Futótűzként terjedt a hír a főváros X. kerületében lévő Terebesi erdő hajléktalankolóniájában tavaly, egy esős júniusi napon: jönnek az önkormányzat buldózerei! Jönnek, hogy lerombolják az engedély nélkül épített viskók sokaságát, kitelepítsék az otthontalanokat, s végleg „megtisztítsák” a területet, ahol az elmúlt húsz évben a társadalom perifériájára sodródott emberek százai kerestek hosszabb-rövidebb időre menedéket víz, villany nélküli kalyibákban.

Riadtan állt azon a napon viskója előtt a hatvanhoz közeledő Molnár Péterné Valéria és párja, Jónás Albert is: tizenöt éve telepedtek le az erdőben, ahol bár középkori körülmények közepette éltek, mégis otthonra leltek.

„Kukázunk, vasat gyűjtünk, mint a többi hajléktalan – mesélték akkor –, de legalább este nem az utcán kell aludnunk, hanem saját házunkban.” Nem csoda hát, hogy Valéria és Albert azon a napon félve ugyan, de elszántan állt kunyhója elé: ők ugyan nem mennek sehová, nem kérnek a kitelepítésből, megvédik otthonukat.

A dózerolás végül – elsősorban a hajléktalanokat segítő, a kunyhóbontást jogszerűtlennek és értelmetlennek tartó civil szervezet, A Város Mindenkié (AVM) csoport tiltakozó akciójának köszönhetően – elmaradt. Pontosabban csak azokat a viskókat bontották el, amelyek „tulajdonosai” lemondtak a kunyhójukról, elfogadták a kerületi Lélek-program keretében kínált segítséget, a szállás és a munkalehetőség ígéretét. Mindenki más, tíz-húsz hajléktalan, köztük Valéria és Albert, maradt. S bár akkor sokan úgy vélték, meg vannak számlálva erdei napjaik, mert előbb-utóbb úgyis a hivatal győz, elkergetik az ott élőket, váratlan fordulatot vett a Terebesi erdő és ott élők ügye.

A kerület ugyanis az elmaradt dózerolás után módszert és stratégiát váltott: partnerként kezdett tekinteni az AVM-csoportra, és az elmúlt kilenc hónap alatt közösen dolgozták ki az Erdőből lakásba elnevezésű programot, amely reményeik szerint „végleges és valódi” megoldást hozhat.

– A dózerolással és a kitelepítéssel az a legnagyobb bajunk, hogy az csak látszatmegoldás. Elbontják a viskókat, és néhány hónapra, talán egy-két évre szállást adnak az embereknek, de az otthontalanok végül megint az utcán kötnek ki, s akkor már egy kunyhójuk sincs, ahol meghúzódhatnának. Ez egyébként mára részben be is bizonyosodott. Többen ugyanis visszaköltöztek az erdőbe azok közül, akik tavaly nyáron önként lemondtak kunyhóikról, és szállóra mentek – mondja Dombóvári László, az AVM aktivistája. – Szerencsére a kerület vezetése megértette, hogy más utat kell választani, s első lépésként két bérlakást ajánlottak fel.

A két kőbányai önkormányzati bérlakást ezután civilek „vették kezelésbe”: a Szociális Építőtábor Egyesület, a Magyar Vöröskereszt, az Alapítvány a Társadalmi Felelősségvállalásért és a Van Esély Alapítvány a kerület segítségével, adományokból, önkéntesek tucatjainak munkájával mára szinte teljesen felújította a 30-35 négyzetméteres garzonokat. Az egyikbe Molnár Péterné Valéria és párja, Jónás Albert költözhet be.

– Tavaly nyáron még úgy gondoltam, hogy engem csak erővel visznek el az erdőből, úgy éreztem, ha kell, a buldózernek is nekimegyek. A szállás, az albérlet ugyanis csak átmeneti megoldás lett volna, a bérlakás viszont más. Ennek a díját valahogyan ki tudjuk fizetni, így pedig hosszú évekre, sőt talán életünk végéig újra úgy élhetünk, mint mások – mondja Valéria a lakás csütörtöki avatóünnepségén, s könnyeivel küszködve fűzi hozzá: – Nem bíztam én már az emberekben, a hatóságokban, az ígéretekben, de most be kell látnom, tévedtem.

Noha Valéria már annak örül, hogy a napokban, tizenhat év után újra lakásban, összkomfortos lakásban élhet, párja öröme nem felhőtlen:

– A bérleti díj tízezer forint lesz. A vízen, a villanyon és a tűzifán spórolhatunk, de így is legalább 15-20 ezer forintos havi kiadásunk lesz. Ezt nem lesz könnyű előteremteni. Az asszony nyugdíjazása még folyamatban van, én állást sehol nem kapok, vagyis nincs állandó jövedelmünk, csak az, amit a vasazásból, sörösdoboz- és üveggyűjtésből össze tudunk szedni.

A másik önkormányzati lakás új bérlőit is hasonló kétségek gyötrik, bár ők jobb helyzetben vannak.

– A feleségem nem dolgozik, ráadásul nemrég operálták, én meg közmunkásként negyvenhétezer forintot keresek. Ráadásul csak júliusig biztos az állásom – mondja az ötvenes évei végén járó, alacsony, szikár Lőrincz Ferenc, aki 1997 óta lakott a Terebesi erdőben. Vidámabban fűzi hozzá:

– De majd csak megoldjuk valahogy a pénzügyeket! Most egyelőre élvezzük, hogy van villany és jó meleg. És azt, hogy nem kell kannákkal kilométereket gyalogolni a vízért!

Az új életet kezdők anyagi nehézségei kapcsán Weeber Tibor, Kőbánya humán szakterületért felelős alpolgármestere (Fidesz–KDNP) azt mondja, kezdetben minden segítséget megadnak a házaspároknak, még a csekély bérleti díjhoz is biztosítanak lakhatási támogatást, valamint megpróbálják közmunkához juttatni őket. Később viszont – teszi hozzá – a saját lábukra kell állniuk. Ez azonban szerinte biztosan sikerülni fog nekik, hiszen ha kint az erdőben, elképesztően nyomorúságos körülmények között gondoskodtak magukról, akkor itt sem vallanak kudarcot. Az alpolgármester diplomatikusan válaszol arra a felvetésre: különös, hogy éppen annak a városnak az egyik kerülete indít humánus, példaértékű programot, amely kordonokkal, bírsággal küzd a hajléktalanok ellen. Weeber Tibor úgy fogalmaz: „Mi itt Kőbányán úgy látjuk, amilyen sokrétű a hajléktalanság, olyan sokfélének kell lennie a segítségnek is. Olykor nyilván szükség van a szigorra, de ennél fontosabb a civil ellátó szervezetek munkája, a szállók, a kisebb otthonok működtetése, a szakmát adó programok indítása és persze az is, hogy az üres önkormányzati bérlakásokba olyan emberek, párok, családok költözhessenek, akik ki akarnak kerülni a reménytelenségből.”

Noha az AVM-nél is elismerik, hogy a lakásavató még csak fél siker, hiszen a két párnak másfél évtizednyi erdei lét után nem lesz könnyű visszaszoknia a számlák, rezsiköltségek világába, az aktivisták szerint nem kétséges a program sikere. Annál is inkább, mert a civil szervezet szerint a kőbányai program az egyedüli működőképes megoldás arra, miként lehet hajléktalan embereket visszavezetni a normális életbe. Úgy fogalmaznak: „Ez a két család rengeteg szakmai és anyagi segítséget kapott az elmúlt egy évben. Ami viszont nagy különbség más programokhoz képest, hogy a sok segítséget és pénzt nem egy átmeneti megoldás, vagyis egy szállóra való bekerülés és az ott-tartózkodás emésztette fel, hanem a helyzetük tartós megoldása. Erre azonban ma Magyarországon alig akad példa.” Az AVM reményei szerint a kőbányai program csak a kezdet. Ebben már csak azért is bíznak, mert a Terebesi erdő továbbra sem lakatlan. Az egyik aktivista úgy fogalmaz: „Mintha szélmalomharcot vívnánk. Legutóbb nyolc embert számoltunk össze, de szinte hetente bukkannak fel új arcok.”

Molnár Péterné Valéria és párja, Jónás Albert költözés előtt