A pécsi püspökségi botrány 2010 őszén robbant ki. Akkor az Egyházfórum című folyóirat főszerkesztője, Wildmann János teológus azt nyilatkozta az MTI-nek, hogy a Vatikán vizsgálatot indított a pécsi egyházmegyében, s ennek következménye, hogy Mayer Mihály püspök felmentette W. Gyulát. A püspökség válaszul kiadott egy közleményt, amiben azt állították: nincs semmiféle vizsgálat, és az egyházmegye gazdasági ügyeit 1994 óta intéző W. Gyula maga kérte a felmentését. Utóbb kiderült e tagadás valótlansága, hisz W. Gyula – tízmilliós követeléssel – munkaügyi pert indított az egyházmegye ellen, s a pervesztéstől tartó püspökség kénytelen volt bemutatni a bíróságon azt a vatikáni levelet, amiből kiderült: Mayer Mihályt a Szentszék utasította, hogy váljon meg vagyonkezelőjétől.

A püspökség hazug közleménye felbosszantotta az egyik volt pécsi papot. A férfi, aki részben az egyházmegyében tapasztalt visszásságok miatt vetette le a reverendát, 40 pontba foglalt feljelentést tett a rendőrségen, s azt állította, hogy a püspökségen számos gazdasági és szexuális bűncselekmény történt a korábbi években. Ennek hatására nyomozás indult, és nem sokkal később Mayer Mihály – vélhetőleg ugyancsak a Vatikán nyomására – távozott a püspöki székből. Mivel hasonló lemondás emberemlékezet óta nem fordult elő Magyarországon, a történetet rendkívüli érdeklődés kísérte. Az egyházmegye azonban nem szolgált magyarázattal Mayer lépésére, hisz a távozás okán kiadott közleményben a püspök „betegség vagy más súlyos okok”-kal indokolta lemondását. Azóta eltelt két év, s az immár 72 éves Mayer ma is töretlen energiával irányítja egy Tolna megyei település plébániáján fél tucat falu katolikus lakóinak hitéletét, ami azt mutatja, hogy egészségi állapota aligha játszott szerepet távozásában.

A már említett feljelentés miatt 2010 végén elindult rendőrségi vizsgálat vezetett W. Gyula megvádolásához és a Pécsi Törvényszéken folyó perhez. A január 9-én ismertetett vádiratból megtudtuk, hogy a nyomozó hatóság áttekinthetetlennek találta a pécsi egyházmegye könyvelését. Így nem lehet megállapítani például azt, hogy 2008-tól kezdve kik kaptak összesen 90 millió forint értékben munkáltatói kölcsönt a püspökségtől, s hogy a kapott pénzből ki és mennyit fizetett vissza.

Az viszont a könyvelésből megállapítható volt, hogy a püspökség 15-20 alkalmazottja 2005-től fogva tiszteletdíja egy részét adómentesen vette fel, noha a kedvezményezettek nem voltak arra jogosultak. A módszer arra épült, hogy az állam és egyház közti megállapodás értelmében az ötezer léleknél kevesebb lakost számláló településeken dolgozó papok és hitoktatók adómentességet élveznek. A pécsi püspökség azonban ezt a kedvezményt gyakran olyan dolgozóknak is megadta, akik nagyobb településeken végezték munkájukat. Ők úgy vették fel pénzüket, mintha kicsi falvakban szolgálnának. Olyan falvakban, ahol se plébánia, se katolikus hitélet nincs. Hat év alatt 30 millió forintot fizettek ki így, s emiatt 10 millió forint adótól esett az állam.

Ennél lényegesen nagyobb károkozást lát abban az ügyészség, hogy miképp gazdálkodott az egyházmegye tulajdonában lévő Fény Kft., aminek W. Gyula volt az ügyvezetője. A püspökség ingatlanjait kezelő és felújító kft. bérbe adott egy gondozóházat az egyházmegyének, s ezért évi 6 millió forintot kért. Aztán 2008-ban felemelték a bérleti díjat visszamenőleg 2001-ig, s emiatt a püspökséget 177 milliós hátrány érte. Ugyanakkor a kft. bérelt egy pincét az egyházmegyétől, s azért nem fizette meg a szerződésben szereplő díjat, amivel a püspökségnek 29 milliós kárt okozott.

Alapvetően a fentieket rója az ügyészség W. Gyula terhére, aki a bíró kérdésére az első tárgyalási napon azt felelte, hogy csak részben ismeri el bűnösségét. A vádlott szóban nem tett vallomást, és a későbbiekben sem akar válaszolni a kérdésekre, ugyanakkor benyújtott egy írásos összefoglalót. Abban úgy érvelt, hogy a püspökség gazdálkodását a katolikus egyház belső szabályai alapján intézte. Megemlítette, hogy e módszereket tudta és nem kifogásolta az egyházmegye több dolgozója, így a püspök, az egymást követő helynökök, könyvelők és pénztárosok sem.

Utóbbi megjegyzés arra utal, hogy ha tényleg történt bűncselekmény, akkor abban W. Gyula szerint nem egyedül őt terheli felelősség. Ebből persze nem következik, hogy a mostani eljárásban mások felelőssége is vizsgálható lenne. A jelenlegi szabályok szerint, ha felmerül, hogy más is vétett a törvények ellen, a bíróság és az ügyészség nem küldheti vissza az ügyet pótnyomozásra. Ahhoz, hogy valaki más is a vádlottak padjára üljön, új feljelentés és új eljárás kell.

A vádirat és W. Gyula írásos védekezése nyomán adódik a kérdés: vajon az ügyészség és a rendőrség ebben az eljárásban miért nem vizsgálta mások felelősségét, miért csak W. Gyulát látta törvénysértőnek? A szabálytalannak látott pénzügyi manőverekre lehetőséget adó szerződéseket többen készítették elő és szignózták, őket miért vélte a vádhatóság eleve bűntelennek? Hihető-e például az, hogy amikor egy Pécsett szolgáló egyházmegyei alkalmazott úgy veszi fel adómentes tiszteletdíját, mintha egy kicsi faluban dolgozna, akkor az illető nem tudja, hogy hamis szerződést ír alá? Az adózás alanyi kötelesség, s az adóhatóságot nem érdekli, hogy valaki azért nem fizeti meg a bérjárulékot, mert nem ismeri a rá vonatkozó szabályokat, vagy azért, mert hibás tanácsot kapott a könyvelőjétől. A vádirat logikája alapján viszont úgy tűnik, hogy ez az alanyi felelősség nem vonatkozik a törvényt kijátszó adózási gyakorlatot elfogadó (s azt élvező) egyházmegyei alkalmazottakra.

Az ügyészség nem hajlandó arról nyilatkozni, hogy miért csak W. Gyulát vádolta meg, így a vádhatóság gondolkodásának mikéntjét csak találgathatjuk. Pécsett a kívülállóknak van is hipotézisük, s többen arra jutnak, hogy a vádemelésbe beleszólhatott a politika. Ha az ügyészség – ahogy azt magáról hirdeti: nem opportunista szervezetként – megvádolta volna mindazokat, akik a vádirat szerint szignózói és kedvezményezettjei voltak a pécsi egyházmegyében megvalósított jogtalan pénzmozgásoknak, akkor hosszú lett volna a vádlottak padja. S abból sokan arra következtettek volna, hogy az egyházmegye egésze „sáros”, és ez a konklúzió kellemetlen lenne a katolikus egyházzal jó viszonyt ápoló kormánynak. Ráadásul, ha a püspökség 20-30 alkalmazottját megvádolják, akkor (akár bebizonyosodik bűnösségük, akár nem) ki hiszi el, hogy a nyomozó hatóság által kifogásolt gazdálkodási mód pécsi specialitás, s nem honosodott meg más egyházmegyékben is? A tárgyaláson talán majd megértjük a vád logikáját. A megidézett tanúk között ott lesz a püspök s az egyházmegye több papja, hitoktatója, adminisztrátora. A vádlott továbbra is megtagadhatja a választ, a tanúk nem.

Pécsi székesegyház: baljós idők