Az egykori ötvenhatos forradalmár, a Kádár-rendszer politikai elítéltje, a kikezdhetetlen morális tekintély, a személyiség, akiben a magyar demokrácia minden híve önmaga értékeire ismerhet: jobboldali és baloldali, hívő és hitetlen, népies és urbánus egyaránt. Az ideális elnök, aki megfelel az alkotmány betűjének és szellemének: valóban „kifejezi a nemzet egységét”.

Mi lett volna, ha?Más lett volna az utunk, ha így történik? Képes lett volna szóértésre bírni az ellenségeket, oldani a görcsöket, kezelni a hisztériákat? Megakadályozni a törzsi gyűlölségeket, megelőzni a szomorú véget? Máshova jutottunk volna, mint ahová végül is eljutottunk? Az út végén vajon nem szenvedett volna ki a harmadik magyar köztársaság, ahogy a szemünk előtt kiszenved, most, ezekben az években?

Ötvenhatos, híres szerepe? Egyszerre mulatságos és hátborzongató jelenetek sora kapcsolódik hozzá. A Parasztpárt-Petőfi Párt hivatalos újjáalakulása napján a megbeszélés szerint az utcasarkon vár, hogy kocsival az ünnepi aktus helyszínére szállítsák: a kocsi azonban nálánál fontosabb személyiségekkel telik meg, őt pedig egyszerűen ottfelejtik. A kormányalakítást megelőző pártbeli megbeszélések során kétségbeesetten próbálja visszautasítani a miniszteri pozíciót: a párt önmérsékletének szükségességére hivatkozik, maga helyett mást ajánl, csak a civil kurázsijára apelláló érvelés hatására adja be a derekát.

Letartóztatása után kihallgatótisztjei előtt a forradalom napjaiban fogalmazott, ám a szovjetek által elkobzott alkotmánytervezetét kell rekapitulálnia: a konstrukciós peren dolgozó nyomozók számára választékos-pedáns professzori előadásba fog tehát, a forradalom szocialista jellege mellett érvelve a magát a szocializmus megvédelmezőjeként beállító ellenforradalmi rendszer születésének pillanatában.

Életművének elmélyült kutatójától tavaly jelent meg okos monográfia recepciójának fordulatos történetéről. Ennek előszavában a kitűnő szerző azon aggodalmaskodik, vajon mondhatnak-e még nekünk valami érdemit a művei. Hőse politikai „krizeológus” és „tranzitológus” volt, magyarázza: akut válságokat igyekezett föloldani, politikai átmeneteket – a nem demokráciából a demokráciába tartó, hosszas kínokkal teli folyamatokat – próbált megérteni. Nem a kész, hanem az éppen születő demokrácia teoretikusa volt tehát. A mi rendszerváltásunk viszont, íme, be van fejezve: a politikai verseny szabad, a politikai nézetek plurálisak.

A könyv, ismételjük, tavaly jelent meg. Azóta valahogy nincs okunk az efféle aggodalomra. A „befejezett rendszerváltás” közben tovatűnt, a magyar politikai intézményrendszer ismét elkanyarodni látszik a liberális demokráciától, a politikai verseny föloldódni készül a kiépülő „centrális politikai erőtérben”, a politikai nézetek sokféleségét pedig éppen elnyeli a „nemzeti együttműködés rendszere”. A szegény „krizeológus” és „tranzitológus” gondolatai megint újra időszerűek lehetnek. Csak meg kellene fontolnunk őket.

A keresztény úri középosztály gyermeke, aki a keresztény úri középosztályi gondolatvilág és mentalitás legélesebb bírálója lesz. A jobboldali közönség valamennyi megingathatatlannak számító babonáját határozottan megkérdőjelezi és szenvedélyes bírálat alá vonja. Tessék számot venni vele, magyarázza: Magyarország nem valamiféle államalkotásra képes nagy nemzet az államalkotásra képtelen kis nemzetek gyűrűjében – maga is egyike csupán a megkésett fejlődésű, történelmi nyomorúságokkal terhelt kelet-közép-európai kisnemzeteknek. Azután, tessék tudomásul venni: a szabadság irányába mutató nyugati társadalomfejlődéssel szemben, a magyar társadalomfejlődés zsákutcába vezet, nem találja, mindegyre elveszti tehát a szabadság útját. Végül, tessék fölismerni: a zsákutcás magyar történelem eltorzult magyar alkatot fejleszt ki, a kisnemzeti nyomorúság körülményei között súlyosan deformálódik a magyar politikai jellem.

A refl exív múltszemlélet és a kritikai nemzettudat gondolkodója. Minden ilyen gondolata: egy-egy döfés az öntetszelgő nemzetieskedésnek, a bornírt nacionalizmusnak, az „extra Hungariam” szemlélet önelégültségének, a „magyar szellem” örökkévalóságát emlegető, egyszerre nevetséges és siralmas ostobaságnak. Mindannak tehát, amivel a most berendezkedő kurzus az ideológiát igyekszik helyettesíteni.

Legsajátosabb szerepe szerint a politikai hisztériák érzékeny gyógyítója, a társadalom afféle politikai pszichiátere. Mélyen empatikus személyiség, aki mindenki felé megértéssel képes odafordulni: az egymást kölcsönösen kizáró álláspontokat egyaránt képes meghallgatni és megérteni. A hazai közéletet törzsi gyűlölségek szabdalják: az egyaránt antidemokratikus irányzatok kölcsönösen a maguk elszenvedett sérelmeivel és a másik korábbi vétkeivel igazolják beteges rögeszméiket és tartják fönn hibás mintáikat. Egymással antinomikus viszonyban álló, ám egyaránt hamis diskurzusok épülnek föl így, a kölcsönös ellenségképekből merítve erőt a további gyűlölködéshez. Tudjuk, két meghatározó diskurzusunk –a nemzeti öncélúság mítoszára épülő, új rendszerváltást meghirdető beszéd a jobboldalon, az európaiminták követését előíró, felvilágosult abszolutista program a baloldalon – egymás kölcsönös gyűlöletéből táplálkozik. Az előbbi most éppen megrendítő ütést mért az utóbbira, a háború azonban tovább folyik: a hisztéria nem szűnt meg. Nos, ebben a helyzetben, ha valakié, az ő szemlélete segíthetne. Vagy legalábbis segíthetett volna.

Centenáriumára készülve el lehetett rajta tűnődni, a berendezkedő új kurzus mit tesz vele vajon: megpróbálja-e kisajátítani vagy inkább igyekszik agyonhallgatni? Ugye, az előbbinek is volt valamelyes esélye. A kurzus kiépítői, a pártvezetők a róla elnevezett szakkollégiumból indultak el, az ünnepelt ráadásul kérlelhetetlenül szigorú antikommunista volt. Igaz, zászlóra emeléséhez alakját durván meg kellene hamisítani: a markánsan baloldali, sőt szocialista gondolkodót jobboldali figurává stilizálva – de hát a közelmúltban úgyis láttunk már efféle kísérleteket. És most mégis, úgy tűnik: semmi, néma csönd. Kisajátítás helyett a mély hallgatás. A kurzusnak, íme, már a nevére sincs szüksége.

A demokrácia formális fogalmáról megejtően egyszerű meghatározást ad. „Demokrácia: a nép uralma, közelebbről egy olyan politikai rendszer, amelyben a nép, vagyis az átlagemberek összessége abban a helyzetben van, hogy vezetőit meg tudja válogatni, ellen tudja őrizni, és ha kell, el tudja kergetni.” Kormányunk választások útján szerezte hatalmát – nem is felejtik el ezt szüntelenül hangoztatni –, kurzusunk így ebben az értelemben a nép uralmán alapul. Igaz, közben előre minden lehetőt megtesznek ellene, hogy annak idején majd sikerüljön elkergetnünk őket.Mégis, ami történik, megfelelni látszik a demokrácia formális fogalmának.

Hanem, hanem.

A demokrácia legmélyebbmagyar teoretikusa, ne felejtsük el, nem csak ezt mondja. Azt is hozzáteszi, hogy a demokrácia érdemi működéséhez az „emberi méltóság forradalmára” is szükség van. A demokrata nem agymosott tömegember: önnön méltóságának és felelősségének tudatában lévő személyiség. A mostani pusztítás pedig itt okozza a legnehezebben orvosolható károkat. Ami készülőben van, gigászi dologházra emlékeztet inkább, semmint demokratikus személyiségek szabad közösségére.

Antispekulatív beállítottságú gondolkodó, a „dolgot magát” néző teoretikus, az „ép realitásérzék” szükségességét emlegető elméletíró. Bárhonnan indulunk is el, nyilatkozza egyszer, ha a valóság iránti érzék működik bennünk, szükségképp ugyanoda kell megérkeznünk. A politikai cselekvésünk alapját képező eszmei konstrukcióink eltérése ellenére maga a politikai cselekvésünk mégis meg fog egyezni. Kereszténység, liberalizmus és szocializmus: az ő fölfogásában mélyen összefüggnek egymással. Az európai szabadságintézmények rendszerének kiépítése nem egyetlen eszme irányításával megy végbe: a kereszténység, a liberalizmus és a szocializmus egyaránt szerepet játszik benne. Ha a magunkénak tekintjük ezt az intézményrendszert, egyként méltányolnunk kell tehát mindhármat.

Legnemesebb európai értékeink közötti összhang megteremtésének lehetősége: alighanem a legsajátabb problémája. Olyan probléma, amely végigkíséri egész pályafutását, az indulástól egészen a végig. Az utolsó hetekben, a Tétényi úti kórház kórtermében, az elszenvedett agyérgörcs következtében elromlott, nehezen olvasható, apró betűs kézírással följegyzéseket készít magának. A följegyzések közül éppen a legutolsó is ezzel birkózik: a szabadság és az egyenlőség összeegyeztetésének lehetőségén, a szintézis nélküli harmónia problémáján töpreng.

Élete kétségtelenül legfölemelőbb jelenete a híres pillanat ötvenhat november negyedikén. A parlament elnéptelenedett épületében, a beözönlő orosz katonák között az államminiszter a helyénmarad, és írógépe fölé hajol: a védtelen entellektüel és szelíd filosz nyilatkozatot kezd fogalmazni. A világbirodalom megindult, a magyar forradalom percei meg vannak számlálva. A nyilatkozatot fogalmazva ő mindezzel nem látszik törődni. Szent Ágostontól megtanulta: az igazságosság megszűntével a mégoly hatalmas birodalom sem egyéb hitvány rablóbandánál. Minden erő a túloldalon van: az ő oldalán csak az erő híján való jog, a hatalom nélküli erkölcs, a fegyvertelen szellem marad. Morális példát mutat föl a világtörténelmileg reménytelen pillanatban.

A jelenet torokszorító: olyan, amelyik méltán a nemzet titkos mitológiájának részévé emelkedhetne, hogy ha olykor megfeledkezünk is róla, olykor azért eszünkbe jusson. Mit mondjunk: úgy látszik, hogy nem emelkedik, és nemigen szokott eszünkbe jutni. A gondolkodó-politikus, bizony, nem lett semmiféle hőskultusz tárgya. Csúnyácska, sokunk szívének mégis oly kedves félforradalmunknak talán nem volt szükségemorális hősökre. Csúnyácska félforradalmunk most pusztul el végleg, romjain valami más kezd épülni. Nem tudni, ebben eszünkbe jut-e majd a nemzeti mitológiának ez a gyönyörű pillanata.