A Győrben folyó per vádlottja Tóth György, a Duna-parti város püspökségének volt számvevője. Őt különösen nagy értékre folytatólagosan elkövetett sikkasztás vádjával állították bíróság elé. Tóth György a vád szerint a püspök tudta nélkül jogosulatlanul utalt ki pénzt a papoknak és az egyházmegye civil alkalmazottainak, s a templomok felújítására a költségvetésben nem szereplő összegeket juttatott.

– Formálisan valóban jogszabályba ütközik, amit tettem, de az egyházam javát szolgáltam vele – jelenti ki az egykori számvevő. Tóth György beltagja volt az egyházmegye előlegéből alakított betéti társaságnak, melyet ostyasütésre, bérbeadásokra, az egyház más gazdasági tevékenységére találtak ki.

– Részben azért, hogy ne kelljen áfát fizetni, másrészt mert az ingatlanok bérbeadásával akkor az egyház jogszerűen nem foglalkozhatott volna – állítja a közgazdász végzettségű volt számvevő.

A társaság vásárolt egy százszemélyes üdülőt Balatonszepezden. Tóth György ezt az egyházmegye pénzéből fizette ki, s azt vallotta a bíróságon, hogy a tranzakcióról minden érintett tudott a püspökségen, s szerinte közülük többen pihentek is ott. Tóth György állítja: volt egy általános felhatalmazása a püspöktől, és ennek alapján gazdasági, pénzügyi és számviteli ügyekben eljárhatott. Pápai Lajos megyés püspök nem emlékszik erre a felhatalmazásra, s a bíróságon elmondta: ha volt is ilyen, akkor azt automatikusan írta alá, amikor elé tették. A felhatalmazás azonban engedély nélküli kifizetésekre semmiképpen sem hatalmazta fel a számvevőt.

Hogy a bíróság miképp ítél a pécsi és a győri perben, az prognosztizálhatatlan. A pécsi ügy kirobbantásában jelentős szerepet vállaló Wildmann János erősen szkeptikus a perek kimenetelét illetően. Úgy véli, hogy a két bíróságnak, ha talál is bűncselekményt és felelőst, a teljes igazság kiderítésére nincs esélye. Az egyházon belül mozgó pénzek útja ugyanis követhetetlen a világi hatóságok számára. A teológusi diplomáját Svájcban szerző Wildmann szerint a magyarországi egyházak olyan engedményeket kaptak a rendszerváltás utáni kormányoktól, hogy úgy viselkedhetnek, mintha állam lennének az államban. Az egyház az iskoláit, üdülőit és más ingatlanjait oly módon működtetheti és adhatja bérbe, hogy az nem minősül gazdasági vállalkozási tevékenységnek, és ha az abból eredő bevételt „hitéleti” célúnak minősíti, akkor a pénz útját semmilyen állami szerv sem ellenőrizheti. Ugyanez igaz a könyv- és az oktatóanyag-kiadásra, a kulturális tevékenységre, a kegytárgyak előállítására és kereskedelmi forgalmára, számos egyéb tevékenységre, még a tíz- vagy százmilliós nagyságrendű adományok felhasználására is.

Úgy tűnik, hogy a vádhatóság nem foglalkozott azokkal a feljelentésekben egyébként szereplő esetekkel sem, amikor idős emberek egyháznak ajándékozott ingatlanjait a püspökséghez kötődő magánszemélyek rendkívül alacsony áron megvették. És azt sem vizsgálhatta az ügyészség, hogy az ingatlan piaci értékét megcsúfoló alacsony árat valóban befizették-e az egyházmegyének.

Wildmann János tarthatatlannak ítéli ezt a gyakorlatot. Az egyházakkal egyébként azért kivételeztek az 1990 óta regnáló kormányok, hogy megerősödjenek, hisz a megelőző negyvenöt évben elvesztették vagyoni hátterüket. Ezért engedték, hogy az egyházi gazdálkodás szabályai jelentős részben kontrollálatlanok legyenek. Ehelyett azonban az lenne célszerű – mondja Wildmann, nyugat-európai tapasztalataira hivatkozva –, hogy az állam tervezhető és biztos támogatással segítse az egyházak minden hasznos tevékenységét, ugyanakkor ellenőrizze, hogy a pénzeket szabályosan használták-e fel a finanszírozottak. Wildmann János azt is hangsúlyozza, hogy nemcsak az állam szabályozhatja és ellenőrizheti az egyházak gazdálkodását, hanem a hívők is. E kontroll sikere attól függ, hogy egy egyházban mekkora a demokrácia. Nos, a római katolikus egyház nem a demokratizmusáról híres. Az egyházjog ráadásul csaknem korlátlan gazdasági hatalommal ruházza fel a püspököket, így az egyházmegyék szinte királyságként működnek.

Más a helyzet a reformátusoknál, ott még a legkisebb gyülekezet is saját maga intézi gazdasági ügyeit, és önállóan sáfárkodik a vagyonával. Igaz, szigorú ellenőrzési szabályok mellett. Egy a református egyházat jól ismerő tiszántúli forrásunk elmondta, hogy a bevételeket és a kiadásokat részletesen könyvelni kell, s még a névtelenül érkező adományokat is (ilyen a perselypénz) legalább két személynek kell megszámlálnia és aláírásával hitelesítenie. A gyülekezetben az utalványozás joga a lelkészé, ám az éves költségvetés tíz százalékát meghaladó összeg esetén az elnökség együttes utalványozása szükséges. A gazdálkodást az elöljárók évi rendszerességgel vizsgálják.

Ám attól még, hogy a református egyházon belül minden kontrollált, az állam a reformátusok gazdálkodásába sem láthat bele. Tiszántúli forrásunk elmondta, hogy a reformátusoknál is jól működnek a kiskapuk az állam kijátszására. Gyakran előfordul például, hogy ha egy idős ember be akar jutni egy református szeretetotthonba, akkor a belépési díjat adományként fizeti meg, mert így az nem számít adóköteles bevételnek. Számos további legális trükk van arra, hogyan lehet a pénzeket eldugni az állam szeme elől, s az egyházügyi törvény ezekre mind lehetőséget ad.