Két hete még két szakszervezetis jelentett komoly alternatívát éppen, most meg már Gyurcsány-képes koalíció formálódik fantasztikusan vonzó programmal; egy kis magyar olajfa alapkövei rakódnak le épp, mint a guanó, keményen, vastagon.

Hogy kinek pontosan melyik rendszer nem tetszik és miért, az egyelőre nem nagyon derült ki: az tudható, hogy TGM-nek az egész kapitalizmusból van mérhetetlenül elege, más meg több Kis János-publicisztikát szeretne olvasni az ÉS-ben, meglepő módon vannak, akik a hajléktalanok elleni bunkó kampányon akadtak ki, meg olyanok is, akiket valamilyen központi idegrendszeri elváltozás okán zavar, ha az igazságszolgáltatás a közp. hatalom nagyon is konkrét seggéből intézkedik, bár ez nem nagyon volt másképpen az utóbbi négy-öt-hat (tíz) évben sem.

(Emlékezzünk már, hogy a velejéig koncepciózus vizsgálóbizottsági basztatásokat sem Fideszék találták ki: a dupla szociciklus elején Keller közpénzügyi államtitkár ténykedése hasonló sikersorozat volt, mint most a Papcsák–Budai párosé, még magát Orbán Viktort is odarángatták, ha nem is az ügyészségre, hanem csak a bizottság elé, épp úgy, mint most Sukoró-ügyben Gyurcsányékat, és hasonlóan röhejes vádakat próbáltak ráhúzni. Tetszenek emlékezni a tokaji szőlőkre?)

A rendszert, már ha rendszernek lehet nevezni Orbánék felettébb bizonytalan, de annál rámenősebben előadott kormányzását, van elég ok utálni: ott a cinikus módon következetesnek hazudott, mindenki számára nyilvánvalóan inkompetens, ökörhugyozásszerű gazdaságpolitika, amiben éppen kockacukorként oldódik föl a lakosság példátlan módon einstandolt megtakarítása; az egészen csöppnyit oligarchikusnak tűnő erőszakoskodás a gazdaság és a média ilyen-olyan szegmenseiben, Európa legröhejesebb sajtótörvénye (megint csak orbitális hazugságokkal lekísérve) és így tovább.

Van, akit csupán az egész intellektuális és morális színvonala zavar, és van olyan is, akit már egzisztenciálisan is veszélybe sodort (és nem Biszku Béla). Az is igaz, hogy ha ezt a morális és intellektuális színvonalat ábrázolnánk az idő függvényében, nagyjából vízszintes vonalat kapnánk, minthogy az érték kábé konstans tizenegy-két éve, tehát ha ezt az értéket tekintenénk a nem tetsző rendszer definíciójának, akkor máris fölsorakozhatunk Vona Gábor mögé, akinek eminens célja, hogy még alacsonyabbra tornázza le.

Szóval senki ne gondolja, hogy egy milliméterrel is előrébb volnánk. Nem kerültünk előrébb sem kétharmados győzelemtől, sem tűzoltó-demonstrációtól, sem szoci pártszakadástól, sem olajfázástól.

Tessenek körülnézni! Gondolatlan erőlködés az egyik, indokolatlan pánik és elbutult, frusztrált bénázás a másik oldalon. Ahogy még egy igen okosnak tűnő kommunikációs főosztályvezető-helyettes sem képes hirtelen különbséget tenni a punkos civil beszólogatás és a hatalom sáncai (trágyadombjai) mögül intézett verbális agresszió között, egy egyszerű bocs helyett pedig jön ez a beteg, hamisítatlanul 1992-es sajtóösszecsapás.

Na, ebből azért lemérhető, hogy mit tudunk. Hogy a rendszer, lehet, hogy nem tetszik, de mi magunk vagyunk, ennyire jutottunk egymással. Úgy is mondhatnánk, hogy istenverte barmok vagyunk, így együtt, mindannyian, ha szeretnénk erősen fogalmazni.