Az élethez Kurázsi kell

Valaha álom volt itt élni – mutat körbe a nyugdíjas Csonka Istvánné, Fanni néni a ma már ugaros, műveletlen foghíjakkal tagolt, de azért néhol még igen takaros nadrágszíjparcellákon.

– Rengeteg szőlő volt itt, gazdag gyümölcsösök – meséli. Az őstermelők parasztházait, présházait később felváltották a gyári munkások üdülői, bungalói, hogy azután mára olcsó, gyakran romos, komfort nélküli állandó lakóhelyek legyenek. Ahogy mondja, annak idején ők is „gyáristák” voltak a férjével a közeli Martfűn, az egykori Tisza Cipőgyárban. Még a hetvenes években vették a telket, ahová később aztán ki is költöztek. Szerették nagyon a Tiszaföldvárhoz tartozó Kurázsi szőlőt, amely sokáig komoly szerepet játszott az alföldi kisváros életében. A helytörténeti könyvek tanúsága szerint a szőlőkben, mint amilyen a Kurázsi, még a két világháború között is a helyi népesség egynegyede lakott, mondhatni, életvitelszerűen.

Amikor először jártam a Kurázsiban, a kutyafalka miatt figyeltem fel Bíró Mihály és Sike Erzsébet portájára. Van ott puli, komondor, német juhász, s még jó pár, a falusi utcákról ismerős kinézetű, de kideríthetetlen fajtájú keverék. Az egy gyermeket nevelő házaspár tulajdonképpen visszatért a gyökerekhez. Mihály dédapjának szőlője, gyümölcsöse volt a Kurázsiban. Még az édesapja, édesanyja is ideszületett. A második világháború után azonban a martfűi cipőgyár nemcsak munkát adott, de költözési lehetőséget is. Sokan Martfűre, a gyári lakásokba költöztek, mások csak feladták a szőlőművelést és behúzódtak a belterületre, közelebb az iskolához, buszmegállóhoz, vasútállomáshoz, megelégedve egy kisebb kerttel, amit hobbiszinten is lehet gondozni.

De holt volt már a gyár, mire Bíróék összekerültek, s a közös életüket kezdték tervezni? Benn a „faluban”, illetve most már városban nem nagyon lehet állatot tartani, legfeljebb baromfit, malacot, egy-két birkát. Ők pedig nagy portát akartak, ezért kiköltöztek a Kurázsiba, ahol olcsón kaptak házat és hozzá némi földet. Más kérdés, hogy mire visszatértek, már a szőlőknek is csak a híre maradt, de a férfi nem akart földet túrni, úgy gondolta: jobban járnak, ha állatokat tartanak a feleségével.

Az elmúlt tíz évben rendbe hozták a házat, istállókat építettek, a fürdőszoba ugyan még nem jött össze, a vizet a sparherten melegítik, de a gazdaságuk már mintaszerű. Az alapot a 15 tehén jelenti, s ezek a derék állatok, Samu, Virág, Szegfű és társaik, ki is jelölik a napok ritmusát. Ilyenkor télen csak hajnali 4-kor kelnek, nyáron, amikor szénát is lehet gyűjteni, már 3-kor.

Csonka Istvánné valaha „gyárista” volt
Csonka Istvánné valaha „gyárista” volt (fent)

De nézzünk egy könnyű téli napot. A reggeli fejés három órát vesz igénybe, amit a férfi végez, mert Erzsébet fél a tehenektől. De az istálló trágyázását azért együtt végzik. És ne gondoljuk, hogy az asszony tétlenkedik, amíg az ura a tejet intézi. Ellátja a többi állatot, s bizony azokból is van bőven. A baromfit megszámolni sem tudtuk, inkább csak csodáltuk a kendermagos csapatot. A 350 kilós, Mama névre hallgató vemhes disznót kizárólag friss tojással lehetett kicsalogatni az ólból, mire a cikk megjelenik, már nyilván visítoznak a kismalacok.

A fürtös hátú mangalicanövendékek bezzeg nem ennyire félénkek, azonnal nekifeszültek a kifutó palánkjának, hátha jut nekik valami a vendégtől. A férfi a tejet 7 órakor adja le, az asszony pedig összekészíti Erzsikét az iskolába. Ha már Erzsike szóba került, meg kell emlékezni a makrancos póniról, ezt az állatot ugyanis csak miatta tartják a szülők, s arról is, hogy a harmadik osztályos kislány matematikaversenyekre jár, és majdnem kitűnő tanuló, csak egyetlen négyes árválkodik a bizonyítványában.

Nos, téli délelőttökön azért lehet szusszanni egyet, aztán az asszony főzi az ebédet, a férfi elvégzi a mindennapi aprómunkát az állatok körül. Ebéd után, kettőtől ötig pedig jön az újabb fejés. Nyáron annyival komolyabb az ügy, hogy hajnalban, még a fejés előtt szénát gyűjtenek, abból ugyanis a nyolc holdon összejön a szükséges mennyiség. Kézzel gyűjtik a szénát, és maguk természetesen, mert napszámosra nem futná. Az abrakot megvásárolják, s a kis gazdaság kibocsátási oldalán a tehéntej, a hízó marhák és a malacok foglalnak helyet. A baromfihús és a tojás az önellátást szolgálja. Disznót is vágnak persze, a galambászás pedig a hobbijuk. Tavasztól őszig viszik versenyekre a postagalambokat, melyek 600 kilométerről is hazatalálnak, néha megelőzik az autót.

Az igazi gondok ősszel kezdődnek

Nem csak sikersztorikat rejt a Kurázsi, bár aki itt túlél egy telet, gyakran már ettől sikeresnek és szerencsésnek érzi magát. A nyár még egészen vidám az egykori szőlőben. A gyerekek szabadon kószálhatnak, nem kell félni, hogy elüti őket az autó. Errefelé jobbára biciklisek járnak, meg egy-két lovas kocsi. Ennivaló is akad mindenütt, az egykori gyümölcsösök elkorcsosult fái szinte kínálják magukat. És nem dologtalanok az itteniek. Még ha úgynevezett állásuk nincs is, megtermelik a kertben, a ház körül a mindennapi betevőt. Sokan elszegődnek napszámosnak, mások eljárnak távoli húsüzemekbe betanított munkásnak, bár egy asszony azt meséli, hogy a régi, cipőgyári időkben egyedülálló anyaként könnyebben nevelte fel a két nagyfiát, mint most a férjével közös kislányt úgymond kétkeresős modellben.

Kocsis József és Kocsis Józsefné utolsó nagy dobása ez a ház
Kocsis József és Kocsis Józsefné utolsó nagy dobása ez a ház (jobbra)

De az igazi gondok ősszel kezdődnek. Már önmagában az iskoláztatás megterheli a családi büdzsét, pláne, ha középiskolás a gyerek, s még az internetet is be kell kötni, havi 1200 forintért. Na és a fűtés. Ezen a területen nincs értelme a kérdésnek, hogy gázzal, szénnel vagy fával fűtenek-e. Tudniillik egyikkel sem. A leggyakoribb kurázsis megoldás a kukoricacsuhé. Abból van bőven, s bár nem ad nagy meleget, de nem is kerül semmibe. Itt a Kurázsiban már jó két évtizede önmagukat menedzselik az emberek, az államtól vagy a politikától alig várnak valamit.

Kocsisék Boccacciótól kapják a zöldséget, de a maguk urai

Egy mesebeli házikóban lakik Kocsis József és Kocsis Józsefné, mindketten rokkantnyugdíjasok. A minden komfortot nélkülöző kunyhó oldalát méter magas földhányás erősíti. Nemcsak támasztja a vályogfalakat, de az épület hőháztartása is jórészt erre épül. Van ezen a házikón minden, csak ablak nincs. Pontosabban látszik valami ablakszerű, de arról utóbb kiderül, hogy csak a szebb időket idéző, valaha volt villanyóra üvegajtós szekrénykéje maradt a falban. Amit a napi gyűjtögetőkörúton talál a házaspár, azt hazahordják. A tetőt néhol kidobott szőnyeg erősíti, másutt egy vacak bicikli ékeskedik, de vannak itt táblák és egy falikút is.

Víz persze nincs a házban, és az udvaron is hiába keresnénk működő kutat. Az utcai közkifolyóból látják el magukat. Az udvar azonban feltűnően tiszta, mindig friss gereblyenyomok mutatják, hogy a házigazda naponta elrendezi kicsiny birodalmát. Növények sincsenek, de találunk egy lakókocsit az udvaron. Kacsákat teleltetnek benne. A férfi egy időben lovakat gondozott egy gazdálkodónál, s fizetségképpen kapta a kiszuperált guruló nyaralót. Korábban meg disznót tartottak, ól híján egy maguk ásta gödörben.

Bíró Mihály és Sike Erzsébet nem akart földet túrni, inkább állatokat tartanak
Bíró Mihály és Sike Erzsébet nem akart földet túrni, inkább állatokat tartanak

Furcsa történetet kerekít az életük. Másfél évtizede még Szolnokon laktak. Ahogy a helyi zöldséges, a regényes becenevű Boccaccio meséli – aki mindig ad Józsiéknak ezt-azt, maradék zöldséget, nyomott gyümölcsöt, ami úgymond leesett a ládáról –, a rendszerváltás után a lakásmaffia áldozatává vált a két jó szándékú ember. De kikeveredtek a hajléktalanságból. Nem isznak, nem dohányoznak. Beosztják a rokkantnyugdíjat, a kettejüknek járó 80 ezret, ami ugye fejenként 40 ezer havonta. Az utolsó nagy dobásuk a Kurázsiban vásárolt telek és a rajta lévő romos ház volt, tizenhárom éve 350 ezerért vették. Kifizették, s azóta a „maguk uraiként” élnek. Nem könnyen, de a sajátjukban. És élősködőknek sem nevezhetik őket a település polgárai, ugyanis az utca kövezéséből rájuk eső részt keményen levonatta a nyugdíjukból az önkormányzat.

Hogyan lehet élni egy ilyen kunyhóban? Nos, nyáron még valamennyire elviselhető az élet. Télen azonban hiába gyújtják meg a sparheltben az összegyűjtött gizgazokat. Kegyetlen a hideg. Nos, kabátban fekszenek a dunyhák alá, összebújnak, melegítik egymást, s a sötétben hallgatják a rádiót…

Top cikkek
Érdemes elolvasni
1
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.