A hejőkeresztúri csodaiskola: ha ilyen jó, miért nem követik többen?

Van egy iskola Borsod megye egyik legszegényebb térségében, Hejőkeresztúron, ahová szeretnek járni a gyerekek. Cigányok is, nem cigányok is. Együtt játszanak az udvaron, közösen oldanak meg feladatokat, drukkolnak egymásért, amikor logikai versenyek zajlanak, stratégiai játékokban, dámában, sakkban, amőbában sorra nyerik az országos bajnokságokat.

Nem tehetős szülők vagy szponzorált alapítványok, hanem három szegény önkormányzat, a kilencszáz lelkes hejőszalontai, a hatszáz lakost számláló szakáldi és az ezeregy fős hejőkeresztúri tartja fent a IV. Béla körzeti általános iskolát és óvodát. Mégis megvan mindenük, számítógépes terem, interaktív táblák, tornaterem, sporteszközök – többségüket pályázatokon nyerték.

Ebből az iskolából a gyerekek zöme szakközépiskolában tanul tovább, hetven százalékuk érettségit szerez. Az igazolatlan hiányzás elenyésző. Pedig gyakran olyan környezetből jönnek a gyerekek, amely még arra sem inspirálja őket, hogy reggelente kibújjanak az ágyból.

– Szívszorító látvány fogad olykor, ha családlátogatásra megyek. Egyetlen, alig fűtött szobában gyakran tízen, tizenketten alszanak, ágyon, matracon vagy földre terített ruhákon. S miközben kora reggel apja, anyja még az ágyban, meleg takaró alatt fekszik, s kisebb testvérei is ott szuszognak, az iskolás gyerek felkel, megmosdik, szépen felöltözik – arra az egy-két darab jobb ruhájára mindenki nagyon vigyáz – és elindul az iskolába. Egy átlagos családban, ahol reggel mindenki a gyerek körül sürög, noszogatja, ébresztgeti, szendvicset csomagol, teát főz, el se tudják képzelni, mekkora lelkierőre van szüksége abban a másik környezetben élő gyereknek, hogy egyáltalán eljöjjön az iskolába – meséli Kovácsné dr. Nagy Emese, a hejőkeresztúri iskola igazgatója.

De mit tudnak ők, amit mások nem?

-
Úgy tartjuk az órákat, hogy a gyerek szinte bele haljon a vágyba: „meg akarom tanulni!”

Az igazgatónő eredetileg agrármérnök volt, s első munkahelyén, a kartali Petőfi Termelőszövetkezetben nagy lelkesedéssel állította talpra az akkor már évek óta veszteséget termelő sertéságazatot. Aztán megszületett a két lánya, s úgy érezte, a hajnaltól késő estig tartó vezetői munka mellett nem tudná jól ellátni a családot.

Édesanyja tanárként dolgozott, megtetszett neki a pedagógusi időbeosztás, ráadásul mérnöktanári diplomával jónak tűntek elhelyezkedési esélyei is, így pedagógusi munka után nézett. Lakóhelyén, Nyékládházán az általános iskolában vállalt munkát. Innen hívta át az akkori hejőkeresztúri iskolaigazgató, hogy tanítson náluk. Arra, hogy miért cserélte fel a kényelmes városi iskolát egy „isten háta mögötti” falusira, az igazgatónő azt válaszolta: megtetszett neki a tornaterem. – Kosaraztam, s itt nagyon jól felszerelt pálya volt – magyarázta.

Inkább hamarabb kelek, de itt járok iskolába

– Amikor ebbe az iskolába kerültem, 28 százalék volt a roma tanulók aránya, s akkor szinte csak közülük kerültek ki a halmozottan hátrányos helyzetű diákok. Most a diákjaink alig több mint fele tartozik ebbe a csoportba, s már nemcsak a cigány tanulók, hanem több olyan nem roma diák is, akinek szülei nem rendelkeznek nyolc általános iskolai végzettséggel. Az alacsony egy főre eső jövedelem és a rossz életkörülmények miatt a diákok 70 százaléka hátrányos helyzetű – sorolta.

Ám ebből az iskolából mégsem „menekítették” más faluba vagy Miskolcra a jobb körülmények között élő, nem roma tanulókat: idejár a jegyző, az orvos, a tanár, az óvónő gyereke is. Sőt olyan is akad, aki nem a három, körzetes falu valamelyikéből, hanem a messzebb lévő Hejőbábáról utazik nap mint nap.

A nyolcadikos Farkas Laci két évvel ezelőtt döntött úgy, hogy átjelentkezik Hejőkeresztúrra. – Hallottam a barátaimtól, hogy ide jó járni, mert nem unalmasak az órák, és a tanárok szeretnek tanítani. Megbeszéltem otthon, hogy inkább hamarabb kelek, de itt járok iskolába. Közepes tanuló voltam, most valamivel jobbak a jegyeim – mondta a végzős fiú, aki egy miskolci középiskolába készül tovább tanulni.

San Francisco utcáiról Borsodba

A csodamódszert, ami miatt a „hejőkeresztúri modell” több mint tíz éve jól működik – olyannyira, hogy immár a Miskolci Egyetem tanárképző karán is tanítják a leendő pedagógusoknak –, úgy hívják: komplex instrukciós program. Röviden: KIP. Arra épül, hogy a tanítási órák egyötödében olyan feladatokat kapnak a gyerekek, amelyekben muszáj egymással együttműködniük, érvelni, kommunikálni, segíteni a másikat.

A metódust eredetileg a San Franciscó-i Stanford Egyetemen dolgozták ki, s a nyelvi nehézségekkel küzdő spanyol tanulók integrációját szolgálta. Tíz-egynéhány évvel ezelőtt az Amerikai Egyesült Államok nagykövetsége egy alapítványon keresztül tréninget szervezett magyar pedagógusoknak, ahol a stanfordi gyakorlatot mutatták be. A hallgatóság soraiban ott ült Kovácsné dr. Nagy Emese is.

– Éreztem, hogy ez nagyon jó lehetőség a hátrányos helyzetű gyerekek felzárkóztatására, s csodálkoztam, hogy egyetlen másik iskola képviselője sem látta meg benne a kiutat – mondta. – Amint hazaérkeztem Hejőkeresztúrra, a kollégáimmal elkezdtük kidolgozni a saját változatunkat. Mi nem a szabadidős, hanem a tanórai programok közé illesztettük be az úgynevezett instrukciós órákat, s azzal is számoltunk, hogy a mi gyerekeink többsége otthon nem tanul: vagyis csak azt tudja, amit az órákon magába szív. A KIP-es órákon először is megtanítjuk kommunikálni a gyerekeket. Olyan szókincsük, érvelési gyakorlatuk lesz, amellyel önbizalmat szereznek, s bármikor, bármilyen közegben képesek megszólalni. Rádöbbennek, hogy a szegénység, az otthoni környezet, a származás, a bőrszín nem jelenti azt, hogy ők tehetségtelenek. Úgy tartjuk az órákat, hogy a gyerek szinte belehaljon a vágyba: „meg akarom tanulni!”

Szeretek okosnak lenni, mert jó okosnak lenni

„Amikor csoportban vagyunk, nem izgulok, mert tudom, hogy nem jegyre megy, hanem dicséret jár érte.”

„Mindenki jó valamiben. Én tesiből. Mindenki képessége szerint kap egyéni feladatot. Ahogy nagyobbodunk, annál több megy a fejünkbe bele.”

„Az osztálytársaimmal szeretek együtt dolgozni. Az órákon szabadon fantáziálhatok.”

„Nem vagyok jó a tanulásban, de próbálok jól haladni.”

„Akartam okos lenni, de lusta voltam tanulni. Szeretek okosnak lenni, mert jó okosnak lenni. A sok tanár bácsi és néni sokat dolgozott vele, hogy okosok legyünk.”

„Van kitől segítséget kérni, és nincs kitől félni.”

„Szeretek ide járni, mert kedvesek a tanárok. Most van ugye továbbtanulás. Arra biztatnak, hogy mindenki azt az iskolát írja be elsőnek, ami lenni akar. Nagyon törődnek velünk. Szóval nem csak leadják az anyagot. Szeretnek minket.” (Gyerekek véleménye az iskolájukról.)

Egy-egy ilyen órára a tanároknak is többet kell készülniük, nem elég, ha bemennek és ledarálják a tananyagot, kell a nagybetűs ÖTLET, ami felcsigázza az érdeklődést. Ha például a százalékszámításról tanulnak, akkor a hejőkeresztúri gyerekek nem puszta matematikai feladatokat oldanak meg, hanem egy üres telekre megterveznek egy házat, egy kertet, ügyelve az arányosságra, majd később kifejtik, miért éppen akkora hányadot foglal el az épület, s miért lett kisebb vagy nagyobb a homokozó. A feladatot úgy osztja ki a tanár egy-egy csoportnak, hogy a legjobb képességű tanuló se tudja azt egyedül megoldani, s a sikerhez szükség legyen a leggyengébbek segítségére is. Nem versengenek, hanem együtt dolgoznak. Később, az egyéni munkák során már van arra mód, hogy a kitűnő tanuló nehezebb feladatot kapjon, sőt akár annyira bonyolultat, hogy azt csak otthoni munkával tudja befejezni.

Miért nem puskázzák le a módszert más iskolák?

S vajon nem érinti mindez hátrányosan a jó képességű tanulót? Nem okoz kudarcélményt, hogy ő még küszködik a megoldással, a gyenge meg már befejezte, és lelkesen nyújtja a kezét? – kérdeztem az igazgatót.

– A gyerekek tisztában vannak a saját státuszukkal, az „együttműködős” órák pedig arra is jók, hogy megtanulják becsülni mások teljesítményét – felelte. Az eredmények pedig igazolják a hejőkeresztúri módszert. Nincs igazolatlan hiányzás és bukás, a gyerekek sorra nyerik a logikai versenyeket.

A végzős nyolcadikosok nagy része erős miskolci szakközépiskolákba jelentkezett, műszaki, közgazdasági szakokra. Köztük van Kurucz Dávid, aki az osztály egyetlen kitűnő tanulója. A roma fiúnak szerencséje van, édesanyja egy üzemben dolgozik, így nem munkanélküli-segélyből élnek. Amikor arról kérdeztem, mit adott neki a hejőkeresztúri iskola, azt mondta: önbizalmat, s azt a képességet, hogy bárkivel szóba tud elegyedni. Hogy eközben még jó jegyeket is szerzett, s tudja a tananyagot, csak ráadás.

Tavaly ezerháromszáz vendég látogatta a kis borsodi iskola óráit, zömmel pedagógusok, s az elmúlt esztendőkben is hasonló volt a hospitálók aránya. Ehhez képest az egész országban nagyon kevés, mindössze kilenc iskola van – Bükkaranyoson, Galgamácsán, Hencidán, Szentmártonkátán, Tápióbicskén, Reziben egy-egy, s Budapesten három –, amelyik a példát követve tavaly, tavalyelőtt belefogott, hogy e módszer szerint tanítson. A fővárosi IX. kerületi Molnár Ferenc Általános Iskolát ez mentette meg a bezárástól: a sikerek láttán tavaly már hatvan elsőssel indultak.

Nem kellettem a gyerekeknek. Önállóan dolgoztak!

„Szerdán megtartottam első KIP-es órámat!! Szuper volt! Az osztályommal (7. o.) tartottam. Jelenleg ők az iskola »rémei«. Mi vagyunk a suli legnépesebb osztálya, több tanulási és magatartási zavarral küzdő gyerek van itt. Év elejétől kezdve csoportmunkában dolgozunk, és rendszeresek a közösségfejlesztő játékok is. A szerdai órám legnagyobb élménye, eredménye az volt, hogy azok a gyerekek, akik csoportmunkáról eddig hallani sem akartak, már a keddi földrajzóránkon is aktívan vettek részt. A szerdai KIP-es órán pedig mintha csoda történt volna, ők vállalták a beszámoló szerepét. Maga az óra nagyon jó volt. Nem hittem volna, hogy ilyen nagyszerűen oldják meg a gyerekek a feladataikat. A csoportmunkák esztétikusak, humorosak, szépek voltak. A csemetéim káromkodás nélkül, egymást meghallgatva dolgoztak. Sőt elismerték a másik csoport munkáját is!! Számomra az volt a legzavaróbb (a bent levő több kolléga szerint is), hogy nem kellettem a gyerekeknek. Önállóan dolgoztak! Már-már zavarban éreztem magam. Minimális segítséget persze adtam nekik. A munkát időben fejeztük be. Megbeszéltük, hogyan dolgoztak, hogyan érezték magukat, mi volt a probléma. Egy-egy egyéni feladatot is vissza tudtam kérdezni. A kollégáim beszámolói szerint, amióta ezzel a módszerrel tanítunk, javult a munkamorál, főleg azoknál a gyerekeknél látványosan, akiknek a magatartásával komoly gondok vannak. A »rémecskéim« ma úgy vártak az osztályfőnöki órát, hogy a termet kérés és veszekedés nélkül átrendezték, és csendben a székeiken ültek. Nem kellett becserkésznem őket a becsengetéskor az órára. Az órán egymást meghallgatva beszélgettünk! Más bolygóra kerültem? Ez az én osztályom? Teljesen fel vagyok dobódva! Be kell vallanom, már rég éreztem magam ilyen jól, mint tanár. A többi kollégám is hasonlóan vélekedik erről. Nem hittem volna, hogy ez a módszer ilyen rövid idő alatt is látványos változásokat eredményez. Mi ezt tapasztaltuk!” (Tanári vélemény a KIP-es óráról.)

– Egy hagyományos módszer szerint tanító pedagógus nehezen barátkozik meg az itteni stílussal – magyarázta az igazgatónő. Nem hiszik el, hogy a gyerekek között nincs versengés, mert mindenki más feladatot kap, olyat, ami neki való. Muszáj, hogy ez a feladat nyitott végű legyen, vagyis vitatkozni kelljen róla.

A pedagógusok zöme nem bízik eléggé a gyerekekben, és nem érzi a kommunikáció fontosságát sem. A legtöbben a látott óra után, talán magukat is mentegetve, azt mondják: ők is alkalmaznak egyet s mást a módszereink közül. Mire én azt felelem – igaz, sokszor csak magamban –, hogy annak látszódni kellene az eredményességen. Ráadásul nem elég egy-két tetszetős feladatot kicsipegetni, mert ez egy komplex módszer, az önbizalom-fejlesztéstől az agressziókezelésig. Egy hagyományos osztályban, ahol hozzánk hasonlóan sok a hátrányos helyzetű gyerek, azt látni, hogy miközben a tanár magyaráz, négy-öt gyereknek csillog a szeme – ők értik, amiről beszél. A diákok negyven-ötven százaléka pedig egyáltalán nem tudja követni, mit mond a pedagógus. Mindig ugyanazoknak a gyerekeknek a keze emelkedik a magasba, harminc gyerekből átlag nyolcnak. És a tanár azt hiszi, hogy ez jó arány. A mi módszerünk szerint viszont legfeljebb egy-két százalék azoknak a gyerekeknek az aránya, akiket nem tudunk megszólítani. Elenyésző.

Boldog a stanfordi professzor

Vajon hogyan értékeli a hejőkeresztúri iskola munkáját a program egyik mentora, kidolgozója, Rachel Lotan, a San Fransiscó-i Stanford Egyetem professzora?

– Boldog, hálás és rendkívül büszke vagyok a komplex instrukciós program magyarországi eredményei láttán – válaszolta kérdésünkre. – Amikor meglátogattam az iskolát, s részt vettem tanórákon, magam is tapasztaltam, mennyire lekötötték a tanárok a gyerekek figyelmét, milyen odaadással dolgoztak a diákok egy-egy probléma megoldásán, milyen kiválóan összegeztek, s készítettek értékelést. Eközben a tanárok támogató módon segítették a gyerekeket, hogy azok megmutathassák, mire képesek.

Személyesen nekem, de az egyetem oktatással foglalkozó közösségének is nagyon fontos, hogy az ilyen típusú iskolák – legyenek Magyarországon, vagy máshol – igyekeznek a gyerekek számára egyenlő esélyt teremteni a siker eléréséhez, a tanulók szociális, etnikai hátterétől függetlenül – mondta Rachel Lotan. Hozzátette: más országokban is jó eredményeket értek el ezzel a módszerrel, amelyet az Amerikai Egyesült Államokban egyre szélesebb körben használnak.

Idén februártól a Miskolci Egyetem Tanárképző Intézetében is oktatják a komplex instrukciós programot: az erről szóló megállapodást nemrégiben írták alá a San Franciscó-i Stanford Egyetemmel.

A borsodi intézmény hallgatóit Kovácsné dr. Nagy Emese hejőkeresztúri iskolaigazgató okítja majd a tanítás mestersége elnevezésű tantárgyra – ő szeptember óta az egyetem docenseként is tevékenykedik. – Azért fontos, hogy ezeket a módszereket megismerjék a hallgatók, mert a hagyományos pedagógia bizonyos helyzetekben csődöt mond, ilyenkor kell egy mankó, amire támaszkodhatnak – mondta Knausz Imre, a Miskolci Egyetem Tanárképző Intézetének igazgatója.

– Lehet, hogy szerencsés körülmények közé kerül majd egy pályakezdő pedagógus, s talán sosem kell alkalmazni ezt a metódust. Ám a hejőkeresztúri példán keresztül egy olyan szemléletet is elsajátíthat, amely csak hasznára válhat, amikor különböző környezetből érkezett gyerekekkel kezd el foglalkozni – tette hozzá. Knausz Imre úgy fogalmazott: a hejőkeresztúri iskolának ethosza van, amit kevesek mondhatnak el magukról.

Úgy tartjuk az órákat, hogy a gyerek szinte bele haljon a vágyba: „meg akarom tanulni!”
Top cikkek
Érdemes elolvasni
1
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.