Civilek döntéskényszerben
Néhány akció valóban jól sikerült, de ezekből komolyan veendő Fidesz-ellenes tömegmozgalmak egyelőre nem álltak össze. Ez most már így marad a választásokig, vagy az utca azért még komolyabban megmozdítható? A választások közötti félidőkben az embereket még gazdasági válságidőszakokban sem igen érdeklik a politikai pártok. Az ő idejük későbbre tolódik. A választások közeledtével a most magukat bizonytalannak vélők különösebb civil mozgás nélkül is választanak maguknak valakit. Mi függ akkor egyáltalán a civil akaratoktól? Mekkora itt a mozgástér? Kérdéseink mögött van egy közös probléma. Lehet-e posztmodern városi-értelmiségi tiltakozásokat szervezni egy olyan, alapjában mégiscsak modernista jelenséggel szemben, mint az Orbán-rezsim?
Amit a kormány hirdet és tesz: a nemzetállam helyreállítása, centralizáció, fegyelem, különböző állampolgári közösségek erősítése, az utolsó század modernizációs kudarcainak melléktermékeként összeállt ideológiai toposzok újrafényezése – a magyar szupremáciától Mária országán át a trianoni apokalipszisig, mind a klasszikus modern stílus jegyei közé tartozik. Nem túllépni akarja a modernitást, hanem ahol megroggyant, újjáépíteni. A modern alkotóeleme a nacionalizmus is. Miközben a társadalom az új politikával legelégedetlenebb csoportjai számára a modernitás már közben véget is ért. Az elégedetlenek, vagyis az urbánus, képzett csoportok és a kormány politikai kultúrája két különböző korszakhoz tartozik. Hogyan tud egyáltalán az újabb hadviselésre képes oldal gerillamodorban küzdeni azokkal, akik még mindig huszárrohamban bíznának?
A ma Európában-Amerikában divatos „elfoglalós” (occupy) típusú tiltakozó mozgalmak itt mintha nem működnének. De ha mégis léteznének, a rezsim nem is érzékelné azokat. A számára is észlelhető tömeges polgári engedetlenség pedig egyelőre nem állt össze. Az európai tiltakozómozgalmaknak az utolsó években két alapvető öntőformája tűnik fel: a „Majdan” és a „Woodstock”. A „Majdan” a 2004-es kijevi tömegmozgalomra hajaz. Addig tartunk az utcán hatalmas tömeget, amíg végül kikényszerítünk vele valamit az első vonalban: új választásokat, szavazatok újraszámlálását, egy vezető megbuktatását. A „Woodstock” nem buktatni akar. Itt valamilyen új életérzés, világkép, alternatív életstílus kibontása a fő cél.
A mozgalmaknak előbb vagy utóbb, dönteniük kell a két modell között. A politikai évad progresszista utcai akciói Pesten azonban egyiket sem választották. Tudták, hogy a „Majdanhoz” szükséges kritikus tömeget nem tudják összehozni (2006-ban Orbánéknak és az akkori utcai jobbradikálisoknak is csak majdnem sikerült). A „Woodstock” jellegű akciókhoz pedig aktivistáik többsége túlságosan idős. Generációs lázadásról itt szó nem lehetett. A munkát kereső és nem találó fiatalok ezeken a megmozdulásokon még nem vesznek részt. Mindebből következően, bár a szervezők már nem a régiek, itt mégis a ’89. már cius 15-i, Szabadság téri, szimbolikus térfoglalás (a rendszerváltás legnagyobb ellenzéki utcai akciója) reprízét kísérlik meg újra és újra eljátszani.
Nemrég újranéztem dokumentumfelvételeket a ’89-es márciusi vonulásról. A formai jegyek, a retorika párhuzama feltűnő. Akkor Cserhalmi hitte, hogy belőle a történelem beszél, mostanában Kulka és Csákányi visszafogottabbak. Más idők, más színészegyéniségek. A ’89-es párhuzamokat még olyan otthon biztos érzékű közszereplő, mint Adam Michnik is megette valamelyik tömeggyűlésen az Erzsébet hídnál. Tiszta politikával Pesten, ma úgy látszik, néhány ezer embert lehet hétköznap kivinni az utcára, és őket sem túl gyakran. A Szabadsajtó úti gyűlések nemzeti ünnepek délutánjain nagyszerűek, de igazán már unalmasakká váltak. A szereplőknek nincs új mondanivalójuk. Felmondják, amit reggel ellenzéki rádiókban hallottak, lapokban, portálokon olvastak, de hát a hallgatóság is ugyanezt olvasta, látta, hallotta reggel.
Az elején az embereknek még érdekes lehetett, hogy nincsenek egyedül, hogy vannak politikai hitsorsosok a sok új orbánista között. De ma már a háborgók sem hihetik, hogy elszigetelt kisebbséget alkotnának, most már többet is kellene adni nekik a rítuson s az abban felmutatott morális-világnézeti üzeneten túl, hogy mi „tiszták” vagyunk, a kormány pedig nem. S ha gyenge vagyok, hogy az utcán buktassak, meg különben is, még hiszek a parlamenti képviseleti formák szükségességében, akkor a másik irányba, a karnevál felé kellene elmozdulni. Ehhez több ötlet, könnyedebb hangulat, több lazaság kellene. S akkor a düh is megmaradhat. Nem vinne félre, nem válna unalmassá.
A posztkommunista világban már néhány éve mértek civil új dühöseket, akkor még névtelen és ismeretlen értelmiségieket. Ezek kitapinthatóan ellenálltak, ha tiltakozó potenciáljukat politikai pártok ki akarták sajátítani. Sőt már kezdték mondogatni, hogy a politikai pártok amúgy sem léteznek. Azóta persze kiderült, hogy a pártrendszerek nagyjából a mi vidékeinken is működnek, de ettől függetlenül megjelentek hangosan elégedetlen csoportok, amelyek az 1989–91-ben kialakult politikai dobozokba nem begyömöszölhetőek. Ideológusaik között vannak, akik azt hiszik, hogy 1968-ban is sokan ugyanígy nem fértek be a 40-es években összeállt francia vagy német pártrendszerekbe.
Azonban ez kevés a boldogsághoz. A pártrendszerek egyes szakaszokban természetesen nem tudnak felszívni fontos csoportokat, s közöttük elégedetlen értelmiségieket. Orbántól, Putyintól, Ficótól függetlenül létezik egyfajta új önmeghatározási igény is fiatal csoportokban, és ennek kibontásához projektek, önmegvalósítási platformok kellenének. Ilyesmi nyomai már nálunk is előbukkantak, bár gyengébben, mint sok helyütt máshol, posztkommunista (fél) autokratizmusokban. Ott az utcai ellenzéket átszövi valamilyen elitérzés. Itthon ilyesmi nincs, vagy csak sokkal gyengébben. Moszkvában sokat írnak arról, hogy a tévéből tájékozódók Putyin függők, a világhálóról informálódók pedig nem.
De hát Orbánnak az állami médiát ellenőrizve sincsenek olyan kemény tájékoztatási pozíciói, mint amelyek ellen az orosz neocivilek lázadnak. Sőt az occupy mozgalmak Amerikában és Európában, az antiputyinisták Moszkvában vagy az athéni radikálisok a rendszer egésze ellen lázadnak. Nemcsak a hatalom túladagolása, vagy egy magába szerelmes vezérjelölt irritálja őket, hanem magát a fennálló rendet támadják. A magyar civileknél ilyesmi nem látszik. Számukra az orbanizmus egyedi, magyar ügy, s a felcsútiak világképén kívül nem következik semmiből. Nincsenek polit-ökonómiai metszetei, nem világos viszonya a külvilághoz. Létezik egy időnként hideglelős Európa-víziója, de ezzel szemben nincs végiggondolt, progresszista magyar európai jövőkép.
Automatikusan az Orbán felfogásával ellenkezőt állítani önmagában még nem koncepció. A miniszterelnök nem szereti a multikat, tehát a multik nagyszerűek. Megpróbálta valameddig az IMF nélkül kihúzni, tehát a valutaalap maga a jóakarat és a baráti segítség műhelye. Az ilyen ellenzékiségnek sok köze nincs az új értelmiség helykereséséhez a világban. A térségben sok helyütt a civil mozgalmaknak nincs állandó csontvázuk. Ezért állandóan mozogniuk kell. Ha nincs akció, semmi sincs. Nálunk léteznek pártszerkezetek, de nincs konverzió az utca és a parlament között, egyik irányban sem. Szükségszerűen az utca itt is pontszerű maradt. S mert ilyen, a mozgalmi stábok alulfejlettek, tehát hatalmas energiájukba kerül, hogy néhány hónaponként egy nagyobb szabású utcai megmozdulás azért összejöjjön.
Az első másfél évben az Orbánt személyében is szidalmazó jelszavakat a civil tábor leggyakrabban ráolvasásként, sajátos varázsigeként használta. Az értelmiségi városi közönségben ez a pótvudu már nem működik, de azok között, akiktől 2014 kimenete függhet, az ennél bonyolultabb jelszavakkal már baj támadhat. Ők a politikát amúgy is valamilyen varázslatként élik meg. A jó varázsló letörli róluk az átkot, feloldja eddigi kínlódásukat. De ha kiderül, hogy varázsereje elfogyott, és nem lát a jövőbe sem, akkor el vele, és jöjjön valaki más. Azt azonban tudjuk, hogy akik a politikát ilyen szertartásként élik meg, azok ma nincsenek ott ellenzéki gyűléseken. De lehet, hogy a nyilvános utcai ördögűzés képei eljutnak hozzájuk, és be is indítanak valamit.
Végül is 2010-ben ez a közönség és nem a középrétegek voltak vevők Orbán antigyurcsányista voodoojára. A jó és a rossz varázslókat leginkább azonban nem az „elvették tőlünk az 1989-ben kiharcolt szabadságot” jelmondat, hanem a jövedelmek, munkaalkalmak, szociális juttatások környékén lehet szét- és újraválasztani. És a szakszervezeti típusú önvédelmi tiltakozások meg a liberális értelmiség (szólás)-szabadság-párti akciói az utolsó szezonban még egyáltalán nem értek egybe. De ha nem érnek egybe a politikai érvelésmódok, még összekapcsolódhat a tiltakozás színházszerűségében. Ez a teátrum nem passzív, számos teoretikusnál, mint Artaud-nál és Grotowskinál a néző is aktív, de hát hogyan lehet a mi politikai nézőinket folyamatosanműködtetni?
És tudjuk-e a politikát az új színházhoz hasonlóan szintetikus művészeti területként kezelni? Mit kezdjünk a politikai/artisztikus idővel e téren? Mit jelent a jelenidejűség a csak egyszer megtörténés a néző-szereplő és a politika viszonyában? Sokak számára ’89 után a „civil társadalom” inkább valamilyen ígéret vagy remény volt: nincs, de majd lesz. Hiányoznak az államtól független és elkötelezett emberek? Majd megszületnek. Közben a civil világ is kisvállalkozások tömegévé vált. Majd a neoliberális környezet rendet vágott közöttük, rengeteg vállalkozás kiürült, a mozgalmi vállalkozók kiábrándultak. Maradtak azok, amelyek pályáznak, vagyis a mindenkori államtól, esetleg külföldről szereznek pénzt projektjeikhez.
Ebből a miliőből nehezen nőnek ki a politika civil ellenőrzésének hatékony formái. Rá adásul a forráshiányos évtizedekben a mozgalmaknak mindenért versenyezniük kellett, és a rivalizálás nyelve uralkodó narratívává vált. Közben a létszámbecslések foglyaivá váltunk. Mi ennyi embert viszünk ki az utcára, ti meg még sokkal kevesebbet vagy többet – mindegy, hogy az egyik oldal majdnem puszta kézzel, a másik meg síppal, dobbal, bérelt buszokkal és szervezett tízóraikkal. Ezt a szakaszt követően a progresszív oldalon elmúlt az utca varázsa. Úgy látszik, a mozgalmak elérték saját üvegplafonjukat. Adott helyzetben és adott szervezőkkel eddig és nem tovább. Legfeljebb a nézőszám romolhat egy keveset. S ahogy közelít 2014, lassanként tisztázniuk kellene viszonyukat a választásokhoz. Együtt vagy külön, pártokkal vagy azokkal szemben, de formátumot kellene váltaniuk. Sok idő nem maradt. Az őszi szezonban már valamerre el kellene indulni.
