Tábornokper: koncepciós eljárás?
A tábornokper gyanúsítottjai közül többen is állítják: az ügyben eljáró katonai ügyészek súlyos törvénytelenségeket követhettek el, s felvetődhet a kényszervallatás, illetve a jogellenes fogva tartás gyanúja. Rendre azt ígérték ugyanis az érintetteknek, hogy az, aki beismerő vallomást tesz, illetve terhelő adatokkal szolgál a honvédelmi tárca korábbi vezetőire vonatkozóan, akár azonnal szabadulhat az előzetes letartóztatásból, s enyhébb büntetésre számíthat. Ha pedig valaki azt állította, hogy nem tud semmiféle bűncselekményről, azzal az ügyész közölte: semmi gond, hiszen ő már úgyis mindent tud, így a kérdéseivel segíthet felidézni, mire kellene a gyanúsítottnak emlékeznie.
Csaknem három esztendeje pattant ki a Honvédelmi Minisztérium három tábornokához és kilenc főtisztjéhez köthető vesztegetési botrány. Az ügynek négy polgári alkalmazott gyanúsítottja is van. Ellenük költségvetési szerv önálló intézkedésre jogosult dolgozója által bűnszövetségben, üzletszerűen elkövetett vesztegetés bűntette és más bűncselekmények miatt emeltek vádat. A tábornokper tárgyalását idén januárban kezdte meg a Kaposvári Törvényszék, és a bíróság jövő januárban várhatóan ítéletet hirdet.
A vádirat szerint a három dandártábornok – Lévai István Attila első-, Huszti András negyed- és Oláh János tizenhatodrendű vádlott – megegyezett abban, hogy a HM általuk vezetett részlegének szolgáltatásokat nyújtó társaságoktól a megrendelések fejében kifizetett összeg egy részét visszakérik. Nemes Dénes harmadrendű vádlott közreműködésével bevonták Fapál László másodrendű vádlottat, aki 2004 decembere és 2006 júniusa között a HM közigazgatási államtitkára volt. A többi hivatásos, illetve polgári alkalmazott azért került bíróság elé, mert vagy valamilyen konkrét közreműködéséért, vagy csak a „hallgatásáért” részesült a korrupciós pénzekből.
Kérdéses azonban, hogy az ügyészség által felsorakoztatott bizonyítékokkal mit kezd a bíróság. Elsősorban gyanúsítotti vallomásokról van szó – más eszközökkel a feltételezett bűncselekményeket a vádhatóság nemigen tudta alátámasztani –, és ha a kihallgatások során valóban történt törvénysértés, az elhangzottakat a bizonyítékok köréből ki kellene zárni.
Vesztegetési ügyekben egyébként a nyomozó hatóság nincs könnyű helyzetben, hiszen a bűncselekményt dokumentumokkal nemigen lehet alátámasztani, vannak azonban más lehetőségek. A konkrét esetben például – egyik forrásunk legalábbis ezt állítja – a Katonai Biztonsági Hivatal már 2009 őszén rendelkezett adatokkal arra vonatkozóan, hogy a HM egyes cégeinél a közpénzek felhasználása körül nincs minden rendben. Ha ez igaz, mód lett volna például a szóba jöhető személyek telefonjának lehallgatására, az általuk használt helyiségek titkos megfigyelésére.
Az ügy iratait ismerő informátorunk szerint ilyen, titkosszolgálati eszközökkel beszerzett bizonyítékokra a dokumentumok közt egyetlen utalás sincs, ami súlyos hiba lehet. Talán ezt akarták korrigálni az ügyészek azzal – vélik forrásaink –, hogy minden lehetséges érintettet őrizetbe vettek, majd az előzetes letartóztatásukat kezdeményezték. Vélhetőleg abban bíztak, hogy megspórolhatják a nyomozati munkát, ha a fogságban valaki megtörne. A fogva tartás hatására tett nyilatkozat értéke azonban kétséges, már csak azért is, mert a jogi egyetemeken hosszú ideje azt oktatják: a letartóztatás nem előre hozott büntetés, és nem szolgálhat a beismerő vallomás kicsikarására.
A szabadságelvonás pszichikai kényszerként tehát nem megengedett eszköz. Ezzel szemben a tábornokper elsőrendű vádlottja a bíróság előtt kijelentette: azzal fenyegették, ha nem tesz beismerő vallomást, akkor „neki annyi”. Lévai István Attila dandártábornok szerint az első kihallgatása során elhangzott az is, hogy az ügyész „bemocskolja a múltamat, teljesen szétzilálja a jelenemet, az egzisztenciámat, és elveszi mindenem, amim van, tönkre fogja tenni a családomat”. Ha viszont együttműködik, kilátásba helyezte, hogy „a súlyos, tíz év körüli büntetésemet hét évre, akár öt évre is enyhítheti”.
A dandártábornok elmondta azt is, hogy első kihallgatásakor „az ügyész az ügyvéd jelenlétét nem tartotta fontosnak”, és amikor a gyanúsított a védővel való konzultációt kérte, „hangos szóval, erőszakosan magyarázta el, mondta el, szinte utasított, hogy ismerjem be a bűncselekményt és tegyek vallomást más ügyekről is, merthogy az ügyészség már tud mindent”. Lévai szerint az ügyész akkor elővett egy szürke mappát – e módszerről mások is beszámoltak –, és „arra tekintve sorolta, hogy kikre tegyek terhelő vallomást úgy, ahogy ő kéri”.
M. István ugyancsak azt vallotta, hogy kihallgatásakor az ügyész „rövid hatásszünetet tartott, és az előtte fekvő szürke dossziét lapozgatva, sokat sejtetően tudomására hozta”: amennyiben korábbi feletteseire – s ekkor Fapál László másodrendű vádlottat, valamint később Juhász Ferenc volt honvédelmi minisztert nevezte meg –, illetve az általa említett cégekre valamilyen terhelő információval tud szolgálni, „akár a listáról is kihúzhatom a nevét, és hazamehet”. Ha viszont nem, „akkor ugye tudom, hogy akiket eddig kihallgatott, azok többségét be is zárta” – tette hozzá.
Más vallomásokból szintén kiderül, hogy az ügyészség a szabadságelvonás lehetőségét kifejezetten szankcióként említette, hogy a gyanúsítottakat a vélelmezett cselekmények beismerésére ösztönözze. Ennél azonban a vádlottak által elmondottak alapján tovább is mentek. Azzal ugyanis, hogy a kihallgatások egy részén nem vehetett részt ügyvéd, korlátozták a gyanúsítottak védelemhez való jogát. A pszichikai nyomás része lehetett az is, hogy többeket a lakásukról hurcoltak el, a gyanúsítottakat a kihallgatásokra kéz- és lábbilincsben, vezetőszíjon kísérték, egyeseket magánzárkába csukattak, másokat drogosokkal, gyilkosokkal közösen helyeztek el. Ugyanakkor megakadályozták, hogy a terheltek kapcsolatot tartsanak hozzátartozóikkal, a gyermekeikkel.
„A zárkában egyedül voltam, két priccs és egy kettős rendeltetésű hideg vizes csap társaságában: ihattam, és elvégezhettem kisebb testi szükségleteimet” – így számol be a fogva tartás körülményeiről Fapál László, aki a 2010-es karácsonyt töltötte rács mögött. Azt állítja, hogy a fogdában fagypont körül volt a hőmérséklet, de a felesége által küldött meleg ruházat egy részét ennek ellenére nem kaphatta meg. Az ünnepek alatt a családjáról sem tudott semmit, ezért úgy véli, a cél csak az lehetett, „hátha megtörök, hátha elfogadom a vádiratban felsorolt hazugságokat”.
Nemes Dénes polgári alkalmazott pedig azt vallotta: „143 napot töltöttem a Budapesti Fegyház és Börtön 369-es cellájában. Ez idő alatt „mindent elkövetett a katonai ügyészség, hogy tegyek egy olyan terhelő vallomást, melyről fogalmam sincs, hogy micsoda”. Szerinte volt nem egy olyan pillanat, amikor bármit aláírt volna, hogy szabaduljon. A bíróság előtt feltette a kérdést: „elképzelhető, hogy egy katona tábornok annak érdekében, hogy a karrierjét, egzisztenciáját mentse vagy kímélje, és nem utolsósorban, hogy a fegyházból mielőbb szabaduljon, kitalál egy mesét?”
Ez azért érdekes, mert a vád többek szerint kizárólag Oláh János dandártábornok vallomásán alapul, aki 2010 februárjától körülbelül száz napig volt előzetes letartóztatásban. Az igazságügyi elmeorvos szakértői vélemény szerint nála „az előzetes fogva tartás első napjait követően fokozatosan súlyos tudatbeszűkülés lépett fel, mely a pszichotikus határt (kóros elmeállapot) elérte, és amely cselekedeteiben, magatartásában, megnyilatkozásaiban, beszámíthatóságában közepes fokban korlátozta”. Ezért gyógyszereket is kapott, és a kihallgatása során nemegyszer azok hatása alatt állhatott.
A szakértői véleményben az is olvasható, hogy a tábornok úgy látta, „az ügyészek tudták, hogy mi történt, mert csak úgy történhetett, ahogy ők tudták”. Ezért „neki csak bólintania kellett, és mondták, hogy elengedik”. Ebbe azért ment bele, „mert megígérték, hogy így kijöhet”. A dokumentumban szerepel, hogy a tábornok vagy „felakasztja magát, vagy eléri, hogy kijöjjön záros határidőn belül, mert már nem bírta tovább”. Így „most utólag nehezen is érti magát, hogy hogyan volt képes arra, hogy ne a valóságot mondja, hanem azt, amit hallani akarnak”. Ha Oláh a szakértőnek valóban ezt mondta, vallomásának értéke is kétséges lehet.
A bűnösség kérdésében a bíróságnak kell döntenie, és laikus kívülállóként senki nem foglalhat állást arról, hogy a vádlottak elkövették-e a terhükre rótt bűncselekményeket. Lehetséges, hogy mindannyian vétkesek, de forrásaink szerint egy a közélet tisztaságával foglalkozó büntetőügyben különösen fontos lenne, hogy kétség se férjen az eljárás tisztaságához, különben az igazságszolgáltatás jó erkölcse kérdőjeleződik meg.
"Testközelben az ötvenes évek"
– A nyomozás kétségkívül koncepciós jelleget öltött – nyilatkozta kérdésünkre Zamecsnik Péter ügyvéd, a tábornokper elsőrendű vádlottjának jogi képviselője. Szerinte először döntöttek a bűnösség kérdéséről, majd a gyanú alátámasztására utólag próbáltak meg bizonyítékokat találni.
Úgy véli, ez az eljárás „testközelbe hozta az ötvenes éveket”, mert itt is felvetődhet a politikai nyomásgyakorlás szándéka, tehát a büntetőjog politikai célú felhasználása, hiszen a cél az előző kormány támadása lehet. De az sem biztos – tette hozzá –, hogy erről van szó, mert sokan lehetnek, akik a meg sem fogalmazott elvárásoknak kívánnak eleget tenni.
Az ügyvéd szakmai álláspontja egyértelmű: az eljárás során számos törvénysértés történt. A kihallgatások körülményei önmagukban felvethetik a kényszervallatás gyanúját, de Zamecsnik csak akkor lépett, amikor kiderült, hogy nemcsak saját védence, hanem többen mások is hasonló módon számoltak be a nyomozás során történtekről. Ezért a Kaposvári Törvényszéken még márciusban indítványozta, hogy a két katonai ügyészt zárják ki az eljárásból. Ehhez a tizenhatból még hat vádlott képviselője csatlakozott.
A Központi Nyomozó Főügyészség azonban úgy foglalt állást, hogy a „bizonyítékok beszerzése törvényességének sérelmezése nem alapoz meg elfogultsági okot”,mert ettől az ügyészek –akik kijelentették, hogy „nem tekintik magukat elfogultnak” – még képesek az ügy tárgyilagos megítélésére. Zamecsnik májusban a határozat ellen panaszt nyújtott be a Legfőbb Ügyészséghez, de azt alaptalannak találták.
Az ügyvéd szerint a nyomozás során követtek el más súlyos hibát is. Oláh tábornokot először azzal vették rá a beismerő vallomásra, hogy büntetlenséget ígértek a számára. Ez vesztegetési ügyben igaz is lehet, ha valaki olyan visszaéléseket tár fel, amelyekről a hatóság még nem szerzett tudomást, de erről a kitételről a gyanúsítottat állítólag „elfelejtették” tájékoztatni. Vagyis abban a hitben nyilatkozott, hogy elkerülheti a felelősségre vonást.
Zamecsnik hangsúlyozta emellett: Oláh esetében felvetődött a tárgyalásról való lemondás lehetősége. Ez azt jelenti, hogy aki beismerő vallomást tesz, és lemond arról, hogy ügyét a bíróság tárgyaláson bírálja el, kisebb büntetéssel megúszhatja. Az ügyvéd azonban állítja, hogy ilyen súlyú ügyben efféle alkura nincs lehetőség. A vádlott tehát több esetben is tévedésben volt, amikor az ügyészeknek beszélt, és Zamecsnik szerint ezeket a vallomásokat ki kellene zárni a bizonyítékok köréből. Miután Oláh a bíróság előtt nem nyilatkozott, eljárásjogilag a vád egésze válhat kérdésessé.
Ügyészség: nem történt jogsértés
Zamecsnik Péter beadványát a Legfőbb Ügyészséghez – annak tartalma alapján – feljelentésként is értékelték. Az ügyben a Központi Nyomozó Főügyészség győri regionális osztálya járt el, és megállapította, hogy a hivatalos jegyzőkönyvekkel – miután a gyanúsítottakat figyelmeztették a védelemhez való jogra, illetve a vallomás megtagadásának lehetőségére – minden rendben van. Azt pedig – tették hozzá –, hogy a kihallgatások során az ügyész „milyen szóbeli közléseket tett, a rendelkezésre álló iratokból” nem lehet megállapítani.
Azt az ügyészség nem zárta ki, hogy a gyanúsítottakat tájékoztatták cselekményük esetleges következményeiről, de önmagában az, ha a büntetőeljárási törvény szerint lehetséges joghátrányokat ismertetik, nem meríti ki a „kényszervallatás bűntettének megállapításához szükséges erőszak, fenyegetés vagy más hasonló módszer fogalmát”.
Jelezték ugyanakkor, hogy a terheltek már több alkalommal is éltek panasszal a gyanúsítás, a fogva tartás vagy a kapcsolattartás körülményei miatt, a felettes ügyészi szervek azonban nem állapítottak meg jogsértést. Az egyik vádlott bántalmazásához pedig – amely miatt egyébként büntetőeljárás folyik – a katonai ügyészeknek nem volt közük. Így hivatali bűncselekmény gyanúja fel sem merül – szögezi le a nyomozást megtagadó határozat.
