„Az én koromban: mindannyian ó de magunkra maradtunk. Az én koromban: sírtunk, amikor kenyerünkbe haraptunk. Az én koromban: nem volt, ki szegény szíveket melegítsen. Az én koromban: álmatlanul ült arany-ágyon az Isten.”
(Kosztolányi Dezső: Litánia)

Az én koromban: kevesen járnak emelt fővel, egyenes gerinccel. Ezer bajunk közt a legnagyobb: a társadalom megalázása és megfélemlítése. Sikerült visszaszoktatni e népet a kussolásba. Addig itt a többség meg nem moccan, amíg biztosra nem veheti, hogy ’14-ben a győztesre szavaz. Vesztes mellé állni, kisebbségben maradni egyenlő a teljes kisemmizéssel, munkátlansággal, megbélyegzéssel. Itt születni, felnőni, munkához, jövedelemhez jutni, tulajdont szerezni és megtartani csak a győztesnek és rokonainak lehet. Aki vesztes, magára marad, senki be nem fogadja. Kirúgtak. Nem hív föl senki. Nyugdíjaztak. Utánad se néznek. Megfenyegettek. Senki nem áll melléd. Így emeld föl a fejed, így mondj ellent, így menj az utcára, így csinálj mozgalmat, így fogj össze, így remélj győzelmet. Csoda-e, hogy a kormányzati politikusok a hatalomtól, a pénztől tébolyultak, az ellenzéki és független szereplők pedig a gyomorszorító félelemtől és kockázattól? Az egyik váratlanul, csodába illően mindent megszerezhet, mindenről és mindenkiről dönthet, korlátja nincs.

A másik mindent elveszíthet, se maga, se családja, se intézménye sorsáról nem dönthet, csak korlátja van. Meglepő-e, hogy az előbbiek gúnyosan nevetnek, az urak kidüllesztett pocakjával magabiztoskodnak, a mindenhatók pökhendiségével hátat fordítanak, nemcsak nekünk, akik nem is vagyunk, hanem korábbi maguknak is? És természetes, hogy az önhitében megroppant, gondok felhője alatt ülő ellenzékiek egymás torkát szorongatják, a másikkal ordítoznak. Pokolian nehéz egyedül emelt fővel járni egy fejét lehajtó társadalomban. Egyedül lenni „másmilyennek”, nem turulban születettnek, a házban, a tantestületben, az osztályban, a kórházi osztályon, a hivatalban, a műhelyben. Egyedül reménykedni, hogy egyszer még más lesz. Milyen más? Nem tudja, de nem ilyen. És nem az előző. Nem büntető. Nem fenyegető. Nem parancsolgató. Nem a hatalmasok és a gazdagok javára tevő. Emberhez odaforduló. Kezét kinyújtó. Megértő. Beszélgető. Szavát megtartó.

Ebből a másból az ellenzéki és az alternatív erők nem sokat mutattak meg eddig. 2010 nyara és 2012 ősze között nagyjából hét „mozgalom” mutatott álló- és túlélőképességet: az MSZP, az LMP, a Bajnai-féle Haza és Haladás, a Gyurcsány-féle DK, a Szolidaritás, a Milla és a Kuncze-féle liberálisok (SZPE). Ezeknek lehetnek követőik, ők adják az alapanyagot az ellenzéki konyhán a 2014-es választási ebédhez. A szocialisták nélkül nincs győzelem, de még a szocialista szavazók megerősítéséhez is szükség van külső megerősítésre. És egyedül bizonyosan nem nyernek. A többiek pedig se külön, se együtt nem képesek győzelemre.

A már meglévő ellenzéki szavazók összegzéséhez – amivel még csak trendfordulót lehet elérni, de győzelmet nem – együttműködésre van szükség. A feleket ma kizárólag az Orbán-rendszer elleni indulat köti össze. Ez kevés. De senki nem fogadja el a másik vezetőjét, senki nem kívánja mástól vezettetni magát. Az MSZP erősködhet, hogy mint legnagyobbat, őt illeti a vezetés, és Mesterházyt a miniszterelnökség, de erről aligha fogja meggyőzni a többieket, s főleg nem a választókat. Az állóképesség kevés. Könnyen leállássá merevül.

2012 ősze és 2013 tavasza között a mozgalmak a koalícióképességből vizsgáznak. Elég rosszul fogtak hozzá. Eddig senki se tudta bebizonyítani, hogy elvek, programok, hiteles személyiségek mentén csapnának össze. Él a gyanú, hogy elvtelen, felkészületlen, kicsinyes önérdekből kiinduló hiteltelen személyiségek csapnak össze, akik maguknak akarnak több választót, több tévészereplést, több mandátumot, majd több hatalmat. Hiába állítják, hogy mindjárt jövünk az elvekkel és a programokkal, ha hiányzik hozzá a személyes politikai hitelük. Program nélkül nincs győzelem. De hiteles személy nélkül nincs program.

Nem a program hitelesítette Mario Montit, hanem Monti a programot. A görög, a spanyol, a francia programok hiteltelenek, mert nincs az a politikai erő és személyiség, aki hitelesítené. Az Orbán-program tragikus és országrontó, de Orbán hitelesíti. Nem hiszek a Mesterházy-programban, nem reménykedem a Jávor-csomagban. A koalícióképesség azt jelenti, hogy támogatjuk azt a személyt és intézményt, akinek a magyar és a nemzetközi közvélemény elhinné, hogy nemcsak Orbán Viktort és a Fideszt tudná legyőzni, de hiteles programmal kormányozni tudna. Aki nem szétválaszt, hanem összekapcsol. Az intézmények közül ilyen a Haza és Haladás, a személyiségek közül Bajnai Gordon.

Elhiszik-e ezt a szocialista, az elempés, a dékás, a millás, a liberális és a Szolidaritás-hívők? Alighanem nincs ma más, akiről ezt elhinnék. A meglévő nyílt és rejtőzködő ellenzéki szavazók ezzel csalogathatók elő ősz és tavasz között, és ezzel idézhető elő a trendforduló. Együttesen fölé érhetnek a Fidesznek, és ami legalább annyira fontos, elhitethetik a rejtőzködőkkel, hogy lehet győzni ’14-ben. 2013 ősze és 2014 tavasza között dől el, hogy milyen egy létrejött és magabiztos ellenzéki koalíciónak a vonzási képessége a bizonytalan, a független szavazók irányába. 2013 őszéig hatást lehet gyakorolni mindazokra, akik korábban már szavaztak balra, vagy szavaztak a liberálisokra. De teljes illúzió abban reménykedni, hogy a volt jobboldali szavazók ma vagy fél év múlva átcsábíthatók, amikor még a Fidesz teljes fegyverzetben áll, az ellenzék még belül is megosztott, és 2014 több mint bizonytalan.

Van-e olyan hiteles személy, csoport, aki/amely hatást tudna gyakorolni először a korábbi baloldali, majd a korábbi jobboldali bizonytalanokra? Ha az LMP, a Milla, a Szolidaritás azt reméli, hogy a Fidesz dugájába dől, és valamelyik közülük fogja megszerezni a jobboldali szavazókat, ha Schiffer András magát új Orbánnak látja, aki a semmiből a jobboldal királya lett, akkor ez tökéletes politikai illúzió. A Fidesz nem a széthulló MDF, az egymással acsarkodó kisgazdapárt. Hiába nyersz meg egy vagy több jobboldalinak számító személyiséget, ezzel még nem nyerted meg a szavazókat. A jobboldal szerkezete más, mint a baloldalé és a liberálisoké: a baloldali választó szemében számít a szellemi tekintély, a jobboldaliéban nem. Ezt Orbán pontosan meg is értette, és legázolta az egész szellemi életet, tekintet nélkül a politikai pártállásra.

A jobboldalt intézményesült és kitalált traumák, sérelmek vezérlik, illetve az új középosztály tulajdont, vagyont, státust, előjogokat és biztos munkát védő rendpárti mentalitása. Arra fog szavazni, ha Orbánban végleg csalódik, aki változást hitelesen ígér, de nem nagyot, aki megérti és elfogadja a félelmei és sérelmei egy részét. A vonzási képesség azt jelenti, hogy egy olyan személyiség kínál pragmatikus egyezséget a korábban másik oldalra szavazóknak, akinek elhiszik, hogy nemcsak nem fogja őket bántani, mindenükből kiforgatni korábbi szavazatukért, hanem még jobban is fog kormányozni, mint az ő politikai oldaluk. Rend, béke, nyugalom és együttműködés lesz, nem bosszú, káosz és diktatúrára, ellendiktatúra. Ezt hitte el a kádári MSZMP-tagok többsége a „nyugodt erőt” hirdető Antallnak, és szavazott át balról jobbra.

És azért kapott középjobbról szavazatokat Medgyessy, mert hittek a polgári tulajdont és biztonságot garantáló, az árkokat betemető ígéretében. Van-e ilyen vonzási képessége bármelyik szocialistának, elempésnek, millásnak, akinek hinne a dunántúli és a budapesti kisvállalkozó, hogy tisztességesek lesznek ezután a pályázatok, olyan orvos és tanár, aki bízik abban, hogy érdemben fog tárgyalni az egészségügyről és az oktatásról, hogy amit megígér, azt be is tartja? Akiről elhiszik, hogy jobban kormányoz, mint Orbán? Nincs. Csak Bajnai Gordonnak és körének van ilyen vonzási képessége. A vonzási képesség fogja meghatározni az egyes körzetekben a jelöltállítást. Ennek a kiegyensúlyozása bonyolult és kényes feladat. Ugyanakkor kiegyensúlyozhatja a helyi és a központi, a bal, a balközép és a független, jobbról átszavazó közép viszonyát nemcsak a programok, hanem a jelöltek szintjén is.

A feladat nemcsak egy kormány leváltása, hanem egy rendszeré. Másfél év van arra, hogy ne csak a rövid távú válságkezelő programok készüljenek el, de a rendszert alakító, hosszú távú stratégiák, sőt jogszabálytervezetek is. Már elkéstünk. A kormányzóképesség 2014-ben rendszerváltó képesség is. A jogállam új alkotmányos rendjének megalkotása, a súlyok és ellensúlyok rendszerének helyreállítása, az oktatás és az egészségügy, a nyugdíj és a szociális rendszer tartós „beállítása” nagyobb feladat a gazdaságpolitikai és gazdaságszerkezeti átalakításnál. 2014-ben már túl leszünk a nemzetközi élet nagy változásain. Amerikának cselekvő elnöke és politikája lesz, és Európában lezajlanak a lényeges választások, Kínában végbemegy a tisztújítás. 2014-ben már a világ, reményeink szerint, túl lesz a közvetlen válságkezelésen, és a nemzetközi intézmények, a nagyhatalmak irányítói hozzákezdhetnek a hosszabb távra szóló mechanizmusok kialakításához.

Európában bizonyosan véget fog érni a korábban működő válságkezelő gazdaságpolitika, és fokozatosan megvalósul az egyensúlyi és növekedési politika intézményes összhangja. Aki kimarad ebből az új politikából, aki nem részesül a stimuláló csomagból, annak tartós leszakadással kell számolnia. Ha ’14-ben újra győz és ezáltal igazolódik az unortodox gazdaságpolitika, az emberi jogokat és a jogállamot semmibe vevő belpolitika és a hiteltelen unortodox külpolitika, akkor Magyarországot kiiktatják a komolyan vehető, civilizált európai országok és nemzetek sorából. Akkor a tavaszi éjszakában a mi néma csendünkben újra látjuk és halljuk, mint már annyiszor: „Ó dáridós hajnalban borban úszó, / ősz bajszok és könnyes-vad rikkanások, / lassú halált kísérő hegedűszó.” (Kosztolányi Dezső: Magyarosan)

De mégis, barátaim, miért ne teljesülhetne be a császár rémálma, ahogy Zbigniew Herbert leírta: „– Rés! – kiált fel álmában a császár, hogy megrezdül feje fölött a strucctollas baldachin. A katonák, akik kivont karddal járkálnak a hálóterem körül, azt hiszik, hogy a császár ostromról álmodik. Épp most talált rést a falon, és azt akarja, hogy azon keresztül nyomuljanak be az erődbe. De a császár valójában százlábú, amely a padlón futkos, ételmaradék után kutatva. Egyszer csak egy hatalmas szandált lát a feje fölött, amely eltaposni készül őt. A császár egy rést keres, ahová befurakodhatna. A padló sima és síkos. Igen. Nincs közönségesebb a császárok álmánál.”

FOTÓ: BÁCSI RÓBERT LÁSZLÓ