Így, ha nem olyan ügyről volna szó, amelyet kétszeresen is a magaménak érzek – apaként és egy, a társadalmi integrációért következetesen kiálló város polgármestereként is –, a vita holmi szikár fordulattal is lezárható volna: „A nyílt levél mára okafogyottá vált; időközben tisztázódtak a félreértések, a megfogalmazásbéli pontatlanságokat kijavítottuk.”

Ám nem tudom és nem is akarom ilyen szűkszavúan, ilyen távolságtartó módon elintézni a választ. Legalább negyven fontos okom van rá, hogy ne tegyek így. A mai napig ugyanis ennyi kis diákja volt Hódmezővásárhely egyik büszkeségének, a Csodaház Foglalkoztató Központnak és Fejlesztő Iskolának.

Öt évvel ezelőtt a szülővárosomban élő, súlyos és halmozottan fogyatékos gyermekeket nevelő szülők, családok kerestek meg azzal a kéréssel, hogy a város és a helyi civil világ összefogásával találjunk megoldást e gyerekek nappali ellátására, fejlesztésére. Minden okuk megvolt arra, hogy a városban természetes szövetségesüket lássák: Hódmezővásárhely számára az oktatás minőségének javítása és annak – minden értelemben vett – deszegregációja több mint egy évtizede az egyik legfontosabb célkitűzés. A fogyatékos gyermekek nappali fejlesztése és szakszerű ellátása pedig országszerte súlyos probléma: kevés az ilyen intézmény, egyenetlen a területi megoszlás, rapszodikusan változó színvonalúak a szakmai, infrastrukturális feltételek. Jó érzés arra gondolni, hogy a Csodaház megalapításával az Alföld – Vásárhely vonzáskörzetébe eső része – már nem a probléma súlyosságára, hanem sokkal inkább annak kezelhetőségére kínál példát.

Éppen ezért döntöttünk úgy az ötödik évfordulón, hogy szakmai konferenciát rendezünk, amelyen átadjuk az összegyűjtött tapasztalatokat más, hasonló kihívásokkal szembenéző közösségeknek is. Csodaházunk diákjai, akiknek egy más korban talán a kirekesztés jutott volna osztályrészül, ma kétszeresen is közösséghez tartoznak: a központ valóban csodálatos közösségéhez, ahol egyéni és csoportos szakterápiás foglalkozásokon vehetnek részt, saját igényeiknek megfelelő képzésben, támogatásban részesülhetnek; valamint a családi és családjaikon keresztül a tágabb közösséghez. Otthon lehetnek ők is a hazájukban, hiszen az intézmény ún. nappali jellegének köszönhetően a gyermekek nem szakadnak el szeretteiktől. Nevelésükről továbbra is ők gondoskodnak, akik az intézmény nyújtotta segítségnek köszönhetően azonban munkát is vállalhatnak, aktívan szervezhetik saját és családjuk életét.

A félreérthetősége miatt érthetően heves érzelmi reakciókat kiváltó első módosító indítványom mögött – paradox módon – ugyanaz az elkötelezettség volt a motiváció, mint a Csodaház projekt támogatásakor. Rugalmasabbá akartuk tenni az állami szabályozást, alkalmazkodóbbá a közösség által nyújtott segítséget a fogyatékos gyermekeket nevelő családok igényeihez, tapasztalataihoz. A közösség támogatása ugyanis legalább annyira jár az oktatás és integráció jogában egyenlően osztozó fogyatékos gyerekeknek, mint az őket nevelő családoknak, amelyeket – magukra maradva – mind a fokozatos elszegényedés, mind a társadalmi kirekesztődés fenyegetne.

A heti húszas óraszám „kinyitása” nem elvenni akart, hanem adni: döntési szabadságot a fogyatékkal élő gyermekek szüleinek. A Czeizel Barbara, a Budapesti Korai Fejlesztőközpont igazgatója közvetítésével lefolytatott egyeztetés után azonban újabb módosító indítványt nyújtok be, amelyben az eredeti szándék és a megfogalmazás összhangba kerül. A módosítás célja e szerint kettős. Először, hogy a szülő igényét, a gyermek állapotát figyelembe véve szakemberek dönthessenek az adott fogyatékosság alapján a gyermek terhelhetőségéről úgy, hogy a heti húszórás iskolai oktatás minimuma garantált legyen, de ennél magasabb óraszámban is lehetséges legyen a gyerekek tanítása. Másodszor: a javaslat a jelenlegihez képest magasabb óraszámban teszi lehetővé a gyerekek oktatását azért, hogy elősegítse a súlyosan-halmozottan fogyatékos gyerekeknek az iskolarendszerbe való integrálódását. Ezzel megnyitja annak a lehetőségét, hogy a tanulók mind magasabb, végül pedig más tanulókkal azonos óraszámban vehessenek részt az oktatásban.

A betegség, a sorsunk kezdetén vagy váratlan fordulópontjain szerzett hátrányok abba az irányba hatnak, hogy kiszoruljunk a hétköznapokból, elidegenedjünk a világunktól, az életünktől. A közösség pedig arról szól, hogy ezeknek az erőknek, ezeknek a kihívásoknak ellene lehet és kell is tartani. Hátrányra a szolidaritás, kirekesztődésre az integráció, a befogadás a válasz. Vásárhelyet olyan várossá tudtuk tenni, amely a köz erejéből szorosra fonja a közösség biztonsági hálóját, hogy azon ne hullhasson ki senki. Ilyen hellyé akarjuk tenni egész Magyarországot. Olyan hellyé, ahol a közösség nem hagyja, hogy gyermekek éhezzenek, amely nem enged abból, hogy minden gyermeknek joga van olyan oktatásra, amellyel többre viheti, mint a szülei. És amely úgy bánik a halmozottan sérült gyermekkel is, ahogy mindenkivel kell, akit a Jóisten lélekkel áldott meg.

A szerző a Fidesz parlamenti frakcióvezetője