Schmitt doktorijánál az akkor érvényes szabályokat is megsértették
A tényfeltáró bizottság mint döntéshozó vagy döntés-előkészítő testület nem szerepel az egyetem doktori szabályzatában – ez is arra utal, hogy az intézmény számára problémát jelent a jelenlegi helyzet kezelése (nincs olyan belső szabályzat, amely alapján a plágiumgyanút, illetve – ha az beigazolódik – a doktori cím visszavonását menedzselni lehetne). Bizonytalan a tényfeltáró bizottság jogköre is: fegyelmi ügyekben a kari doktori tanács által összehívott fegyelmi bizottságnak kellene döntéseket hoznia, egyáltalán nem biztos azonban, hogy egy jogelőd intézmény egykori hallgatójának disszertációjával kapcsolatban lennének-e jogkörei egy ilyen testületnek.
A Népszabadságnak nyilatkozó szakértők szerint Schmitt Pál doktori disszertációjával kapcsolatban több olyan szerzői jogi aggály is felmerül, amelyek adott esetben egy per elindítását is indokolttá tehetnék. Dr. Tóth Péter Benjamin szerzői jogi szakértő szerint a magyar szerzői jog a problémát a „másik szerző” szemszögéből nézi: valaki a sajátjaként állította be egy másik szerző művét, és ezzel megsértette azt a személyes viszonyt, amely alkotó és alkotás között fennáll. A szerzői jog szabályai alapján a más művéből vett idézeteknek szigorú szabályai vannak. Bármilyen mű rövidebb részlete idézhető a forrás és a szerző megnevezésével, ha az idézés egyértelműen elkülöníthető a saját alkotástól, és a citálás elfogadható „idézési cél” érdekében történik. Lényeges azonban, hogy az idézetnek mindig csak kiegészítő, azaz nem lényegi szerepe lehet. Jogvita esetén a bíróság gyakran kirendeli szakértőnek a Szerzői Jogi Szakértő Testületet.
A szerzői jog a szerző életében és a halála után 70 évig védi a művet, tehát ilyen hosszú ideig az adott alkotást csak úgy lehet felhasználni, hogy ahhoz a szerző (örököse) hozzájárul. Nem tévesztendő össze azonban a „védelmi idő” az „elévüléssel”: konkrét jogsértés esetén az igényérvényesítésnek öt év az elévülési ideje.
Egy másik, lapunknak névtelenül nyilatkozó szakember véleménye szerint a szerzői jog ún. jogi szelvényjogai soha nem évülnek el (akárcsak az egyéb, személyhez fűződő jogok, mint például a jó hírnév vagy a becsület). A szerző ilyen joga, hogy a nevét a művén feltüntessék, továbbá, hogy szerzőségét ne kérdőjelezzék meg. Ennek megállapítása, illetve pl. eltiltás miatt tehát nincs jogi akadály egy per megindítására.
A jogász arra is felhívta a figyelmünket: a mű (vagy egy nagyobb műrészlet) lefordítása szerzői jogi szempontból felhasználásnak minősül, és mint ilyen, szintén engedélyköteles. Erre alapozva a jogsértő felhasználás megállapítása iránti per is sikerrel megindítható, hiszen a védettség időszaka alatt a felhasználás kizárólag a szerző vagy jogutódja engedélyével lehet jogszerű.
Amint arról a Népszabadság korábban már beszámolt, Tóth Miklós, a Semmelweis Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Karának dékánja azért nem tartotta szükségesnek egy tisztázó vizsgálat megindítását, mert szerinte a doktori értekezés megítélése „az általános eljárásrendnek megfelelően, szabályszerűen történt, a szakértők szerint az értekezés tartalma megfelelt az akkori követelményeknek”.
Csakhogy a jogelőd Testnevelési Főiskola 1985-ben elfogadott (Schmitt Pál doktori szigorlata időpontjában hatályos) doktori szabályzatának 37. (az összeférhetetlenség kérdésével foglalkozó) paragrafusa kimondja: nem vehet részt a doktori disszertáció bírálatában olyan személy, akitől a jelölt munkájának tárgyilagos értékelése nem várható.
Márpedig a dolgozat mindkét opponense tagja volt a Magyar Olimpiai Akadémia Tanácsának – egy olyan szervezetnek, amelyet a Magyar Olimpiai Bizottság hozott létre, és 1990-ig Schmitt Pál vezetett (Schmitt 1983 és 1989 között a Magyar Olimpiai Bizottság főtitkára, 1989-től 2010-ig pedig a szervezet elnöke volt, a védés időpontjában, 1992-ben tehát fölérendelt viszonyban volt a két bírálóval). Vagyis a szabályzat összeférhetetlenségre utaló paragrafusát mindenképpen megsértették.
A doktori szabályzat egy másik pontja egyébként azt is kimondja, hogy csak olyan disszertáció sikeres megvédésével érdemelhető ki a doktori cím, amely önálló kutatáson alapul, és jelentős új tudományos eredményt tartalmaz. Amennyiben tehát Schmitt Pál dolgozata jelentős részben a bolgár szerző szakmunkájának újrahasznosítása volt, akkor a szabályzat legalapvetőbb tartalmi kritériumának sem felelt meg.
A disszertáció egyik bírálója Kertész István ókortörténész volt, akit inkább tartanak kiváló ismeretterjesztőnek, mint élvonalbeli tudósnak. Szakmai berkekben egyébként nem értik, hogy miért éppen Kertész lett az egyik opponens, hiszen a köztársasági elnök nem az ókori olimpiák történetét dolgozta fel, hanem az 1896 után rendezett eseményekét. Olyan bírálót kellett volna választani, aki ennek a korszaknak az ismerője. Történészek esetében sem szokás, hogy mondjuk középkori témában született anyagot a huszadik század folyamatait értő szakemberrel bíráltatják el. (Más tudományban hasonló a helyzet: szervetlen kémiai disszertációt sem bíznak szerves kémikusra – egyszerűen azért, mert nem ért hozzá.) Az opponensekkel szemben egyébként általános elvárás, hogy meg kell tudni ítélniük, a bírált kézirat származhat-e a disszertánstól.
Érdekes, bár következtetések levonására nem feltétlenül alkalmas összefüggés, hogy a Magyar Közlönynek a plágiumügyet kirobbantó Hvg.hu-cikk megjelenése utáni számaiban a köztársasági elnök aláírása már a doktori cím nélkül szerepel.
