Szüts Miklós és a politika színpada: 'A képeknek nem az a dolguk'
Középen állványon a legutóbbi képe, amiről néhány napja azt írta a blogjában: reménytelen helyzetből született, viszont három nap után is még mindig nagyon szereti. Hogy, mi ez a reménytelenség?
„Voltaképpen minden kép reménytelen helyzetből sikerül, amikor sikerül... Nem hiszek abban, hogy mikor elkezdi, a kép készen van a festő fejében, csak oda kell maszatolni a vászonra. Amíg rá nem kerül a szignó, addig minden kép rossz. Szinte reménytelenül, csak próbálkozik az ember. Aztán történik valami, valami váratlan, s az addig értelmetlen foltoknak-színeknek értelmük lesz. Előre nem látható, kiszámíthatatlan a dolog: rakosgatok, egy folt színét megváltoztatom, egy másikat eltüntetek: véletlen. Paul Klee szerint a véletlenben lakik a jóisten” – mondja.
A véletlenben lakhatott a jóisten, vagy a fiatalon megfogalmazhatatlan nyugtalan szabadságvágy hajtotta a művészi pályára, ma már nem tudni, de: nem akart festő lenni. „Ösztönösen kapálóztam egy olyan szakma, hivatás felé, amelyben a magam ura lehetek, e szabadság minden terhével együtt.” Mert – akkor még nem tudta – e szabadság, hogy önmaga kontrollja legyen, sokszor nehéz teher.
Budapesten, az Újlipótvárosban nőtt fel. „Tizennyolc éves koromig végképp semmi közöm nem volt a festészethez, talán már főiskolás voltam, amikor először jártam a Szépművészeti Múzeumban.” Színész akart lenni, s bár mindig „firkált”, „maszatolt”, abban az időben egyetlen igazi célja volt csak: elkerülni a katonaságot.
„Volt bennem valami feltűnési viszketegség, szerepelni vágyás. Szerettem a verseket, az amatőr színjátszást. Kétszer is elzavartak a színművészetiről. Nekik volt igazuk. Magyar–német szakra is felvételiztem a bölcsészkarra. Oda sem kellettem, alighanem mert Szentendrén, a ferenceseknél érettségiztem. Így bölcsész sem lettem, cserébe máig őrzöm magamban a ferencesek tanítását, a toleranciát, a szolidaritást.”
Rajzkörbe járt, felvételizgetett, és továbbra sem akart katona lenni. Aztán harmadszorra bejutott a főiskolára, festő szakra. Végül a sokszorosító grafika szakon végzett. Kenyérkeresetnek önszorgalomból beletanult a tervezőgrafikába.
Festő és tervezőgrafikus lett.
„Évtizedekig főleg a tervezőgrafikából élt a család. Aztán megváltozott a világ, elmúltak a boldog konjunktúraévek. A krízis a műtárgypiacnak is nagyon betett: akik befektetésből vásároltak műtárgyat, azok közül sokan pórul jártak, mert amikor hirtelen kellett, nem tudták a korábban vett képeket a beszerzési áron pénzzé tenni. Tőlünk hál’ istennek soha nem a befektetők, hanem a »szerelmesfajta« gyűjtők vásároltak, azok meg csak végveszélyben válnak meg a gyűjteményeiktől. Ha néha vesznek, most is szerelemből vesznek. Nagyon nagy bajban van a szakma, de hát nagyon sokan nagyon nagy bajban vannak. A kultúra, az oktatás manapság különösen mostohagyerek, úgy tűnik, ez az ágazat most aztán senkinek nem fontos. És ez igazi nagy baj, hosszú távra baj.”
Ez már a közélet kellős közepe. Már csak azért is, mert Szüts Miklós nemcsak festő, alkalmazott grafikus, fotós és blogíró, hanem újabban a közélet szereplője, a közállapotok kritikusa is. Kihalt az életünkből a minőség… mormogom, de meghallja.
„…fenéket halt ki…” Legyint. „A létező szocializmusban a kultúrpolitika idealista volt, pártunknak és kormányunknak az identitásához szüksége volt a kultúrára. Ismert a koncepció, a híres kádári három »T«: (az idősebbek még emlékeznek), »támogatunk, tűrünk, tiltunk«. (A tűrünk szó volt talán a legundorítóbb.) De bizony a kultúra eltűrt részére is szükségük volt. Most pedig aligpiac és alig létező kultúratámogatás van. És azt a kicsit is a vélt »hűségeseknek« osztogatják. Sajnos a stadionépítések és egyéb szimbolikus látványosságok előbbre valónak tűnnek. Az, hogy a minőség általában kiveszett volna, az nem igaz. Nézze meg a mai magyar szépirodalmat, talán soha ennyi nagyszerű könyvet nem írtak, mint az elmúlt évtizedekben. Ám megváltozott a világ, és ezt tudomásul kell venni. Új műfajok jelennek meg, amelyek »közelebb állnak« a korhoz, a régi sikerreceptek nem működnek. Ma szinte semmi befektetéssel, de nagy tehetséggel és szerencsével egyetlen telefonvideóval nemzetközi hírnevet szerezhet valaki. Ez nagyon izgalmas. Amit meg én maszatolok a műterem sarkában, az a XX. század maradéka. Nem kell ezen búslakodni. A világ forog valamerre, és ez így van rendjén.”
Most már belelendül. Nagy gondnak tartja, hogy két generáció úgy nőtt fel Magyarországon, hogy bár szerencsére már nincs igazi tapasztalata a diktatúráról, de azt sem tanulta meg, mi a demokrácia. Ezért legfeljebb akkor szól a hatalom ellen, amikor úgy érzi, hogy a politika diktátumainak következményei a húsába vágnak. „Amúgy” nem gondolja, hogy most diktatúra volna. Vacakság van. És ez a vacakság még jobban veszélyezteti a fiatalságot, amelyből hiányzik a szolidaritás, de hát ebben nem áll egyedül. Az egész magyar társadalomból hiányzik a polgári hagyomány, értékrend, a szolidaritás, a tolerancia; az a politikai ízléskorlát, amely nyugaton lehetetlenné teszi, hogy egy parlamenti képviselő az ország házában nyíltan zsidózzon, cigányozzon, buzizzon. „Keresztény Magyarország? Ennek a kurzusnak annyi köze van a kereszténységhez, mint nekem a mikrobiológiához.” Kimaradt ötven-hatvan év, az volt az agyonhallgatás kora, a kádári konszenzus, amikor a közcsendért cserébe a biztonságot, a viszonylagos anyagi jólétet ígérték. Semmi nem lett kibeszélve. Elmaradt a párbeszéd tapasztalata, megmaradt a vezér szeretete.
Szakállas arca váratlanul tűnt fel január 2-án az operaházi tüntetés pódiumán, s ez ismertté tette a fél országban. Azóta gyakori szereplője a nyilvánosságnak. Ha nem a fiatalkori önmutogatás vitte a tömeg elé, akkor mit keres a festő a szónoki talapzaton?
„Úgy éreztem, nagyon nagy a baj. Hatvanhat éve élek az országban, ebben az országban, ahonnan soha nem akartam elmenni, bár viszonylag sokszor megfordultam külföldön. Hírolvasó ember vagyok, van véleményem a dolgokról, idejét éreztem ennek egyszer hangot adni. Akár – engedve a felkérésnek – egy tiltakozó gyűlésen is.” Az ördög bújik belém, de nem állom meg, hogy meg ne kérdezzem: ki írta a beszédet? Most először felcsattan.
„Én, ki más…? És nem veszem sértésnek, ha azt mondja, nem volt egy nagy szónoki teljesítmény, mert nem vagyok politikus. Civil vagyok, az is maradok. Festő, aki úgy gondolta, eljött annak a pillanata, hogy megszólaljon a nagyobb nyilvánosság előtt is, ha úgy gondolja, rossz irányba mennek a dolgok.”
Láttam, hallottam a beszédet. Biztatta a tömeget: ragaszkodjunk Európához. De tudjuk-e, mi az az Európa, amiről egy festő közvetve a képein vagy közvetlenül a pódiumon beszélni érzi szükségét?
„Európa? A demokrácia! Vagy például a szolidaritás: a valamit gondolás az egyre szörnyűbb méretű szegénységről. Nem tettem mást, csak kimondtam valamit, ami a képeimen soha nem jelenhet meg direktben, a képeknek nem az a dolguk.”
Itt az ideje, hogy magára hagyjam a fotóssal. Keresve a pillanatot, méricskélnek a „rózsaszín fényű”, fehérre mázolt parkettás műteremszobában. Ahol az állványon ott áll a „reménytelen helyzetből” született kép. Várja, hogy örök időkre megszeresse valaki.
Névjegy
SZÜTS MIKLÓS Festőművész, tervezőgrafikus. 1945-ben született Budapesten. Egyik dédapja Degré Alajos író, az 1848-as forradalom egyik vezetője, a másik Lechner Alajos építész. A Képzőművészeti Főiskola festő, illetve sokszorosító grafika szakán tanult. 1972 óta kiállító művész. A főiskola elvégzését követően a festés mellett önálló tervezőgrafikusként dolgozott. 1997–1998-ban a Színház- és Filmművészeti Egyetem oktatója. 1991-ben az AD Grafikai Stúdió létrehozója, kreatív igazgatója, társtulajdonosa lett. 2001–2002-ben három hónapos ösztöndíjas Párizsban, ahová azóta is rendszeresen visszajár dolgozni. Felesége Vojnich Erzsébet festőművész. Két házasságból négy lánya van: egy festő, két építész és egy közgazdász.
