Lakner Zoltán a kormány leváltásáról: Rehabilitált racionalitás

Lázasan keresik Európa-szerte a válságkezelés Szent Grálját. Ortodox és unortodox ötletekkel, reformjavaslatokkal és rendszerkritikával van tele a kontinens. Európa választói sorra küldik ellenzékbe megunt vagy megutált kormányaikat. Magyarország nem egyedül bolyong a sötétben. Viszont az Orbán-kormány kiabál a leghangosabban, ami köztudottan nem a magabiztosság jele.

„Többé nem lehet a megszorítás az egyedüli lehetőség” – jelentette ki megválasztása éjjelén Francois Hollande. Ugyanezen a napon megszorításellenes voksot adott le a görög választók jelentős része is. Az új francia elnök szerint növekedésre van szükség. Úgy véli, újra kellene tárgyalni a vért izzadva tető alá hozott európai stabilitási paktumot, s növekedési paktummal kellene kiegészíteni. Mindezt hogyan, nincs, aki tudná. Mégis valahol itt húzódik az európai politika egyik fő konfliktusvonala.

Új irányban? – Francois Hollande üdvözlete
Új irányban? – Francoise Hollande üdvözlete

Mindebből legalább két dolog következik Magyarországra nézve. Az egyik, hogy a Fidesz által gyakran hangoztatott törekvések, a megszorítások meghaladása, új utak keresése másokat is foglalkoztat. Érdemes azonban megvizsgálni, mivé lettek ezek az ésszerű célkitűzések a magyar ugaron. A másik a demokratikus ellenzékre vonatkozik: a Fidesz-kormányzás demokratikus és felvilágosult baloldali társadalompolitikai opponálása reális cél. Új, de jobb utakat kellene találni.

Franciaország legutóbbi szocialista államfője, Francois Mitterrand két év után kénytelen volt feladni (az Hollande-énál sokkal karakteresebb) baloldali programját. Angela Merkel pedig máris tudatta: nem fogják újratárgyalni a stabilitási paktumot. Ezek figyelmeztető jelek. Az elmúlt két év magyar történéseinek tanulsága is az, hogy a más út keresése, álmok szövése, mítoszok gyártása – bár ezek mind a politika szerves részét képezik – mellé érdemes beszuszakolni a stratégiai érzékenységű politikai racionalitást. Máskülönben az álmok szétfoszlanak.

Megszorítás helyett növekedés és radikális adócsökkentés. IMF helyett szabadságharc. Leszakadás helyett a középosztály és a szegények koalíciója. Ezt ígérte a Fidesz választási győzelme előtt és utána is jó ideig.

A Fidesz-kormány felelőssége

„Egy szívemnek különösen kedves bölcsesség úgy tartja, hogy ahol van akarat, ott van út is” – vallotta meg a miniszterelnök egy beszédében. Mi más is lehetne egy ambiciózus politikus célja, mint a világ formálása? Azonban egy politikus akkor képes valóban változtatni, ha a kiinduló helyzet valamennyi elemét megismeri és mérlegeli, mielőtt dönt. Máskülönben saját lábára csap a karikás ostorral.

Magyarországnak és miniszterelnökének higgadtságra, átgondolt cselekvésre és szövetségesekre lett volna szüksége ilyen nagyságrendű tervekhez. Nem ésszerű, nem érdekünk, hogy Albánia, Kazahsztán és a Kaczynski-féle lengyel ellenzék támogatására kelljen hagyatkoznunk.

Új irányban? – Francois Hollande üdvözlete
Új irányban? – Francoise Hollande üdvözlete

A szabadságharc nyomán másfél évet vesztettünk az új IMF-megállapodás megkötésénél. A büdzsé tervezésével az első pillanattól hadilábon áll Matolcsy György minisztériuma. Az egykulcsos adó nem serkentette a növekedést. Nőttek a munkaadói terhek a minimálbér-emelés miatt, ami az adójóváírás kivezetését kompenzálta, s ami az egykulcsos adóval kieső költségvetési mínuszt volt hivatott pótolni. Közben az érintett munkavállalók már annak is örülhetnek, ha nem lett kisebb a jövedelmük. A különadók – amelyekben lehetne ráció – mértéke és kivetésük módja hozzájárult a gazdaság lefékeződéséhez.

A költségvetés strukturális hiánya ijesztő méreteket ölt. A 2010 nyarán nagy hirtelen fő céllá megtett adósságcsökkentés nem jutott sehova. A foglalkoztatás stagnál. Az egymillió munkahely fontos ideáját a tömeges közmunka erkölcstelen és értelmetlen lázálma váltotta fel.

Igen, „elmúltnyolcév”, igen, gazdasági válság. Ám a Fidesz a növekedési álmokat a válság és a kiinduló helyzet tudatában szövögette. Két év után már a Fidesz-kormány felelőssége is megáll azért, ami az országban történik.

Az emberi erőforrások pazarlása 

A rossz helyzetfelmérésből adódó kényszerek hatására a Fidesz markáns döntéseket hozott. A kormány társadalompolitikája nyomán a közép elszegényedése és a szegénység mélyülése zajlik. Az a fajta középosztály, amelyre a kormány hivatkozik, s amely tőlünk nyugatra a társadalom kétharmadát alkotja, nálunk biztosan nem létezik ilyen tömegben. Itt az átlagos jövedelmi helyzettel nem jár együtt az egzisztenciális függetlenség, a sorsválasztás szabadsága, a cselekvés autonómiája. Egyre kevésbé jár együtt.

A kormány által folytatott politika legfeljebb a társadalom negyedének-ötödének előnyös, miközben a szegénységgel kapcsolatban a butaság és a rosszindulat speciális keverékét állították elő. Ez a gondolkodásmód nemcsak a segélyezésben, hanem a köz- és felsőoktatásban, valamint a foglalkoztatáspolitikában is érezteti hatását.

Valóban unortodox, hogy egy európai uniós kormány kifejezetten serkenti társadalmi csoportok leszakadását és betokosodását.

Mielőtt bárki a politológuson felülkerekedő szociálpolitikus szenvelgésének vélné mindezt, térjünk vissza a politikai racionalitás terepére. A kormány másfél évet töltött szabadságharccal, majd újabb fél évet a fegyverletételt túlkiabáló kettős beszéddel. Ezt követően pedig párját ritkítóan kemény megszorítócsomaggal – amely nem csökkenti a munka, de növeli a fogyasztás terheit – fordul rá a ciklus második felére. Nem lett volna ésszerűbb a büdzsé rendbetételén a kormányzás elején túllenni?

A szisztematikusan végrehajtott hatalmi berendezkedés szintén csak korlátozott racionalitásra utal. A miniszterelnöki „főfelügyeleti” jog gyakorlásával a kormányfő kedvére magához emelhet ügyeket és versenyeztetheti beosztottjait. Ám ez a működési mód aláássa a kormányzati kompetenciát, nehezen végrehajtható, népszerűtlen döntéseket eredményez.

Ami pedig a társadalom szétszakadását illeti, itt az emberi erőforrások pazarlásáról van szó, akár évtizedekre szóló értelmetlen teljesítmény-visszafogásról, a növekedési gátak magasításáról. Ez minden szempontból irracionális.

Az ellenzék politikai tőkéje

A Fidesz tartós berendezkedésének alapfeltétele, hogy széles körben elfogadott maradjon a nézet, miszerint Magyarország dolgai kizárólag a Fidesztől függenek. A mindenkori kormánypárt befolyása az eseményekre nagyobb és más jellegű, mint az ellenzéké, ez nyilvánvaló. Ám a demokratikus ellenzék, össztámogatottsága alapján, akár versenyben is lehetne a Fidesszel.

Van továbbá két fundamentális kérdés, amelyben egyetértés mutatkozik ezen az oldalon: a Fidesz alkotmányos dúlásának, valamint a szegénységet fokozó társadalompolitikájának elutasítása. Az ellenzék hajlamos alábecsülni, mennyire fontos e kiindulópontok puszta léte. Ez politikai tőke.

Csakhogy a nézetazonosság kimondása többeknek szégyellnivaló, mert az következne belőle, hogy együtt lehet, és együtt is kellene működni.

A Fidesz a választási törvénnyel megadta az ellenzéki stratégia alapképletét (a demokratikus oldal indulóinak számát minimalizálni szükséges), kormányzásával pedig kijelölte az ellenzéki kooperáció alapját: a jelenleginél pénzügyileg racionálisabb, egyidejűleg szolidárisabb politika kialakítása. Ettől kezdve számos, nem alábecsülhető nehézség kezdődik, mint a múltértékelés, a személyi folyamatosság megítélése, a pártok közötti rivalizálás, a választási együttműködés mikéntje. Ám mégiscsak volna értelme leküzdeni e nehézségeket, mert a Fidesz óriási csalódást okozott a választók többségének, és a csalódottak megoldásra várnak.

Semmi sem kevésbé racionális annál, hogy az ellenzék meg se próbálja leváltani a Fideszt.

Nem a szokásos értelemben vett kormányzati felkészülés a demokratikus ellenzék leckéje, hanem egy új politikai pólus kialakítása. A pólusképzés feltételeiről már meg lehetett volna állapodni. Az is eldőlhetett volna, hogy végül is hány pólusról lenne szó. A Fidesz által diktált szabályok szerint a demokratikus ellenzéknek (legalábbis egy időre) egyetlen pólust kellene alkotnia. Élek a gyanúval: nem is futja egynél többre, de erre az egyre azért futná.

Együtt vagy külön, ez a kérdés

Mindennek a kezdete egy döntés: legyen-e egyáltalán együttműködés? E döntés során racionális volna számolni a realitásokkal a tekintetben, hogy egy győztes párt- és társadalmi koalíciónak nem sörözőnyi baráti kört, hanem úgy kétmillió szavazót kellene átfognia. A pártok és civilek támogatói aligha tudnák száz százalékban támogatni egymás jelöltjeit, lennének lemorzsolódók. Másfelől azonban egyedül a kooperáció az, amit nem próbáltak még. Talán épp az erős ellenzék létrejöttének tényleges lehetősége aktivizálhatná a párt nélküli szavazókat. Ily módon az „összellenzéki” nyereség sokkal nagyobb lehetne, mint a lemorzsolódás.

Új, s még újabb hótiszta párt felbukkanására, pláne egy karizmatikus vezető (második) eljövetelére várni, és ezért nem tenni semmit: felelőtlenség.

Talán nem is kellene tovább várakozni. Akik együtt szeretnének működni, tegyék. Aki ki akar maradni, maradjon ki. A választók pedig döntsék el, miben látnak fantáziát: az együttműködő cselekvésben vagy a megosztó kívülállásban.

Top cikkek
Érdemes elolvasni
1
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.