Meg kell tanulnunk a bizonytalanság korában méltósággal élni – mondta nemrég az ELTE-n. Korántsem huszonegyedik századi problémával állunk szemben, a háborúk, polgárháborúk, diktatúrák, éhínségek, járványok évszázadaiban és évtizedeiben még kínzóbb és bizonytalanabb volt az emberi lét, mint ma. Hogyan találjon ilyen helyzetben fogódzót az ember?

Sok kiváló gondolkodó szerint – elég ha Szókratész, Szent Ágoston, Erasmus, Schopenhauer, Jaspers, Heidegger, Hamvas Béla nevét említem – az ember mindig bizonytalanságban élt. Mások szerint a bizonytalanság ténye és élménye hullámzik, hol erősödik, hol gyengül. Történelme során az ember utoljára legfeljebb az édenkertben volt biztonságban, egészen addig a pillanatig, amíg Éva meg nem hozta az emberiség első döntését. És ezzel beléptünk a bizonytalanság világába. A történelembe. A nagyszerű emberi teljesítmények és a rettenetek történelmébe.

És a bizonytalanságok e történetének vagyunk mi is a részesei...

Elkerülhetetlenül. Történelmünk az elmúlt évszázadban újra és újra kifordult a sarkaiból, megtört. 1914-ben, 1918/19/20-ban, 1945-ben, 1948-ban, 1956-ban, 1989-ben. Volt, amikor önként vállaltuk a bizonytalanságot. 1956-ban vakmerően beleugrottunk „a szabadság szakadékába”, hogy Sartre szavait idézzem. Aztán kénytelen-kelletlen belesüppedtünk a kádárista kompromisszum teremtette hamis biztonságérzetbe. 1989-ban felfordult a világ körülöttünk. Az élet régi keretei összetörtek, az új keretek még nem alakultak ki, az emberek hirtelen légüres térben találták magukat. A magyar politikai elit siralmas teljesítményének köszönhetően az emberek, családok többsége ma is kínzó bizonytalanságban él. Súlyosbítja helyzetüket, helyzetünket az európai civilizáció mélyülő válsága.

Az európai értékrendvizsgálatokban már 1990-ben feltűnt, hogy egyre meghatározóbb szerepe van az egyéni szabadságnak, az életút és a magatartás személyes megválasztásának. A modern európai ember önmagából indul ki, egyre kevésbé hajlandó arra, hogy másokért felelősséget vállaljon. Mi hozta el ezt a szemléletváltást?

Az individualizmus a reneszánsz óta egyre erősödik, de a második világháború után teljesedett ki igazán. Hogy miért? A XIX. század közepéig a nyugati társadalmak hiánygazdaságban éltek. Nem tudtak annyi árut termelni, mint amennyire kereslet volt. Ezért volt olyan nagy szerepe az önkorlátozásnak a kor szellemiségében, erkölcsi szabályrendszerében. Aztán jött az ipari forradalom második és harmadik szakasza, amely az elmúlt évtizedekben elárasztotta fogyasztói javakkal a fejlett világot. Minden vágyat képes volt kielégíteni, s minden személyes vágyat igyekezett s igyekszik felkorbácsolni. Elhitette velünk, hogy minden embernek joga s lehetősége van a teljes, korlátlan önkiteljesedésre. Egy másik fontos tényező a demokrácia diadalmas kibontakozása. A francia forradalom óta egyre erősebbé és általánosabbá vált az a hit, hogy minden ember teljesen szabad, és másokkal egyenlő jogai vannak. Egy jobbágy – úgy-ahogy – elfogadta, hogy ő jobbágy. Ma senki sem kevesebb, mint egy miniszterelnök. Én, mint individuum, abszolút érték vagyok. Ha ez így van, akkor a lehető legtöbbet akarom megszerezni a világból. Beindult az önmegvalósítás láza, kibontakozott az emberi személyiség apoteózisa. Igaz, ezzel egy időben megindult egy ellentétes irányú folyamat is: az emberi személyiség lebontása. Gondoljunk csak arra, hogy Charles Darwin, s követői egyre nagyobb meggyőző erővel mutatták ki azt, hogy az ember nem egyéb, mint az állatfajok kialakulásának egyik kései produktuma. Friedrich Nietzsche az embert a teremtés és a világ középpontjába helyező judeo-keresztény kultúra alapértékeit vonta kétségbe. Aztán jött Freud, akitől azt tanulhattuk, hogy az ember nem autonóm, gondolkodó, erkölcsi lény, hanem ösztö neinek nyomorúságos rabja. Ez az ellentét az ember apoteózisa és megalázása, megalázkodása között is fontos forrása a bizonytalanságnak.

Beszélhetünk még olyan közös értékbázisról, ami összefogja a társadalmat?

A jelentős változások ellenére az alapvető értékek megmaradtak. Az emberek többsége alapvetően jóravaló, jó szándékú, tisztességes – vagy az szeretne lenni, ha a kialakult társadalmi gyakorlat lehetővé tenné ezt a számára. Ha nem túl fáradt, ha nem zaklatják agyon, ha rossz példák nem zavarják, ha látja a jövőjét, akkor hajlik arra, hogy emberként, emberségesen, felelősségteljes polgárként viselkedjen. A helyi közösségekben a konfliktusok ellenére még mindig erős a szolidaritás.

Rendelkezik-e Európa olyan közös értékrenddel, amely a kulturális és politikai egyetértést a gazdasági érdekeken túl megalapozhatja?

Érdekes kettősség figyelhető meg. Az ipari forradalom kezdete óta, de különösen 1850-től fantasztikus gazdasági és technikai fejlődés ment végbe Európában és a nyugati világban. A vállalkozó polgárság diadalmenete volt ez (időszakos válságokkal megszakítva). Ezzel párhuzamosan már a kezdetektől fogva kibontakozott egy ellentétes folyamat.A legérzékenyebb s legkiválóbb alkotóművészeknek és gondolkodóknak már a kezdetektől fogva alapélménye volt az, hogy egy mélyülő civilizá ciós válság van kialakulóban. Gondolja csak meg, hogy Baudelaire A romlás virágai című kötete, mely a válságtudat, a spleen, a világfájdalom első remekműve volt, 1857-ben jelent meg. Aztán jöttek a század végi dekadencia, a világromboló, új világot kereső avantgárd mozgalmak, a Rilkék, T. S Eliotok, Pilinszkyk... Elgondolkoztató az is, hogy az elmúlt 150 évben született igazán nagy regények, színdarabok majdnem mind az emberi lét sivárságába vagy tra gikus bukásába futnak bele. Keresik, s többnyire nem találják a választ arra a kérdésre, hogy végül is mi az ember célja itt a földön, honnan jöttünk és hova megyünk, mi a jó ésmi a rossz,mi lehet az emberi élet értelme. Igaz, közben a lét szépsége és csodája is fel-felvillan bennük.

Mi adja meg eközben Európa sajátosságát, mi különbözteti meg a világ más régióitól?

Soroljam? Európa alkotta meg és működteti még mindig sikeresen – világraszóló hatással – a jóléti modellt. Európa véste kőbe az emberi jogok nagyszerű kánonját. Európa az egyik legsikeresebb kísérlet arra, hogy sok kultúra, nemzet, etnikum békés együttműködésben éljen egymással. És Európában (illetve a nyugati világban) bontakozott ki a modern tudomány fantasztikus teljesítménye. Folytassam?

A világot zűrzavarosnak, válságokkal terhesnek éljük meg. Mi lesz, ha nem tudunk megbirkózni a kihívásokkal, ha összezavarodnak bennünk az értékek?

Már összezavarodtak és nemcsak nálunk, mindenütt. De rajtunk múlik, hogy kilábalunk-e ebből az állapotból, vagy sem. Már az óvodában el kellene kezdeni autonóm, független, felelősségteljes, tisztességes és a jövőben hívő embereket nevelni. Ott talán még meg-megpendül ez a gondolat. De iskolába, gimnáziumba járva mikor hallott ön arról,mondjuk, hogy hogyan kell felépíteni egy emberi életet? Hogy visszatekintve az elmúlt évtizedekre, ne hetvenévesen kelljen rádöbbennie arra, hogy üresen kong az élete? Hogy nem volt jelentősége annak, hogy néhány évtizedig itt volt ezen a planétán? Vagy hogy legalább anynyit elmondhasson magáról, hogy nem hagyta rosszabb állapotban a világot, mint amilyenben volt, amikor megszületett?

Ön szerint a fiatal generációk két, egymással élesen szembenálló értékrenden álló társadalmi modell között őrlődnek. A szülők és a nagyszülők által még megélt hagyományos európai értékrend áll konfliktusban a XXI. századi élményközpontú társadalom értékeivel. Dönteni kell, hogy melyik értékrend szerint éljenek. Azt mondja, hogy a „szeresd felebarátodat!” tételét fölváltotta a „szeresd önmagad!”; az „áldozd fel magad!” helyébe a „teljesítsd ki önmagad!” lépett, a „légy szerény!” helyett a „légy sikeres!” a jelszó, az „engedelmeskedj!”-ből „légy szabad!” lett. Nincs eltúlozva ez a különbség?

De. El van túlozva. Mert mindkét magatartásrend működik, és ez komoly zűrzavart, bizonytalanságot okoz. Az emberek mindig el akarták érni céljaikat, „ki akartak teljesedni”. De korábban a kultúra lényege volt a moderáló, mérsékelő hatás, a vágyak pallérozása, az ösztönök kordában tartása. A mai fogyasztói társadalomban minden – újságok, tévék, rádiók, reklámok – a szinte korlátlan önmegvalósításra ösztönöz. Tied a világ, semmi más nem számít. A kultúra elvesztette moderáló, civilizáló szerepét.

Ön szerint a fiatal generációk számára az egyik legnagyobb feladvány, hogy képesek legyenek a bizonytalanság korában is emberként megmaradni, és az életüknek értelmet adni. De hogyan maradhat ember az ember ilyen körülmények között?

A bizonytalanság nemcsak rombol, hanem épít is. A bizonytalanság kora egyben az új választások, új lehetőségek korává válhat, ha egy társadalom elég erős, bölcs, bátor ahhoz, hogy éljen ezekkel a lehetőségekkel. Jó volna, ha a magyar társadalom is képes volna erre.

Nem beszéltünk a politika felelősségéről. Arról, hogy a fennen hirdetett elvek köszönő viszonyban sincsenek a gyakorlattal. Ahol a miniszterelnök azt mondja, hogy ne arra figyeljenek, amit mond, hanem, amit tesz, ahol a köztársasági elnökmásoktól lopott szövegből szerez doktori címet és ebben nem talál kivetnivalót, ott nagy a baj. Mert bárki azt mondhatja, hogy, ha ott fenn szabad, akkor lent is mehet a disznóság. Kire nézzenek fel az emberek?

Mindenekelőtt önmagukra. Éljenek úgy, hogy felnézhessenek önmagukra. Ez jobb gyakorlat, mint lenézni mindenkire. Aki nem szabad ember, nem toleráns, nem szolidáris, nem demokrata, az ne panaszolja fel a szabadság, a tolerancia, a szolidaritás, a demokrácia hiányát. Ami az uralkodó osztályt illeti, mert már ilyen is van, magatartása döntő hatású. A reformkorban követhető példák sorát mutatták fel kiváló politikusok. Néhány évtized alatt egy ország magatartását formálták újra. Az elmúlt húsz évben nekünk nem volt szerencsénk. Talán Antall József kivételével nem volt olyan politikusunk, akire fel lehetett volna nézni. Ez tragikus. A második világháborút elvesztő németeknek óriási szerencséjük volt, hogy évtizedeken keresztül kiváló politikusok – Adenauer, Erhard, Schmidt, Brandt, Kohl – irányították az országukat. Ki tudtak egyezni a franciákkal, mi magyarok pedig a belső kiegyezésre sem vagyunk alkalmasak, nemhogy arra, hogy a szomszédos államokkal értelmes párbeszédet folytassunk. Nincs is erre lehetőség ott, ahol minden politikus azt hiszi, hogy minden kétséget kizárólag neki van igaza. A híres francia író, André Gide mondta egyszer: „Nem szeretem azokat, akik azt hiszik, hogy megtalálták az igazságot. Azokat szeretem, akik keresik az igazságot.”

Borongósnak látja a jövőt. Esetleg azért, mert szociológusként kezelhetetlennek látja a változásokat?

Téved, roppant izgalmasnak ítélem a jelenlegi időszakot, sajnálom, hogy nem most vagyok fiatal. Világgá mennék és remélem, hogy öt év múlva szabad, felelősségteljes világpolgárként, és magyar polgárként jönnék vissza.

Azt mondta, hogy a jelenlegi politikai garnitúra alkalmatlan arra, hogy jövőt teremtsen. Akkor miben bízhatnak a mai fiatalok?

Mindenekelőtt önmagukban. Abban, hogy van erejük és bátorságuk ahhoz, hogy szabad, autonóm, felelősségteljes, szolidáris európai polgárrá váljanak. És bízzanak abban, csak azért is, hogy van jövőjük, s van jövője ennek az országnak. Rajtuk is múlik.

FOTÓ: REVICZKY ZSOLT