– Az írásai szerint ön nem lepődött meg azon, hogy Kelet-Európában Magyarországot érintette legmélyebben a gazdasági válság.

– Mivel ez elkerülhetetlen volt: a kelet-európai félperiférián lévő országok közül a recesszió Magyarországot találta a leginkább legyengült állapotban. Ennek több okát is megneveztem, amelyek közül a legfontosabb, hogy a magyar gazdaság túlságosan sok szállal kötődik egyetlen állam, Németország gazdaságához, így annak hanyatlása idehaza kivédhetetlen volt. Fontos tényezőnek számított az állam és a társadalom súlyos eladósodottsága is. Az elmúlt húsz évben a magyar burzsoázia szinte a teljes humánerőforrás-tartalékot felélte: ennek lett azután az a következménye, hogy a munkavállalók jelentős része életszínvonalának megtartása vagy a zuhanás megállítása miatt a devizahitelek csapdájába került. Ráadásul a válság a Gyurcsány-kormány regnálása idején, épp egy komoly politikai, bizalmi válság kellős közepén érte el az országot. Ezek a hatások együttesen súlyosan kikezdték az emberek biztonságérzetét, amit tetézett egy régóta lappangó identitásválság is. Nem véletlen, hogy a nemzetközi pénzpiacokról induló spekulációs támadás éppen a leggyengébb láncszem ellen irányult.

– A kormányváltás után helyzetbe hozott nemzeti tőke nem tompíthatta a válság hatásait?

– A hazai gazdasági elit dominanciája 2003–2004 körül intézményesült, de azóta is folyamatosan erősödik, és nyíltan diktál a mindenkori politikai elitnek. Pozíciója az Orbán-kormány regnálása alatt tovább erősödött. Emellett, bár a jelenlegi politikai elitet a hazai nagyburzsoázia segítette hatalomra 2010-ben, Orbán azért mindig ügyelt arra is, hogy megőrizze a jó viszonyt a nemzetközi nagytőke reprezentánsaival. Nem is tehet mást, felismerve azt a tényt, hogy a magyar burzsoázia önmagában nem elég erős és motivált a válságból való kilábalás gazdasági feltételeinek biztosítására.

– De a különadókkal mintha a nemzetközi nagytőkét sújtotta volna a kormány.

– Csak látszólag. A kabinet ugyanis gondosan ügyelt arra, hogy a különböző extra adókkal ne a nagy exportőr cégek helyzetét nehezítsék meg. A pluszadóterhekkel sújtott vállalatok olyan külföldi tulajdonban lévő távközlési társaságok, kereskedelmi láncok és pénzintézetek, amelyeknek a tevékenysége kínálati oldalról főként a belső piachoz kötődik, így az extra adókat minden nehézség nélkül átháríthatták a magyar lakosságra.

– Vajon a magyar nagytőke eddig miért nem vallott színt a Matolcsy-éra unortodox gazdaságpolitikájáról?

– A hazai burzsoázia érdeke kettős. Egyrészt érdekelt abban, hogy minél alacsonyabbak legyenek az adóterhek, ami viszont zsugorodó államháztartáshoz, végső soron folyamatos restrikcióhoz vezet. Ami azért gond, mert a hazai tőke elsősorban a belső piachoz kötődik, ezért erről az oldalról a folyamatos megszorítások nagyon is érdekei ellen valók, hiszen azok jelentősen gyengítik a belső vásárlóerőt. Ebből az következik, hogy kivárásra játszik: azt reméli, hogy a kormány által ígért belső piaci növekedés a megszorítások ellenére is bekövetkezhet. Ugyanakkor fél is Orbántól, aki a nagy kapkodásban bármikor előállhat a hazai cégeket is megsarcoló újabb adókkal.

– De hisz részben tőlük várja Orbán az általa ígért nagyarányú munkahelyteremtést.

– Aligha várhatja. Orbán hiába ígér sok százezernyi új munkahelyet, a burzsoázia nem érdekelt a foglalkoztatottak számának gyarapításában, a tőke a beruházásokkal elsősorban a termelékenységet, nem pedig az élőmunka-felhasználás arányát kívánja növelni. Ennek beismerését persze hiába várjuk az Orbán-kabinettől, amely a magyar politikatörténetben egyedülállónak számít abban, hogy ennyire szétváljon egymástól a retorika és a tényleges kormányzati munka. Folyamatos hazugságokkal fedik el a konkrét intézkedéseket.

– A könyvében Gyurcsány Ferencet túlfeszült realistának, Orbán Viktort hamis lényeglátónak nevezi. Miért is?

– Ez Bibó metaforáinak aktualizálása. Gyurcsány azért túlfeszült realista, más kifejezéssel radikális alkalmazkodó, mert abban leli történelmi küldetését, hogy aktuális politikáját tökéletesen hozzáigazítsa a mindenkori külső körülményekhez, kis rést sem hagyva a szabad, önálló cselekvés számára. Orbán – Gyurcsánnyal szemben –megpróbál ugyan alternatívát nyújtani a félperifériás létből való kitöréshez, de ő is rossz úton jár: úgy képzeli, hogy ennek útja és tulajdonképpeni célja az, hogy a régió vezető hatalmává váljunk.

– Az baj?

– Óriási hiba, mivel ez a törekvés erősíti a kelet-európai államok egymással folytatott kőkemény versenyét. Amiből viszont nem lehet győztesként kikerülni. Az adóverseny például beindítja a restrikciós spirált, ami magával hozza a jóléti kiadások további radikális csökkentését, mely azt is jelenti, hogy újabb forrásokat kell kivonni az amúgy is lepusztulóban lévő oktatásból és egészségügyből.

– Bár a fiatal ellenzéki csoportoknak „nem tetszik a rendszer”, ön szerint az Orbán-rezsimmel nem lépett a színre egy új struktúra.

– Könyvemben részletesen bizonyítom, hogy az Orbán-rezsim nem más, mint a kelet-európai újkapitalizmus egyik, de szinte szükségképpen kialakuló diktatórikus formája. Mely mindazonáltal a kapitalista alapviszonyokat érintetlenül hagyja. A diktatórikus viszonyok pedig azért jöhetnek létre, mert a választópolgárok két évtizednyi hányattatás után biztonságot nyújtó erős kézre vágynak. És megtépázott öntudatuk, valamint kollektív identitásuk megerősítésére, mely vágyak alapján a hatalom nacionalista retorikája termékeny talajra hullhat.

– Az Orbán által vizionált nemzetállami felemelkedés valós lehetőség?

– Bizonyosan nem. A globalizáció, az újkapitalizmus korában a nemzetállamok fennmaradásához paradox módon épp az egyes országok globális együttműködésére lenne szükség. Csak akkor van esély hosszabb távon a nemzetállami keretek megőrzésére, ha az egyes országok politikai elitjei egymással összefogva megpróbálják kivédeni a nemzetközi tőke folyamatos bekebelezési törekvéseit. Különösen igaz ez a gyenge érdekérvényesítő képességekkel rendelkező kelet-európai félperifériás országokra. A nemzeti szuverenitás legfőbb korlátja számukra hangsúlyozottan nem az Európai Unió, mely valójában védőhálónak tekinthető, és főképp azzá tehető a globális nagyburzsoáziával szemben. Ezen belül kellene léteznie a kelet-európai blokknak, mely többek között küzdhetne azért, hogy az európai fiskális unió mellett létrejöjjön egy szociális unió is, azaz végre valóban közelíthessen egymáshoz a tagállamokban élők életszínvonala. Ezért hangsúlyozom: ha a magyar politikai elit versenyhelyzetbe kényszeríti a kelet-európai államokat, ha legyőzni kívánja a környező országokat, táplálva ezzel a régióban egyébként is uralkodó rivalizálást, nos, akkor mindannyian elbukhatunk. Az Orbán-kormány erőpolitikája ezért nem vezet el a szabad és független Magyarországhoz.

– Az Orbán-kormány leváltására csak egy valódi baloldali pártnak lehet esélye – írja. Lesz ilyen párt 2014-ben?

– A hazai politikai palettán jelenleg egyetlen balra tartó párt található, az LMP. Bár ők nem öltöznek vörösbe, és nem hangsúlyozzák baloldaliságukat, a gazdaságpolitikai elveikben és javaslataikban a többi pártéval szemben valóban a baloldali vonások dominálnak. Legutóbbi népszavazás-kezdeményezésük is a munkavállalók alapjogainak védelméről szólt. Ugyanakkor az LMP nem lesz, nem lehet elég erős a kormánybuktatáshoz: ez a párt tudatosan meg kívánja haladni a történelmileg örökölt urbánus-népi ellentétet, de a társadalom erre a törekvésre egyelőre nem vevő. Azért nem, mert a létezett szocializmus csak átmenetileg fedte el e téves megosztottsághoz kapcsolódó reflexeket, attitűdöket. Az MSZP pedig az új vezetéssel láthatólag a régi, döntően neoliberális vonalát folytatja, hiszen folyamatosan az ortodox gazdaságpolitikához való visszatérés mellett teszi le a voksot. Mindezért félő, hogy az elégedetlenség a szélsőjobboldal további erősödésében ölthet alakot.

– És mit vár az egyetemistáktól? 2005-ben azt jósolta: néhány éven belül megjelennek majd az erős diákmozgalmak.

– Ezek a mozgalmak valóban most vannak születőben. Jelenleg az útkeresés lázában égnek. Társadalmi jelentőségük a jövőben várhatóan növekszik. Ennek oka nemcsak a polgári szabadságjogok fokozott védelmére való igény, hanem egyre inkább a fiatalokat körülvevő növekvő szociális bizonytalanság. És a jövőt tekintve ez csak erősödhet. Ezért nagyon fontos, hogy e mozgalmak a szabadságjogok védelme mellett a jövőben a jelenleginél nagyobb és tudatosabb hangsúlyt adjanak a szociális kérdéseknek is, máskülönben megint csak oda jutunk, hogy a szélsőjobboldal artikulálhatja a fiatalság körében éleződő társadalmi feszültségeket. Tágabb perspektívából: ma úgy látom, hogy e mozgalmak balra tolódása az egyetlen erő, mely kikényszerítheti a demokratikus pártok további és valódi balra tolódását, melynek révén a jelenlegi hatalom a következő választásokon talán mégis leváltható.

„Folyamatos hazugságokkal fedik el a konkrét intézkedéseket”