyoma van. A „negyedik hatalmi ágat” mindenki használni, elfoglalni akarta, de a „felperzselt föld” taktikáját legkövetkezetesebben a Fidesz alkalmazta, különösen 2006-tól, mikor is egy legitimitását vesztő kabinet ellen szállt hadba – mert bár a hatalom nem, az erő egyre inkább velük volt.

Megfélemlített szerkesztők szerettek volna kedvükbe járni, de hiába, műsorok, riporterek kerültek indexre, és ennek fogadtatása már messze nem olyan volt, mint az Antall-éra tisztogatása. Orbánék megengedhették maguknak, hogy néhány médiaműhelyt odvas baloldali barlangnak bélyegezzenek, ilyen volt például a Nap-kelte, amelyik kétségbeesetten próbált kitörni onnan, olyannyira, hogy Gyárfás Tamás a bojkottot hirdető Fidesz és KDNP helyett gyakran a szélsőjobbot invitálta kamerák elé.

A jobboldali sajtó szisztematikusan építkezett, a balliberális kényelmesen nyújtózkodott, büszkén viszonylagos autonómiájára, holott egyre jobban érződött, hogy a körülmények (az internet szokásokat átalakító folyama és a gazdasági krízis), valamint a nyomasztó politikai klíma megingat minden bevált gyakorlatot, s előbb-utóbb megnyirbálhatja azt az önállóságot is, amelyet addig a nyereség biztosított. A profit fogyott, s az árkok mélyülése a médiafogyasztónál sem növelte, inkább csökkentette az objektivitás iránti igényt. Volt azonban egy mindennél fontosabb, speciális, fejlett demokráciák esetében nemigen regisztrálható különbség a jobb- és a baloldal logisztikájában. A csúnya és piszkos pártpénzek fölhasználásának módja.

Ne firtassuk, hogy nyolcéves baloldali kormányzásnál hol gyűlt föl belőle több, de az biztos, hogy a Fidesz koncentráltan, meghatározott célok eléréséért (is) költött belőle. Akinek hálásnak kellett lennie, az hálás is volt. Szerteágazó és több hangszeren játszó médiabirodalom született sok tulajdonossal, de összehangolt, sőt egymást erősítő politikai üzenettel, ha kellett, hecckampánnyal. A Fidesz gazdasági holdudvara jelentős összegeket áldozott erre, a Théma gazdája, Vitézy Tamás például milliárdokat. Tagadhatatlanul elkötelezettség is vezette őket, de sejthették, hogy befolyásuk nő ezzel, sőt megtérülhet befektetésük is. A politikusok, a tulajdonosok, a médiamunkások célja egybeesett: győzni kell!

A balliberális világ kényes volt arra, hogy a sajtószabadságnak legalább a nyomait tiszteletben tartsa, beavatkozási kísérletei általában óvatosabbak voltak, senki nem akart a cenzor szerepében feltűnni. Néhány kirohanás, erőszakosabb lépés azért emlékezetes, de nem ez vált mindennapos gyakorlattá. A befolyás csökkenéséhez az is hozzájárult, hogy a szocialisták képtelenek voltak nagyüzemesíteni a pártpénzek felhasználását, a „kézbe adom” manufakturális körülményei a hálát is kisüzemivé és személyhez kötötté tették. Mindenki mindenre kérhetett, így mindenki mindenkire hivatkozhatott, majd eltűnhetett – nem gazda kellett, pusztán egyszeri jótevő.

Az amúgy sem optimális hatásfokkal működő rendszert tovább rontotta Gyurcsány Ferenc és Puch László küzdelme a kasszakulcsért. A hátországban pedig szakadatlanul folyt az elvi vita, amelynek tartalma merőben különbözött egymástól, konklúziója mégis egyezett. Az egyik tábor nem volt hajlandó tudomást venni a jobboldal gátlástalan, de tudatos birodalomépítő technikájáról, s azt a realitásoktól elrugaszkodott álláspontot követte, hogy a politika ne szponzorálja, s pláne ne szervezze meg a tájékoztatás piaci szereplőit, éljenek meg azok a piacból. Ezzel szembement a másik tézis, amely szerint a szabad szellemiségű sajtó a liberális SZDSZ titkos hadoszlopa, ezért nem annak húzza a nótát, aki fizet érte. Pregnáns képviselőjétől, Szanyi Tibortól való az alábbi mondat: „Ha valaki független újságírást akar, akkor tegye azt, de ehhez potenciális finanszírozóként ne az MSZP-t kúrogassa…”

Így 2010-ben egy háttérintézményekkel megerősödött jobboldal szerzett kétharmadot, és a hatalomból távozó kormánykoalíció úgy vált a templom egerévé, hogy se mű, se pénz – ami ritka teljesítmény. Az sem vitás, hogy a jobboldali sajtó nem csupán kívülről lett összerakva, hanem önmaga is építkezett. Ahogy a „túlsúlyosként” kezelt médiumoknál föloszlottak az iskolák, elmaradoztak a közösségteremtő rendezvények, úgy szaporodtak náluk, gondoskodva a saját utánpótlásukról és közönségük magukhoz kötéséről.

Nem pusztán hitet és célt sugároztak, hanem az összetartozás élményét is. A központi intésre beinduló hadjáratokhoz is jobban tartották magukat a riporterek és a vezérpublicisták – még akkor sem támadt túl nagy zavar, elbizonytalanodás, ha ezek nem az ellenfél földjére, hanem „hazai” tájakra vezettek. Utóbbiak azonban nem az újságírói bátorság vagy polémia mementói voltak – inkább a Fidesz felső, politikai és gazdasági régiójának „táviratai”, amelyeket illett komolyan venni.

A jobboldali nyilvánosság gondosan felépített szerkezete láthatóan működőképes egy-egy lejárató akció sokpasszos levezénylésekor, kampányokhoz illő témák elővételében, a pártfrazeológia utánzásában. Aki azonban mindenütt ármányt sejt, az maga is ármánykodó lesz. Ennek jegyében a legriasztóbb „újdonság” a paranoiagyanús, konstruált történetek, mesterségesen kreált ügyek nagypolitikába illesztése a célszemély devalválása vagy jól körülírható üzleti érdekek kedvéért. Mára a közszolgálati csatornákkal a háta mögött egy egész médiaarzenál képes azt sulykolni, amit a vezér stábja kigondol. Világos, egyszerű beszéd ez, nem bíbelődik árnyalatokkal. Régről ismerős bűnbakok tűnnek fel, akiket a szokott dühvel illik fogadni, kombinációk hírekként kelnek szárnyra, hamis riadók, olcsó mesék ivódnak elemi erővel a pórusokba.

A baloldal sokáig hitetlenkedve nézte a jobboldal kommunikációs offenzíváját (a fékevesztett nyomulást és a profizmust egyaránt), azzal áltatta magát, hogy ez idővel kifullad, ők pedig majd sebbel-lobbal fölépítik, rendszerbe szervezik saját nyilvánosságukat. Ennek anyagi alapjait rakta volna le az a csúfos paktum, amelyből két zenés rádió született: a jobboldal virágzó Class FM-je, és a bal mára elnémult NEO-ja, amiről a Heti Válasz eufemisztikusan azt írja: „a legkevésbé közéleti, egyszerű pénztermelő csatornát hagytak veszni”. Hagyták veszni? Az NMHH (Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság) gálánsan engedett a pályázatokban megajánlott irreálisan magas koncessziós díjból, ami nyilván az alku része volt. Csakhogy az egyezség senki által nem bizonyítható legfontosabb pontja a választások után azonnal köddé vált – amíg a Class FM fütyörészve szedte be a reklámpénzt, a nagyjából ugyanakkora hallgatottságú NEO hirdetésbevétele a működéshez sem volt elég. Az állami cégek bugyellárisa ugyanis zárva maradt előttük, a jelentkező magáncégek száma szintén fogyatkozott, s akadt közöttük, amelyiket figyelmeztettek: gondot okozhat, ha csak a NEO-t választják.

Az MSZP pártpénztárnoka, Puch László egyre gondterheltebb lett, hiszen a tető alá hozott elvtelen üzlet egyszerre okozott tetemes politikai és anyagi kárt. Az MSZP egykori holdudvara lassacskán egy kisebb üstökös udvarát sem tette ki, a legális bevételek szintén megcsappantak, előfordult, hogy egy vidéki alapszervezet áramszámláját is gond volt kifizetni – befektetők pénze nélkül zökkenőmentes médiatámogatás, pláne -vásárlás, -terjeszkedés elképzelhetetlen. „És miért is kéne, ha nem szolgál minket?” – juthatunk el Szanyi Tibor pórázához.

Ráadásul, valljuk be, blőd helyzet pártoktól, pártokhoz közel álló, más üzletekért ácsingózó vállalkozóktól várni a nyilvánosság védelmét, a kiegyensúlyozott médiaviszonyokat, az egyoldalú tájékoztatás, az agymosás megakadályozását. Ez az állapot idővel újraírja, amit magunk mögött hagytunk, annyi különbséggel, hogy majd két agitprop csapat, no meg a hozzájuk csapódó ilyen-olyan érdekkör próbálja majd meggyőzni közönségét. Persze ez sem kis differencia. De mi van, ha csak egy? A tét nagyobb, mint hogy az értékekérdekek versenyében mekkora lesz az erőfölény – átformálódik az ország is. A kétharmad számára nem elég a lojalitás, a politika kulcsposztjainál vak engedelmességet követel. Aktuális bizonyíték erre Karas Monika NMHH-elnöki kinevezése. Piciny, eldugott szigetekre szorul az ellenvélemény? Vagy ott a kínálkozó egérút – a netre költözik a sajtószabadság?

Portálok, blogok, közösségi oldalak profi és önkéntes szerzői valóban átrajzolták a nyilvánosság korábbi térképét, ami jó, de senki ne higgye, hogy ez állhat hatásosan ellent a politikai agymosásnak. Hogy a jobboldali médiumok fellépése mennyire tökélyre fejlesztett, mennyiben csak a fanatikus híveknek szól, növekszik-e a kétely, a rés benne, hol lép be a nagyobb realitásérzék – erről nincs pontos kép. A kormánypárti és az ellenzéki tájékoztató eszközök mechanikus számbavétele semmit sem ér: a hegemón törekvésekkel jellemezhető Orbán-rezsim a médián keresztül a magyar lakosság mintegy kétharmadát nap mint nap eléri, hat rá, orientálni próbálja. A kormányfő levelezési szenvedélye csak ráadás.

A baloldalhoz sorolható médiaportfólióval nem kell mást tenni, mint hagyni: elsorvad magától. Tudniillik ha a reklámbevétel zuhan, menetrendszerűen érkezik a veszteség. A kormányszervek tájékoztató, illetve imázskampányain kívül ott vannak az állami kézben lévő mamutvállalatok – ezek hirdetései, irányított szponzorációi döntenek, mert 1. áthidalhatják a válság okozta hiányt, 2. azt is hirdetik, hogy mely orgánumokat preferál a hatalom. A „kiszárítás” módszere ismét egy korábbi hallgatólagos egyezségnek int búcsút – az aktuális kurzus, ha a maga orgánumai felé hajlott is a keze, íratlan szabályként legalább 30 százalékban máshová is juttatott az életet jelentő állami reklámbüdzséből, példa erre éppen a Szerencsejáték Zrt. Mivel nincsenek tartalékok, néhol még igazi tulajdonos sem, hamar jelentkezik az „elvonási tünet”.

A nézők, hallgatók, olvasók sem pótolhatják a reklámbevételt – mégoly sikeres produktum esetén sem. Márpedig az erre fordított összegek mindenütt megcsappantak, ami pedig maradt, nem mindig a reklámszakma vastörvényei szerint oszlik el. Lehet vele engedményt, némi jóindulatot vásárolni, vagy büntetni. Akire nagyon haragszunk, hiába nyer jogi elégtételt, rendezhet gyűjtéseket, ingyenkoncertet, fölkopik az álla (Klubrádió). Egy másikkal mintha érvényesülne az „egy sima, egy fordított” szabálya (ATV). Az ellenségesnek ítélt napi- és hetilapok, folyóiratok fogyó példányszámmal, lélegeztetőgépen.

Valahol valakik tehát joggal érezhetik úgy, hogy ők vezénylik a parádét. Ennek különlegesen szép példája, hogy mostanában nem a Magyar Posta, vagy a Szerencsejáték Zrt. örvendezteti meg az ellenzéki médiát féloldalas hirdetéseivel, hanem a Közgép. Igazi 22-es csapdája: ha ajánlatát visszautasítják, széttárt karral kürtölheti világgá: „lám, adnánk, mégsem kell!” Így pedig: „tessék, kaptok!” És erre jön még a zseniális csavar, mármint hogy pontosan a Simicska Lajos fémjelezte Közgép hirdeti magát tenderen nyert munkáival a Margit hídtól a kápolnásnyéki aluljáróig. De talán még ennél is szembetűnőbb, hogy a kormányoldalhoz közel álló tévé és rádiók, újságok tetemes nyereségről számolhatnak be, a Fidesz média- és egyéb gurujai, akár az állandóan éhes prérifarkasok, csapnak le minden eladandó portékára a Metropoltól a Napi Gazdaságig, hogy további merész terveikről szó se essék.

A kérdés már csak az, tudomásul kell-e venni, hogy Magyarországon van egy szolgáló média, amely nem a többpólusú sajtó, hanem a politikai propaganda törvényei és finanszírozási módja szerint él. Ezzel párhuzamosan létezik a globális sajtópiaci válság, amit idehaza a politika nemhogy enyhítene, inkább hatalmi céljainak alárendelve szemérmetlenül kihasznál – gyakorta nem csupán a piacot, de a demokráciát is megcsúfolva. Ez könnyen egy problémafelvetésre, megoldási alternatívákra, értelmes vitára süket világot hozhat el, amelyet a net szabadsága sem ellensúlyozhat.

A veszteséges médiumok tulajdonosai a termékekben és az azokat előállító kollektívákban keresik a hibát. A „sajtómunkások” maguk is ezt teszik. A fogyasztó kegyét kereső tervek, kezdeményezések kapnak zöld jelzést, majd állnak le különösebb eredmény nélkül. Fölösleges elkötelezettségek szövődnek, szakadnak szét, s a legféltettebb kincs válik egyre könnyebbé – a szavak súlya. Tényleg rengeteg belső baj, inkompetencia, ósdi reflex, rivalizálás, rugalmatlanság, korábbi pazarlás, késedelmes reakció, balsiker (jó szó!), rágta szét az ellenzéki sajtó hitelét, belső kohézióját – de ezt az egész kudarcpakkot átköti és napról napra jobban fojtogatja a máról holnapra élés bizonytalansága. Nincs jövőkép, mecénás, nincs biztonsági háló. Marad az örök recept: ha nem nő a bevétel, csökkenjen a kiadás. Volt miből, nincs miből. Addig szeletelik a kart, amíg a vállhoz nem érnek. Ott a „mozgástér” érezhetően beszűkül.