Szégyenpadon ülünk, mondta a parlament oktatási bizottságának elnöke. Abban is igaza lehet, hogy egy olyan reform, amely az iskolák szétaprózottságát enyhíti, a pedagógus szellemi erőket a mainál sokkal inkább koncentrálja és megfizeti, ráadásul nem kényszeríti a gyerekeket idő előtt – fiatal kamaszként – iskolaválasztásra, enyhíthet ezen.

Igaz, csakhogy a „szelektív iskolarendszer” nem ok, hanem okozat. Ami a társadalomban van, az van az iskolákban is. Az iskola felől nem reformálható meg a társadalom, csak fordítva. Húsz év torz kapitalizmusa nálunk oda vezetett, hogy nem kétharmad-egyharmad arányban formálódtak ki a viszonyok a tehetősebb és a szegényebb, olykor nincstelen rétegek között, hanem fordítva. És az állam pénzzel aligha fogja segíteni ennek a „mi kétharmadunknak” oktatási eszközökkel való fölemelését.

Az „otthonról hozott hátrányok” kiegyenlítése eddig igazán csak a szociálisan nagyon érzékeny és hosszas gazdasági konjunktúrát élvező skandináv országokban sikerült. Megvolt hozzá az akarat és a pénz. Ehhez képest Angliában az egész iskolarendszer az otthonról hozott előnyök és hátrányok konzerválását szolgálta évtizedeken át. („Valakinek sofőrnek is kell lennie”, mondta nekem egy úr hányavetien a Cityben.) Magyarország e tekintetben két forradalmi hullámot élt át. A Rákosi-rendszer rengeteg rosszat tett, kisöpörte a paraszt padlását és nyomorúságos bérért dolgoztatta a munkást, de a gyerekeiket akár a középiskola átugrásával is az egyetem felé terelte.

A Kádár-rendszer 1963-ig alkalmazta azt az elvet, hogy a munkás- és parasztszármazású gyerekek az egyetemi és főiskolai felvételiken előnyt élvezzenek. Lehet, hogy ez sokaknak nem tetszik, de az ún. „népi értelmiség” létrejötte ezeknek az elnyomó rendszereknek a történelmi érdeme. Ehhez nagyfokú társadalmi egyenlősdi kellett. Egy olyan középiskolai osztályban, ahová az ötvenes évek végétől én jártam, a tanulók közötti különbség legfeljebb annyi volt, hogy az egyik otthon a mahagóni könyvszekrényből azt a regényt vette le, amelyiket akarta, a másik közkönyvtárba járt.

Senki nem viselt jobb ruhát a másikánál és a szülők nem jártak autóval. E közegben a jó tanuló lett a véleményvezér. Ez a rendszerváltozás előtt már drámai módon módosult. Nem tanulási érdemek, hanem a divatos tárgyak birtoklása, egzotikus utazások szerint alakult, torzult a hierarchia. Irigység tárgya nem a tudás, hanem annak a biztos „tudása” lett, hogy a papa majd finanszírozza az egyetemet. Torz értékrend ült a valódi helyére, megtetézve az újgazdagok gyermekeikbe csöpögtetett erkölcsi „inputjaival”: ez az igazi szégyenpad, ahonnan nem egy oktatási reformmal, hanem a társadalom általános felemelkedésével fogunk felállni. Valamikor.