Átképezni küldték a tüdőrákost
Tüdőrákban meghalt egy 51 éves férfi egy Baja környéki faluban néhány napja. A daganatot körülbelül három és fél éve diagnosztizálták nála. A tumor akkor diónyi nagyságú volt, de a típusa és az elhelyezkedése miatt nem lehetett műteni.
A beteg kemoterápiás kezelést kapott, amitől javult valamennyit az állapota. Egy év betegállomány után megállapították, hogy nem képes munkát végezni, és II. típusú rokkanttá nyilvánították. A kezeléseket folytatták egy darabig, majd abbahagyták, mivel az állapota stabilizálódott.
2010-ben, a kötelező időszakos felülvizsgálaton, amelyet a kiskunhalasi kórházban végeztek el, a sorsáról döntő főorvos rehabilitálhatónak nyilvánította. A rokkantnyugdíj helyett csak rehabilitációs járadékot ítélt meg neki, amellyel anyagilag nem járt sokkal rosszabbul, de be kellett jelentkeznie a munkaügyi központnál. Mivel a szakmájában nem tudtak neki állást kínálni, felajánlották, hogy majd átképzik valamilyen más munkára. Addig is elhelyezték a helyi általános iskolában afféle udvaros, pedellus, mindenes munkakörbe.
A férfi három hónapig bírt dolgozni, aztán hirtelen rosszabbodni kezdett az állapota. Kórházba került, ahol megállapították, hogy a daganat immár 14 centiméteres kiterjedésű, és persze változatlanul nem operálható. Újabb intenzív kemoterápiába kezdtek, amely azonban már nem hozott javulást. A középkorú férfi olyannyira legyengült, hogy felkelni is alig tudott. A feleségének ott kellett hagynia a munkahelyét, hogy ápolni tudja őt. Kérelmezték, hogy kaphassa vissza a rokkantnyugdíját. Megint el kellett utaznia Halasra (annak idején, amikor a HospInvest nevű, azóta csődbe ment magáncég üzemeltette a kiskunhalasi kórházat, az akkori szakminisztérium a halasi kórházat minősítette súlyponti kórháznak). Miután látták, hogy alig él, novemberben megállapították az állapotromlást.
Erről hoztak egy határozatot, amelyet elküldtek a nyugdíjfolyósító igazgatóságnak. Onnan azonban először nem érkezett válasz. Pontosabban a rehabilitációs járadékot megvonták, de a rokkantnyugdíjat sem fizették ki. Így januártól jövedelem nélkül maradt a házaspár. A nyugdíjbiztosító az ismételt reklamációkra újabb és újabb orvosi igazolásokat kért. Március elején végül elfogadták a felülvizsgáló orvos határozatát, ám a rokkantnyugdíj ezt követően sem érkezett meg. A feleség az újabb reklamálására azt a választ kapta, hogy nem tudják a gépbe betáplálni az adatokat, mert nem készült olyan szoftver, amely arra lenne alkalmas, hogy visszategye a rokkantnyugdíjasok közé azokat, akiket a felülvizsgálat során kiraktak onnan.
Azzal nyugtatták a feleséget, hogy néhány héten belül most már biztosan megkapják az elmaradt rokkantellátást. Mielőtt azonban ez megtörténhetett volna, a férje meghalt. Mivel a számláját ilyenkor zárolják a hagyatéki eljárás befejezéséig, a feleség akkor sem jutna hozzá a pénzhez, ha az netán időközben megérkezne.
Dr. Petrássy Miklós orvos-ügyvéd, aki rokkantsági ügyekkel is foglalkozik, sűrűn találkozott azzal, hogy zavar támad, amikor valakinek lejár a rehabilitációs időszaka, és kiderül, hogy sikertelen volt a rehabilitáció. Ilyenkor vissza kellene kapnia a rokkantsági ellátást – de a hivatalnak ez valamiért roppant nagy adminisztrációs problémákat okoz.
Az orvos-jogász szakértő szerint – bár látnia kellene a szakmai értékelés pontos szövegét –, ha tudni lehetett, hogy a tüdődaganat nem operálható, akkor abból az is következett, hogy nem gyógyítható meg, legfeljebb átmeneti állapotjavulás érhető el. Márpedig rehabilitációra és átképzésre küldeni egy gyógyíthatatlan beteg embert, véleménye szerint ellentétes a józan ész és az emberség minden követelményével. Olyanfajta bürokratizmus és lelketlenség, amely 2008 óta, amióta folyamatosan vizsgálják felül és szórják ki a rokkantellátásból a betegeket, egyáltalán nem számít ritkaságnak.
Petrássy Miklós szerint a politikában és a médiában évek óta hangulatkeltés folyik a rokkantnyugdíjasok ellen. Hallani lehet például olyan nyilatkozatokat, hogy a rokkantnyugdíjasok meghatározott százalékát vissza kell irányítani a munkaerőpiacra. Egy politikus azonban csak azt mondhatná, hogy költségvetési szempontból mennyi embertől látná jónak megvonni a rokkantellátást. Az azonban, hogy száz emberből hányat lehet visszaküldeni a munkaerőpiacra, egyértelműen orvosi, illetve rehabilitációs szakkérdés. Ha egy felülvizsgáló orvos nem szakmai, hanem egyéb szempontok alapján dönt – legyen az vesztegetési pénz vagy le nem írt főnöki utasítás –, bűncselekményt követ el. Ennek ellenére az orvos-jogász szakértő sokszor azt tapasztalja, hogy ugyanazokat az embereket, akikről korábban azt állapították meg, hogy betegek, és az állapotukban semmiféle javulás nincsen, most hirtelen sokkal egészségesebbnek találják.
A betegek számára jóval hátrányosabb az a helyzet, amikor nem arról kell vitatkozni, hogy mennyi az egészségkárosodásuk, hanem arról, hogy rehabilitálhatók-e. A rehabilitálhatóság ugyanis valójában objektív mércével nehezen megfogható jóslás. Arról nem is beszélve, hogy ha elméletileg létezik is olyan munka, amelyet az illető esetleg el tudna végezni, a valóságban új munkahelyek nem keletkeznek. Az a tipikus, amit Petrássy Miklós ügyfelei úgy fogalmaznak meg: doktor úr, hová mehetnék én dolgozni ezekkel a betegségekkel, amikor a környezetemben az egészségesek sem találnak munkát?
– Miután a média és a politika a még dolgozni képes emberek körében elterjesztette, hogy a rokkantnyugdíjasok jelentős számban csalók, akik „a ti adóforintjaitokból akarnak élősködni”, ma anélkül lehet százezres nagyságrendben kiszórni az ellátásból embereket, hogy egyszer is odamennének tüntetni az Országház elé – mondja Petrássy Miklós. – Nyilván vannak csalók is, de ritkán hallani, hogy lelepleznék őket azzal az orvossal egyetemben, aki együttműködött velük a csalásban. A személyes tapasztalatom ugyan nem tekinthető reprezentatív mintának, de abból az derül ki: a megváltozott munkaképességű emberek döntő többsége kiszolgáltatott, szegény, beteg ember, akinek az érdekérvényesítő képessége a nullával egyenlő, s érdekérvényesítő képességüket az egzisztenciális félelmük is akadályozza.
