Negyvenhétezresek a Kálvárián

Ahogy telt az idő, Gyula egyre gyakrabban, néha rohamszerűen köhögött. A Kálvária tér túlsó felén söprögettük a járdát, egy építési törmelékekkel megrakott konténer mellől szedtük fel a köré dobált kartondobozokat, és próbáltuk beletuszkolni őket a magunk után vonszolt kukába, amikor egy halvány színekbe öltözött, magas, ősz hajú asszony, aki a kutyáit sétáltatta a téren, odaszólt Gyulának.

Volt már az orvosnál?

Gyula, válasz helyett – áthajolva a korláton – megsimogatta az egyik kutyát.

Szóval nem – így az asszony. – Tudja, hogy fog meghalni, ha tüdőbaja van?

Halkan, szigorral, a végsőkig kisúlyozott szavakkal beszélt. Csont-bőrre fog soványodni, kínokban fog fetrengeni, ki fogja köpni a tüdejét. Ez kell? Egy vizsgálattal és gyógyszerrel rendbe lehetne hozni magát, bármi baja is legyen. De maga nem megy orvoshoz… Ha így gondolkodik, miért nem vereti magát inkább agyon? Gyula nem válaszolt, aztán azt mondta: – A szúrásról nemsokára kész lesz a lelet.

Én nem a szúrásról beszélek – villant ki a halvány színek közül az asszony tekintete, aztán velünk, a többi söprögetővel nem is törődve, elment. Kérdeznem sem kellett, Gyula elmondta, hogy egy házban lakik ezzel a nővel, nem messze innen, ahol a közmunkát végzi harmadmagával. Néha a kutyáit is ő sétáltatja.

Ekkor már tudták, hogy újságíró vagyok. Igaz, kezdetben úgy gondoltam, csak annyit mondok el, hogy ötezer forintra megbírságolt a rendőr, és amikor megtudtam, hogy a büntetést egy nap közérdekű munkával is le lehet tudni, akkor ezt választottam. Arról pedig nem beszélek: valójában arra vagyok kíváncsi, kik, miféle emberek nem tudják, vagy nem akarják kifizetni a rájuk rótt kisebb-nagyobb büntetést, inkább dolgoznak.

Ám rögtön az elején – amikor a közmunkákat koordináló Budapest Esély Nonprofit Kft. Magdolna utcai részlegénél jelentkeztem – kiderült: megbírságolt emberekkel nem fogok találkozni. Most nincs efféle foglalkoztatott. Szoktak jönni, persze, főképpen lefülelt engedély nélküli gyümölcs-, zöldség- és virágárusok, akiket esetenként hatvanezer forintra – ez tizenkét nap közérdekű munkának felel meg – is büntetnek, de most egy sincs. Úgyhogy sima közmunkások mellett fogok dolgozni – nekik nincs semmiféle büntetésük, hacsak az nem számít annak, hogy valójában évek óta munkanélküliek. Ők a negyvenhétezresek. Ennyi a havi fizetésük, amit heti részletekben kapnak meg.

Gondoltam, nekik is csak a munka végén mondom meg, hogy miért is jöttem ide. Ám máshogy alakultak a dolgok. Valahogy lehetetlenné vált az alakoskodás. Talán az a csöppnyi gyerekcipő, amely dróttal a kukára volt erősítve, és számomra az elesettség sorsszerűségét jelentette, amelyről Laci (Bozsik László, ötven fölötti férfi) azt mondta, hogy afféle kabala, talán az okozta a fordulatot. Vagy az, hogy Gyula (Táncsics Gyula, hatvan felé közeledő ember) egy nagy nejlonzacskóban pizzát, jókora dióskilflit és valamilyen más süteményt adott Lacinak, mondván, mindig éhes, ő pedig efféléket gyakran kap a szomszédasszonyától, akinek meg egy pék adja.

De lehet, hogy az késztetett színvallásra, hogy amikor megkérdeztem, miért rakjuk az elhajigált sörös- és üdítősdobozokat egy külön szatyorba, akkor elmondták: egy másik brigádban közmunkázó munkatársnőjüknek gyűjtik, aki elviszi a MÉH-be, keres vele hetente egy-kétezer forintot. Arra a kérdésre, hogy miért nem ők adják el, azt felelték: neki nagyobb szüksége van a pénzre. Amikor a hinta alatti betonplaccról söpörtük fel a szőnyegvastagságú szotyolahéjat, elmesélték, hogy egyszer Margit (Gulyás Jánosné, ötven körüli elvált asszony) azon morfondírozott, miért van itt ennyi napraforgóhéj. Hát azért, mondták, mert éjszaka a fiatalok a hintában ülve szotyoláznak. Erre Margit is hintázni kezdett, de azonnal lebukott, mert éppen akkor ment ki hozzájuk az zöldmellényes közmunkás hintázik.

Amikor Gyula elmesélte, hogy szemétszedés közben egy drogos tű – bőven találni ilyesmit reggelenként a Kálvária téren – a védőkesztyűn keresztül megszúrta a kezét, és most hepatitis A-ra, B-re, illetve AIDS-re vizsgálják, végképp úgy éreztem: nem szabad csak úgy, kopogtatás nélkül belopakodni a sorsukba. Semmi nem változott attól, hogy megtudták, írni szeretnék róluk. Még Margit hallgatagsága is feloldódott egy pillanatra, amikor Gyula azt kérdezte:

– Mikor jössz már hozzám ablakot pucolni?

– Majd, ha befalaztad a lukadat – nevetett fel Margit.

– Miféle lukról van szó? – kérdeztem.

– Van egy luk a konyhája falán – mondta Margit. – Hát arról van szó.

Már jócskán besöprögettük magunkat a délelőttbe. Előbb a tér murvás útjait, kiterjedt füves területeit tisztítottuk meg az elhajigált zacskóktól, csikkektől, lehullott, fonnyadó levelű gallyaktól, szemétté gyűrt papírlapoktól, sörösdobozoktól, aztán a teret szegélyező járdát söpörtük. Éva (Nyári Károlyné, negyven-ötven közötti elvált aszszony) elmondta, hogy egyedül neveli tízéves kislányát, saját lakása van, amire devizahitelt vett fel, amikor még volt rendes munkahelye és százezer forint feletti jövedelme, most meg itt van a negyvenhétezer forintos közmunkán, ez is csak hét hónapig tart, ráadásul a béréből az adósság fejében harminchárom százalékot levonnak – heti 6500 forintot keres. A devizahitelesek megsegítését célzó intézkedések közül az eszközkezelő érdekelné.

De erről sehol nem kapok felvilágosítást – mondta a nyeles lapátba söpörve a Kálvária téri fák lehullott virágait.

– A bankban sem tudták, hogy hol, meg miképpen lehet erre jelentkezni. Éva nem kiabál, nem dühös, csak szomorú. Igaz, van két felnőtt gyereke, ők segítenek, még strandra is viszik a kicsit, nyugdíjas édesapja is támogatja.

– A kislányomnak minden szükségeset meg tudunk venni – tette hozzá, és söprűjével tovább bontogatta a járdát borító vékony virágszőnyeget.

Laci a tizenkét éve munkanélküli bátyjával él együtt, egy önkormányzati bérlakásban. Van egy cserépkályhájuk, amibe még soha nem gyújtottak be.

– Tüzelőre nem futja – mondta. – Most, a télen, amikor azok a nagy hidegek voltak, kihoztak egy olajradiátort a tanácstól.

– Az önkormányzattól – javította egyik társa.

– Igen, az önkormányzattól. Ahogy körülnéztek, azt kérdezték, hogy miért van így elhanyagolva ez a lakás. Miért? Miből tudnám rendbe hozni? Jó, ha a tizenkétezer forint lakbért ki tudom fizetni. Erre ők: miért ilyen magas a maga lakbére? Miért? Maguk állapították meg ott a tanácsnál…

– Az önkormányzatnál.

– Igen az önkormányzatnál. Még az a szerencse, hogy a szomszédaim rendesen fűtenek télen, így nem hűlnek ki a falak, nekünk is jut az ő melegükből.

Valahogy elfogyott a szava. Körülnézett, megpillantott egy sörösdobozt, lassú léptekkel odament, felvette, markával összegyűrte, majd beletette a szatyorba, amelyben volt brigádtagjuknak gyűjtötték a fémdobozokat.

Úgy harmincezer forint jut havonta kettőnknek élelemre – folytatta Laci. – Én főzök. Hogy miket eszünk? Főleg paprikás krumplit. Húst legföljebb hetente egyszer. Ha lehet olcsón darált húst kapni, akkor veszek és csinálok fasírtot. Általában több napra főzök. Van egy kilencliteres lábasom, azt telefőzöm bablevessel, elég három napig. Hogy csinálom a bablevest? Megfőzöm a babot, berántom, csinálok hozzá csipetkét, és kész. Csülök? Ugyan. Miből? Zöldség? Szó sincs róla, drága. Aztán szoktam kolbászpörköltet főzni. Hagymát pirítok zsíron – az olajról már rég leszoktunk –, megpaprikázom, és lecsókolbászt karikázok bele. Ennyi.

A Kálvária tér Baross utcába öblösödő részén söpörtük a járdát, amikor egy fiatalember és társa, egy hasonló korú lány állított meg minket a munkában. Én nem álltam le rögtön, a lány kissé odébblibbent:

– Jaj, csak körbe ne söpörjön – mondta.

– Tán még nem ment férjhez? – kérdeztem.

– Még nem – hangzott a válasz. A többiek mosolyogtak, a fiatalember pedig előadta, hogy miért szólítottak meg minket.

– Vojtonovszki Bálint vagyok – kezdte –, a Magyar Szegénységellenes Hálózat égisze alatt egy közmunkásokból álló önkéntes érdekvédő csoportot szervezünk – folytatta –, már több kerületben jártunk… A közmunkások szótlanul, érdeklődve figyelték.

– Az lenne ennek az önkéntesekből álló csoportnak a célja – magyarázta a fiatalember –, hogy a közmunkával kapcsolatos problémákat megfogalmazza. Én, diplomás emberként nem tudom a miniszternek úgy elmondani, mint önök, például azt, hogy mi is a baj ezzel a negyvenhétezer forinttal…

– Az, hogy kevés – vágott közbe Gyula. A tökéletes megfogalmazás csaknem lezárta a beszélgetést, amely aztán mégiscsak folytatódott: a heti kifizetésből nehezen fizethető lakbérről, nem is fizethető közös költségről, adósságok halmozódásáról, közüzemi számlákról – mindarról, amiben a mi brigádunk tagja is érintettek. Mikor a szervezők odébbálltak, Éva azt mondta:

– Ti azt hiszitek, hogy odafönt nem tudják, hogy mi a mi problémánk? Mert szerintem meg pontosan tudják. A miniszter is.

FOTÓ: MÓRICZ SIMON
FOTÓ: MÓRICZ SIMON
Top cikkek
Érdemes elolvasni
1
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.