– Szép volt a kiállítás! – kiabálom.

– Milyen kiállítás?

– Hát a tied, András bátyám!

– Van kiállításom? Hol? Ekkor már közbeszól Zsóka asszony:

– Ne viccelj! Hát tegnapelőtt voltunka megnyitón.

–Igen? Hol? Szentendrén?

– Nem, hát itt Angyalföldön, a József Attila Művelődési Házban…

–Ja, igen… Hol?! Mindegy is az. Akinek vagy száz kiállítása volt, annak már majdnem mindegy, hogy eggyel több vagy kevesebb. Kicsit összekeverednek a dolgok. Nyolcvanhat év emlékei, élményei, tragédiái és örömei vannak egy emberélet palackjába zárva és fölrázva kissé. Ki tudja már, melyik komponens mikor került bele és hol. Az elején, 1926-ban Kolozsvárott? Vagy nem sokkal később a mesés, boldogságos Aradon? Vagy ’44–’45 rettenetes budapesti telén? Vagy később, a reményteli főiskolás évek alatt? Vagy Nagymaroson, Szentendrén, Itáliában, vagy itt, ahol most vagyunk, Budán? Ki tudja azt már.

Az biztos, hogy most itt diskurálunk, ordítozunk a Margit körút és a piac között, egy bérház ötödik emeletén, budai tetőkre, az elhagyatott Postapalota tornyára néző világos lakásban.

Én nem sok mindenben hiszek, de abban erősen, hogy az épületek, házak, lakások falainak lelke van; beisszák és őrzik azok szellemét, akik közöttük laktak, éltek egykor. Ez a lakás-műterem egykoron Z. Gács Györgyé volt. Őt és az ő mobiljait – nem telefon, műtárgy – is ismertem gyermekkoromból, Dömösről. Jópofák voltak a mozgó, billegő szobrok, és legalább olyan remek figura volt alkotójuk is. Z. Gács megfestette apánkat is egyszer, az nem sikerült olyan jól, el is kallódott a mű. Nem baj. Nem sikerülhet mindig minden, a dolgoknak meg az a sorsuk, hogy elkallódjanak. Z. Gács nem festő volt elsősorban, hanem játszó gyerek.

A mai lakás berendezése elegyes; kétszáz év históriája van beleömlesztve, játékos, véletlenszerű összevisszaságban, no meg az idős emberre jellemző nagyvonalúsággal; mindenkinél eljön az az idő, amikor már nem a lakberendezés, a sztájliszt a legfontosabb. Van itt tizenkilencedik század elejéről való szász sekrestyésszekrény, szép, százéves üveges könyvtéka, múlt század hatvanas éveiből való, lakótelepi lakásba méretezett szkájfotel, billegő, alumínium kempingasztalka ugyanabból a korból. Össze vannak ömlesztve, rázva eggyé.

És a falakon a képek, azok is ilyenek és olyanok, házigazdánk, Rác András minden korszakából lóg néhány itt és ott, valóban festői összevisszaságban, hisz a művész az elmúlt hatvan év alatt kipróbálta és kitanulta szakmájának szinte minden létező technikáját; van itt szénrajz, tus, grafit, olaj, ceruza, akvarell. És mindenekelőtt a mozaik; az Itáliából való csudás üvegkockákból, enkézzel – no meg barát-kolléga párral, Hegyi Györggyel – kikísérletezett, különleges eljárással keretbe szorított-ragasztott színpompás mozaiktáblák tucatjai.

Rác András birtokában van mindannak, ami egy nagy életműhöz szükségeltetik: boldog – ráadásul erdélyi – gyermekkor, borzalomra eszmélés, szakmai tudás, jó mesterek, utazások, európai műveltség, művészi szuverenitás, nyugodt háttér aztán a munkához évtizedeken át. Talán a mű is olyan, mint a művész lakása vagy élete: nincsen hideg fejjel felépítve, az egész össze van rázva kicsit. De ha megállunk a „Maros utca” című, fegyvertelen embereket, köztük az egymást átölelő emberpárt halomra gyilkoló egyenruhásokat ábrázoló rajzsorozat előtt, akkor odavész minden okoskodás.

Rác András orvos édesapját és festőművész édesanyját 1945 januárjában a Maros utcai zsidó kórház összes betegével és dolgozójával együtt ölték meg a Kun páter nyilasai. A képek hátterében mindig ott magasodik a városmajori templom jellegzetes tornya. A templom üvegmozaikjait a furcsa sorsú és tragikus végű Sztehlo Lilla festette, a templomépítő Árkai Bertalan felesége és annak a Sztehlo Gábornak az unokatestvére, aki Rác András életét megmentette a vészkorszak idején.

Össze van minden rázódva itt. Csak a munka, a mű a biztos Elég az.

– És most hova mentek? – kérdi búcsúzáskor.

– Haza – mondjuk Pista barátommal, az ő kollégájával, szentendrei telepszomszédjával kórusban – Haza, Újlipótvárosba.

– Újlipótvárosba? Ide Kolozsvárra? Hát hogyne, ide Aradra, Kolozsvárra, Ravennába, Temesvárra, Hollán utcába, Országútra, olyan mindegy, haza. Csak a Maros utcát lenne jó kihagyni. De persze nem lehet. Az is a haza.