Jászladányi ügy: még nincs vége
Adva van egy furfangos önkormányzat, amely úgy próbálja elkülöníteni a számára nemkívánatos gyerekeket, hogy saját általános iskolájának jobbik részét átadja egy alapítványnak. Ebben a történetben semmi sem az, aminek látszani szeretne. Az alapítvány nem egy független képződmény, mint lennie kellene, hanem az önkormányzatnak anyagilag és politikailag is kiszolgáltatott, kézi vezérléssel működtetett fedőszerv. Az alapítvány által fenntartott iskola gyakorlatilag az önkormányzaté. Ide járnak a tehetősebb gyerekek.
A másik iskolahányad, amit az önkormányzat megtartott magának, valójában a legkevésbé sem kedves a hivatalnak, és csak arra szolgál, hogy biztosítsa a másik, az alapítványi intézmény zavartalan működését. Ide járnak a szegényebb gyerekek. Főként cigányok.
Röviden így írható le a „jászladányi szegregációs modell”. Napnál világosabb több mint tíz éve, hogy a polgármestert és az önkormányzatot milyen célok vezérlik. A szándékot a trükkösnek hitt módszerek sem tudták leplezni, a jogvédők az első pillanattól kezdve átláttak a szitán. Ehhez képest egész mostanáig kellett várni, hogy a Legfelsőbb Bíróság kimondja: Jászladányban szegregáció, etnikai hovatartozáson és vagyoni helyzeten alapuló iskolai elkülönítés zajlik. És még örülhetünk, hogy egyáltalán kimondta. Az emberi jogi szervezetek előzőleg a megyei bíróságnál és az ítélőtáblánál is falakba – talán helyesebb így mondani: totális értetlenségbe – ütköztek.
A Legfelsőbb Bíróság tehát a józan ész szerint magától értetődő, az előzmények alapján mégis meglepő döntést hozott. Újabb kudarc esetén a jogvédők már csak nemzetközi fórumokhoz fordulhattak volna.
Felmérhetetlen, milyen mentális károkat okozott a régóta tartó hercehurca. A jászladányi históriának ráadásul még nincs vége. Sőt az igazán neheze csak most következik. Az eljárás bizonyos értelemben folytatódik ugyanis, a jogvédőknek „peresített formában” kell elővezetniük a bíróságon, milyen módon tartják megvalósíthatónak a bíróság által törvénysértőnek minősített állapot felszámolását. Ehhez az önkormányzatnak is lesz néhány szava.
Sejthető, hogy a Legfelsőbb Bíróság ítélete feszültségeket gerjeszt. Rengeteg múlik Jászladány vezetőinek a magatartásán. Folytonos gáncsoskodással, obstrukcióval, törvényi kiskapuk és kifogások keresgélésével újabb évekre elnyújthatják a jogvédőkkel folytatott vitát. (Bízzunk benne, hogy Kolláth György, az ismert alkotmányjogász, aki a kívülálló számára megfejthetetlen okból eddig az alapítványi iskola lelkes támogatója volt, ebben a piszkos játszmában, amely végképp szétszakítaná Jászladányt, már nem lenne hajlandó közreműködni.)
A másik, sokkal kívánatosabb – egy normális országban az egyedüli – lehetőség: az együttműködés. A jogvédőknek egész biztosan nem érdekük a cigányellenesség növelése. Ha azt mondják, hogy készek partnerként tárgyalni az önkormányzattal, fenntartások nélkül elhihetjük nekik.
Jászladány eddig a szegregációt megtestesítő település volt, most az országos reflektorfény hozzájárulhat, hogy az integráció mintapéldájává váljon.
Hogy ennek mennyi a valószínűsége? Kevés. De muszáj hinni benne.
