Az elfelejtett vértanúk
Több mint másfél évszázadig abban a kollektív (tév)hitben éltünk, hogy 1849. október 6-án – a felakasztott osztrák hadügyminiszter, Latour halálának évfordulóján – Aradon kivégzett 12 tábornok és egy ezredes (Lázár Vilmos) voltak a forradalom díszmártírjai, természetesen az első felelős kormány miniszterelnökével, a Pesten sortűzzel kivégzett Batthyány Lajos gróffal együtt. Szinte valamennyi iskolás számára gyötrelmes felidézni, pláne helyesen leírni a kacifántos neveket.
A többi – több mint száz – mártír emléke kiveszett a kollektív emlékezetből.
– A megtorlások időszakában, mely 1850 nyarán amnesztiákkal zárult le, 1849. október 6-a volt az a nap, amikor 24 óra leforgása alatt a legtöbben kerültek bitófára vagy kivégzőosztag elé. Az október 6-án kivégzettek között volt az ország első kormányfője, a honvédsereg 13 vezető személyisége: a tábornoki kar 40 százaléka – emlékeztet Hermann Róbert hadtörténész.
Az újabb kutatásokból derült ki, hogy október 6-ának volt egy tizenötödik vértanúja is: a 3 éves gyermekét, majd a feleségét is elveszítő, szerencsétlen sorsú 30 éves Fekete Imre kóspallagi születésű gerillatizedes. Őt is az Újépület melletti fapiacon végezték ki golyó által reggel 7-kor, 11 órával Batthyány előtt. (Tudvalevő: a gróf sebet ejtett a nyakán, hogy ne tudják megszégyenítésként felakasztani.)
Feketének az volt a legsúlyosabb bűne, hogy ’49 augusztusának elején „társtettesként” elfogta Achilles Gröllert, a cs. kir. 14. (Wohlgemuth) gyalogezred főhadnagyát, aki épp futárszolgálatot teljesített az orosz főhadiszállás és Bécs között. Fogságba ejtette, elvette a futártáskáját, majd szabadon engedte. A magyar politikai elitből többeket már jóval korábban vérpadra vittek.
Politikusok kötélen
Kilenc nappal a világosi fegyverletétel után, augusztus 22-én Aradon elsőként a törzstisztek közül Ormai (Auffenberg) Norbertet végezték ki, a szabadságharc csehországi születésű, német nemesi családból származó, 36 éves ezredesét. (Vécsey tábornok csak 21-én tette le a fegyvert; a széphalmi Kazinczy Lajos alezredes 25-én adta meg magát, s napra pontosan két hónapra rá, 29 évesen lőtték agyon a vár sáncában. Az utókor szemében ő a „15. aradi vértanú”. Munkács várát 26-án engedték át védői az oroszoknak.) Egyetlen szűk napba belefért a bosszúhadjárat első kiemelt pere, az ítélethirdetés, annak megerősítése, a lelki vigasz megadása és a kötél általi kivégzés. A megtorlás őrült gépezete Ormait kapta el először – derül ki Kedves Gyula alezredes kutatásaiból. Vajon miért pont ő vált felségárulás vádjával a megtorlások szimbolikus, mendemondákkal is övezett alakjává?
Ezzel a kivégzéssel demonstrálta Haynau: nem kukoricázik, s nem a levegőbe beszélt, amikor a hadjárata megindulásakor azt írta Radetzky tábornagynak, gyökerestül fogja kiirtani a gazt. Azt tervezte: minden honvédtisztet, aki korábban a cs. kir. hadseregben szolgált, rögtönítélő eljárással fog kivégeztetni. És ebben tántoríthatatlannak bizonyult, egészen addig,míg az osztrák minisztertanács augusztus 20-án nem rendelkezett arról, hogy ne vadállat módjára öldököljenek, csak a főbűnösöket adják hóhérkézre. Ugyanis az osztrák diplomáciának addigra már – a példát statuálni hivatott pozsonyi vérengzések miatt – közutálattal kellett szembenéznie Európában, s legalább azt akarták demonstrálni, törvényesen járnak el, hivatalos bírósági eljárások alapján ítélkeznek. Épp az utasítások kézhezvételének napján, augusztus 25-én érkeznek meg Haynau aradi főhadiszállására az oroszok által kiadott hadifogoly tisztek, a „főkolomposok”. Épp előző nap dicsekedett Haynau példaképének, Radetzkynek: „a dolog elkezdődött, épp tegnapelőtt akasztattam fel egy felkelővezért”. Most pedig már panaszkodnia kellett: ha 24 órát késik a futár, lógva találja már valamennyi lázadó vezért.
A „pozsonyi tizenhármak”
Ormai szálka volt kortársai szemében, s nem voltak túl nagy véleménnyel róla. Mártírként tisztelték, mert életét adta a magyar szabadságért, de nagyjából úgy vélekedtek erről, mint Mészáros Lázár, aki emlékirataiban úgy festi le őt (neve említése nélkül), hogy „egész élete alatt csak Haynau által történt felakasztatásakor mutatott bátorságot”.
A politikusok közül Csány László közlekedés- és közmunkaügyi minisztert és Jeszenák János báró, nyitrai és pozsonyi kormánybiztost október 10-én, a felsőház elnökét, Perényi Zsigmond bárót és a képviselőház jegyzőjét, Szacsvay Imrét október 24-én Pesten, a fapiacon, a mai Batthyány-örökmécses helyén kötél által végezték ki. Perényi neve egyetlen szabadságharc-történetből sem hiányzik, mégis 1848 „ismeretlen hősei” közé sorolható. Csány neve is keveseknek mond még valamit, pedig a dunántúli haderő, majd Erdély kormánybiztosaként fontosabb szerepet játszott az önvédelmi harcban, mint az Aradon kivégzett tábornokok némelyike. Jeszenák nevéhez a lipótvári erőd magyar kézre juttatása fűződik, aminek 1849 elején volt jelentősége.
A szaktörténészek legalább 150 vértanút említenek, de csupán 147-ről vannak pontos, kataszterbe rendezett adataik – mondja Hermann. Például három magyarról, akikkel Bécsben számoltak le 1848 novembere és 1849 májusa között. Közülük kettőt is Horváth Jánosnak hívtak: egyiküket fegyverrejtegetésért, másikukat a bécsi forradalomban való tevőleges részvételéért ítélték halálra. A harmadik, Melko Ferenc vasúti tisztviselő azért került a kivégzőosztag elé, mert átállásra biztatott két cs. kir. katonát. Szintén osztrák területen végeztek ki 13 huszonéves, nőtlen és gyermektelen Nádor-huszárt, kiknek csapata 1849 júniusában akart hazaszökni Linz közeléből, de elfogták és példastatuálásként „megtizedelték” őket – vörös és fekete golyók közül kellett „vakon” húzniuk.
Magyarországon 25 ember sorsa pecsételődött meg valamilyen összecsapás után: rögtönítélettel küldték őket a túlvilágra. 19 vértanúnk van, kiknek nevét nem ismerjük. Őket hivatalos eljárás nélkül végezték ki.
Nincsenek megbízható adatok a bebörtönzöttek pontos számáról. 550 honvédtiszt szenvedett hosszabb-rövidebb vár-, illetve vizsgálati fogságot, 800 és 1800 közé teszik a kutatók az összes rács mögé került meghurcolt számát.
Nem vált a mártírkultusz részévé a 13 pozsonyi vértanú. A XX. század elején egy lelkes helytörténész írt összefoglalót a „pozsonyi tizenhármakról”. Mivel nem jutott hozzá az eredeti peranyagokhoz (ezeket akkoriban hét lakat alatt őrizték Bécsben), csupán a korabeli sajtó, a visszaemlékezések és az ítéletek alapján alkotta meg művét. A „pozsonyi tizenhármak” reprezentálták szinte a teljes társadalmat. Volt közöttük honvédtiszt (báró Mednyánszky László őrnagy, a festő Mednyánszky nagybátyja; s Gruber Fülöp százados), vármegyei tisztviselő (Petőcz György másodalispán), katolikus plébános (Mészáros Dávid), evangélikus lelkész (Rázga Pál), falusi jegyző (Trexler Ferenc), vasúti mérnök és honvédszázados (Giovanni Baldini), gerilla (Bartha József), földbirtokos (Stift József), földműves (Bugyik József, Tóth József) és sütősegéd (Nimnichter János). A vádak sora a fegyveres lázadástól a nép izgatásán át a magyarok számára végzett újoncozásig terjedt. Valamennyien már 1849 derekán hóhérkézre jutottak.
Amikor 1850.március 26-án az uralkodó 63 olyan magyar tisztet részesített kegyelemben, akik rangjuk megtartása nélkül hagyták el a cs. kir. hadsereget, Haynau mélyen sértve érezte magát s kegyelmezési jogkörét, s tiltakozott is a minisztertanácsnál. Bosszúból alaposan elodázta az amnesztia végrehajtását, s csak június közepén jelentette a tisztek szabadon bocsátását. Többségükben olyanokét, akiket a hadbíróság első fokon halálra ítélt: Bayer József (Görgei vezérkari főnöke), Földváry Károly (a 3. honvédzászló alj legendás parancsnoka), valamint az ozorai diadal legfőbb részese: Csapó Vilmos. Ráismerünk-e a hősök arcképcsarnokában Koffler Bódog őrnagy ábrázatára, jut-e hely Bem vezérkari tisztjének, Bauer Lajos őrnagynak, illetve Virágh Gedeon őrnagynak, aki 1848 októberében Csehországból hazavezette 180 huszárát; vagy a 7-8 évnyi sáncfogságból csak az utolsók közt szabadult Josef Emmanuel Wewera vezérkari őrnagynak s a fogságból legutoljára kikerült Stefan Jovic vezérőrnagynak, Eszék egykori parancsnokának, akinek nem tudták megbocsátani, hogy miatta került magyar kézre a város. Törlődtek a nemzet emlékezetéből, aligha akad, aki számon tartja (hős)tettüket. Így járt Ludwig Hauk is.
Kártyacsata kivégzés előtt
Februárban volt 162 éve, hogy kivégezték. Hol máshol – Aradon. A nemzetközi felháborodás miatt 1849. október vége és 1850. január vége között a kivégzéseket szüneteltették. Hauk reménykedhetett, hogy végül megússza. De (a pár hónappal később menesztett) Haynau nem hallgatott Felix zu Schwarzenberg miniszterelnökre, s nem egyezett bele, hogy 20 év várfogsággal megváltsák a bécsi születésű Hauk életét, aki egyébként nem is beszélt magyarul. Jókai minden bizonnyal ráhibázott, amikor Haynauval mondatja A kőszívű ember fiaiban: „Mert a sebet még megbocsátjuk, de a pasquillt (gúnyiratot – a szerk.) soha.”
Hauk többszörösen ujjat húzott a sorssal. Vesztét nem az okozta, hogy kilépett császári tiszt volt (hadnagyként szerelt le), aki aktívan részt vett a bécsi forradalomban; hogy átállt a magyarok oldalára; hogy harcolt a bánsági hadjáratban, hanem hogy elárulta, mi jár a fejében, sőt ezt le is írta pamfletekben, kifigurázta az uralkodóházat, ország-világ előtt nevetségessé tette Latourt.
A legenda szerint egy kártyacsata közben jött érte a porkoláb, rábeszélvén „egy kis szívességre”: mivel elszólítják a halaszthatatlan családi ügyek, ezért arra kéri, ha nincs ellenére, hadd hajtsa végre egy nappal korábban az ítéletet. S mivel Hauk udvarias ember volt, megtette neki ezt a „kis szívességet”.
Nem volt kézcsók
– Nem véletlen, hogy a szabadságharc kiemelkedő szereplői közül Damjanich János tábornok alakja vésődött be legmélyebben az utókor emlékezetébe – vélekedik Pelyach István történész. – Talán egyedül róla mondhatjuk el: egyetlen csatát, ütközetet sem veszített. Diadalai jelentős részét ráadásul a Bánságban aratta a szerb határőr-felkelő csapatok ellen, tehát az ország alkotmányos jogait védte saját nemzetével, a szerbekkel szemben. 1848 tavaszán szembe mert szállni akkori felettesével s későbbi hóhérával, Haynauval is, aki jelenlétében becsmérelte a magyarokat, s ezért Damjanichot büntetésül Észak-Itáliába vezényelték. Az „ügy” megjelent a korabeli sajtóban, s Damjanich a magyar alkotmányos jogok mellett kiálló idegen származású tiszt szimbóluma lett. Impozáns termete, közvetlensége, honvédeihez való közvetlen viszonya is szépítette a róla alkotott képet a nemzet emlékezetében. Közismert volt, többen is megírták, hogy esténként gyakran együtt vacsorázott, iszogatott katonáival. Ő volt talán az egyetlen honvédtiszt, kinek özvegye, Csernovics Emília 1909-ben (!) bekövetkezett haláláig fáradhatatlanul ápolta az emlékét. Az irodalmi alkotások (versek, novellák, regények) igen gyakran az ő személyiségén keresztül mutatták be 1848–49 szépségét és tragikumát.
– Mítoszának erejét az elhíresült „kézcsók” is jól példázza. Az október 6-án Aradon utolsóként felakasztott Vécsey gróf mártíromságáról a következőket olvashatjuk az egyik szemtanú, Baló Béni református lelkész beszámolójában: „Gróf Vécsey Károly e látványon egészen megzavarodott (ti. az előtte felakasztott Damjanich hosszú haláltusáján), s mikor a porkoláb eléje lépett és láncait leoldá, körülfordult, keresve, kit csókoljon meg búcsúzóul, mint ahogy őt sorba csókolták azóta már kivégzett társai. Majd hirtelen odalépett Damjanichhoz, s annak mindkét lelógó kezét többször megcsókolta. Aztán felállott a zsámolyra, s hosszú haláltusa után kimúlt ő is. A hóhér fülét Vécsey mellére tette, s hallgatózott, a halál konstatálása után még egy percig működött a vért hajtó szív, növelve a kivégzett kínjait.” E sorokat azonban nem közvetlenül a kivégzés után vetették papírra.
Kacziány Géza 1905-ben megjelent munkájában (Magyar Vértanúk Könyve) olvashatjuk őket a következő megjegyzéssel: „Baló Béni ref. lelkész, keresztatyám, többször beszélte el házunknál így e rémes esemény lefolyását”.
Pelyach szerint a kivégzéseket követően egyetlen pap, szerzetes sem emlékezett meg e könnyfakasztó eseményről, pedig szinte mindegyik megírta hiteles beszámolóját a tragikus órákról. Baló 1849 novemberében hosszú levélben számolt be Leiningen-Westerburg Károly gróf özvegyének férje utolsó óráiról, de említést sem tesz a kézcsókról. Ez a motívum 1899-ben bukkan fel először Hamvay Ödön Damjanichról szóló életrajzában. Bizton állíthatjuk, a kézcsókra nem került sor. A XIX. század végének, a XX. század elejének romantikus múltszemlélete erősítette meg ezzel is Damjanich és a forradalom mítoszát.
