Azt írja valaki az interneten, hogy itt az ideje megalapítani az Év bunkója díjat, és sürgősen megkezdeni az előselejtezést, mert már annyi a jelölt. Ha csak ezt a hetet vesszük, itt volt bizonyos Balogh Patrik vezérigazgató esete Doros Judit újságírónővel, péntekre pedig egy Tóth nevű nyírbátori képviselőről derült ki, hogy a blogjában rendszeresen kancának nevezi a polgármester asszonyt.

Egyik eset sem meglepő. Az, hogy újságírónőt, polgármester asszonyt elküldenek a bánatba, de legalábbis megaláznak, nemhogy elfogadott norma, de minimális elvárás az országépítő folyamatban. Amióta Kövér László azt találta mondani Dávid Ibolyának, politikai ellenfelének, hogy nézzen a borotválkozótükörbe, és ezt a Fidesz nőtanácsától kezdve az anyaszentegyházig senki sem kifogásolta, de még Dávid Ibolya legodaadóbb hívei és családtagjai sem törölték képen Kövér doktort, azóta ez nem bunkóság, hanem nőpolitika.

Hanem idézek Tóth képviselő blog bejegyzéséből, mégpedig szó szerint: „A kardinális kérdésekben, ha a FIDESZ-KDNP nem szavazza meg az előterjesztést... beindul azonnal a polgármesteri kanca kavar és mint tudjuk azt a történelemből a bugyi háborúknak jó vége nincsen.” Társadalmilag kifejezetten hasznos volna, ha ezt a mondatot hajlandó lenne valaki a kormánypárti hívők közül elemezni, vagy csak egyszeri, paraszti szóval megmondani, hogy mit jelent.

Ne azt mondják meg, hogy mit szeretett volna kifejezni a képviselő a saját anyanyelvén, mert azt mi is sejtjük, hanem hogy tényszerűen mit írt le, mert az például az utókor történészeinek és elmeszakértőinek a szempontjából egyáltalán nem mindegy. Nem mellesleg Balogh Patrik papírra vetett gondolatai sem sokkal értelmesebbek, de ő legalább el tudja mutogatni, hogy mit akart leírni ötven szóban, ezért is lett vezérigazgató. Lehet persze erre azt mondani, hogy nem mindig írt és olvasott a magyarság.

Az egyik turultanulmány szerint mindössze hetvenezer éve vagyunk írástudó nép, amikor a Szíriuszról a Csendes-óceán közbeiktatásával a Kárpát-medencébe érkeztünk, és tessék, mégis itt vagyunk. Sőt a hazafias szövegértés olyan fokán állunk, hogy ma körülbelül egymillió igaz magyar semmilyen ellentmondást nem talál abban a kormányfői állításban, miszerint nem lesz tandíj, csupán a tanulásért kell majd fizetni, és ez a fajta szövegértés már életvitellé vált.

Még áprilisban írt arról a Zalai Hírlap, hogy egy Reziben élő háromgyermekes család tízmilliós hitelt akart fölvenni, ám az UCB Ingatlanhitel Zrt. húszmillióra beszélte rá őket. A család később egyszerre akarta kifizetni svájcifrank-alapú tartozását, a cég azonban beintett, s az egyik ügyintéző széljegyzetként szó szerint ezt írta az ügyről a kollégájának: „Szevasz Dondesz! A kis faszkalap azt hiszi, hogy csak úgy kiugorhat az egészből, majdcsak egyszer abbahagyja.” Mármost ez a történet azért fontos, mert igen érzékenyen érinti a „Megmarad-e a magyarság?” kérdéskörét.

Sok kényeskedő idegenszívűnek már önmagában a „majd” és „csak” szavak egybeírása is végzetes jövőképet vetít előre, ami indokolatlan, hiszen Tóth képviselő és Balogh vezérigazgató utódai már feltehetően nem tudnak majd se írni, se olvasni, kommunikációjuk tartalma pedig maximum a Tarzan és Csita közötti verbális érintkezés kereteit feszegeti, viszont az a tény, hogy a hitelintézet a családnak küldött egyik tájékoztató levélhez miheztartás végett csatolta a Dondesznak írt pár sort is, már eléggé egyértelmű felelet a jövőt firtató kérdésre. Pedig Dondesz válaszát még nem is ismerjük.

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa