A gyász egyre inkább magánügy

A társadalomnak irreális elvárásai vannak a gyászolóval szemben.

„A gyász folyamata nagyon sok érzéssel jár együtt. Húsz-harminc azonosítható érzelem kavarog ilyenkor a gyászolóban – céltalanság, reménytelenség, bűntudat, önvád, tagadás, szorongás, düh, önsajnálat. A sajnálat irányulhat a közösen megélt múltra, a meg nem élt közös jövőre – ez különösen fájó a gyermek elvesztése esetén –, illetve sajnálhatjuk magát az embert, aki szenvedések árán hunyt el” – összegezte tapasztalatait dr. Pilling János, a Semmelweis Egyetem Magatartás-tudományi Intézet munkatársa.

Nagyjából a nyolcvanas évek közepén kezdték el vizsgálni, hogy miként dolgozzák fel a nők és a férfiak a gyászt. A kutatók azt tapasztalták, hogy a nők érzelmi oldalról közelítik meg a gyászt, és erőteljesen megélik érzelmeiket, amelyeket sokszor ki is fejeznek. Kibeszélik fájdalmukat, ritkábban menekülnek italhoz, droghoz, cigarettához. Könnyebben megtalálják azokat, akik segíthetnek nekik. A férfiak ellenben sokkal racionálisabbak, inkább magukba fojtják érzéseiket, gondolataikat.

Ez a különbség nagyon sok problémát jelent abban az esetben, amikor közös veszteség ér két embert. Ha például egy szülőpár a közös gyermekét veszti el, ugyanazt a fájdalmat másként élik meg. Emiatt nő meg a válások száma – akkor is, ha nem egyetlen közös gyermekét vesztette el az anya és az apa –, miközben éppen egymást kellene segíteniük egy ilyen helyzetben. Minden gyász megélése hasonló lélektani folyamatokon alapul, de a gyermek halálának számos specifikuma van. Ilyen, hogy a gyerekek, a fiatalok elvesztése sokkal kevésbé elfogadható, mint az időseké.

Ezt igazságtalannak és méltatlannak érzi mindenki. Ezzel összefüggésben megindul a bűnbakkeresés: kinek a felelőssége, ki tehet erről? A családtagok kölcsönösen vádolják egymást, miközben titkon úgy érzik, hogy ők maguk sem tettek meg mindent a tragédia elkerüléséért. Sok ilyen típusú tragédiát megélt családdal találkozott Pilling János, aki úgy látja, hogy ezek az események az esetek nagy részében elkerülhetetlenek voltak. Találkozott olyan szülőpárral, aki biciklibalesetben vesztette el gyermekét. A szülők magukat vádolták, pedig korábban a gyereket a rendőrség által szervezett közlekedésbiztonsági tanfolyamra is beíratták, hogy ne történjen vele baj.

A pszichiáter nem ismert rajtuk kívül olyan szülőt, aki ennyire előrelátó és gondoskodó lett volna – és ez sem volt elég. A gyász időtartama jelentősen függ attól, hogy kit és milyen körülmények között veszítettünk el. Egy idős hozzátartozó természetes halála könnyebben feldolgozható, mint egy gyermeké, akit meggyilkoltak.

Általánosságban elmondható, hogy egy év mindenképpen kell a gyász feldolgozásához. Nem véletlen, hogy régebben az emberek megtartották a gyász évet, ennyi időn át hordtak fekete ruhát. A gyászév fogalmában egy ősi bölcsesség tükröződik. Ennyi idő alatt minden fontos évforduló lejátszódik a másik nélkül. Elmúlik egy születésnap, amikor nem lehet őt köszönteni, egy karácsony, amikor foghíjas a család. Amíg ezeket nem éli meg a gyászoló, nem tudja túltenni magát.

Napjainkban azonban a társadalomnak irreális elvárásai vannak a gyászolóval szemben.Azt éreztetik vele, hogy minél hamarabb feledje a történteket, már a temetést követő napokban, hetekben olyan életet éljen, mint korábban. Olyan közhelyekkel bombázzák, mint hogy tegye túl magát a tragédián, térjen vissza a munkájához, legyen elég az önsajnálatból, hiszen mások sokkal rosszabb dolgokon mentek keresztül, az élet megy tovább, majd az idő mindent megold. A legrosszabb, amit mondanak, hogy ideje lenne abbahagyni az önsajnálatot. Ezzel a mondattal kétségbe vonják az érintett gyászhoz való jogát, és azt fejezik ki, hogy csak önmagát sajnálja. Szinte stigmatizálják, megszégyenítik ezzel a közléssel. „Egyetlen olyan gyászolóval sem találkoztam, aki néhány nap, esetleg néhány hét alatt fel tudta dolgozni gyászát” – mondta Pilling János.

Napjainkban egyre inkább magánügy hazánkban a gyász. A közelmúltig nem így volt. Pilling János gyerekkorában – a hetvenes években, egy nyírségi faluban nőtt fel – még háznál ravataloztak, virrasztottak, sirattak, a halottat a falu főutcáján kísérték a temetőbe. A temetést halotti tor követte. Mára ezek a szokások megszűntek, sőt sokan abszurdnak érzik már ezeket, vagy primitív reakciónak tartják a hangos sírást, jajveszékelést.

„Akik primitívnek állítják be a hangos sírást, siratást, azok saját felmenőiket bélyegzik meg, hiszen őseink azért hívtak siratóasszonyokat a halottas házhoz, hogy még hangosabb legyen a sírás, mert ezzel adták meg a halottnak a tiszteletet.”

A közelmúltig nyilvános volt, ma elrejtjük a gyászt. Ez általános jelenség a nyugati kultúrkörben, ahol a halálnak intenzív hárítása, tagadása alakult ki, ami megnehezíti a gyász feldolgozását. Manapság például nem illik feketében járni. A fekete ruhának lélektani szerepe volt és lenne manapság is – ezzel tudatosította magának az ember, hogy még nem telt le a gyásza. A keleti kultúrában sokkal természetesebb az elmúlás. A buddhisták szerint az életünk szenvedés, a halál megváltás a szenvedéstől – az ottani temetések ezért tűnnek nekünk örömünnepnek. A nyugati ember számára a halál veszteség, szomorúság.

Szerencsére hazánkban is növekszik a gyászfeldolgozó csoportok száma. A közösségek tagjai egymásnak nyújtanak segítséget – azért jönnek össze, mert azonos élethelyzetben vannak. Hitelesek a másiknak, hiszen ugyanazt élik meg. A csoportok tagjai nyíltan beszélhetnek érzéseikről. A legtöbb, csoporton kívüli helyzetben ez nem így van. Ha egy gyászoló belép egy helyre, a többiek elfordulnak, zavarba jönnek, témát váltanak. Senki sem meri megkérdezni tőle, hogy van, mert attól félnek, hogy választ kapnak.

Ugyanakkor a gyászfeldolgozó csoportok nem mindenkinek jók – csak akkor tudnak segíteni, ha a gyász normál mederben zajlik. Ha például egy szülőnek meggyilkolták a gyermekét, neki nem hatásos az önsegítő csoport, neki pszichológusra, pszichiáterre lenne szüksége.

Az emlékezésbe az internetet is bevonták, ahol már számos segítő információt találhatnak a gyászolók, sőt elektronikus formában is emléket állíthatunk szeretteinknek – ilyen például a Gyaszportal.hu honlap. Leírjuk az elhunyt életét, kiemelve, hogy miért volt nagyszerű az elhunyt. Pilling János szerint ez a forma segíti az emlékezést, az érzések kifejezését, de veszélye is lehet: a temető szimbolikusan ugyan, de bekerül a lakásunkba. Régebben ki kellett menni ahhoz a temetőbe, hogy rendbe tegyük szerettünk sírját. Ma virtuális sírokat gondozhatunk a karosszékből.

A szakember szerint egy év mindenképpen kell egy családtag halálának feldolgozásához
A szakember szerint egy év mindenképpen kell egy családtag halálának feldolgozásához
Top cikkek
Érdemes elolvasni
1
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.