Így fogalmazott: „Az Amerikai Népszavához című publicisztikámban szereplő mondatot: A magyar genetikusan alattvaló – ezúttal helyreigazítom. Helyesen ilyen mondat nincs. Örömmel értesültem, hogy a holokauszttal kapcsolatban az elmaradt bocsánatkérés ügyében helyreigazítottak mások. Ezzel az ügyet lezártam.”

Nem helyreigazít, hanem megszüntet egy mondatot, kiír a világból, tudván tudva, hogy ilyen nincs. Megírt mondat soha többé el nem tűnik. Gesztust gyakorol a rátámadóknak a kormánytól a Jobbikig, felteszi a kezét, egyben közli, nem adja meg magát.

De mi lesz a többi mondatával?

„A magyar a legsúlyosabb történelmi bűnökért sem érez egy szikrányi lelkiismeret-furdalást, hogy mindent másra hárít, hogy mindig másra mutogat... Ma már a második világháború borzalmaiért, a holokausztért egyedül a magyar a felelős, mert a magyar nép az (a német néppel ellentétben), amelyik se be nem vallotta, meg nem gyónta a bűneit...” E mondatok eredendő bűne nem a tartalmuk, hanem a formájuk.

Ahogy „hát”-tal mondatot kezdeni maga a stiláris reménytelenség, úgy a „magyar”-ral indított, minősítésekkel telepakolt mondat garantált vétség. Ha bármely más néppel, nagy csoporttal tesszük ugyanezt, az is. Nézzük meg, hogy ugrottak magyarok neki Kertésznek, s hogy védték magyarok.

Melyikükkel kezdődhetne mondat, mely mindannyiukra vonatkozik?

És most sem magyarnak lenni rossz, Magyarországon lenni – az most a rossz. S ezen ez a történet a dacos végével együtt már csak egy kicsit rontott.