Radnóti Sándor a Heller-ügyről: Az undor és émely éneke

Bizonyos újságírók nevét számra nem veszem. A „cuius regio, eius religio” (akié a terület, annak a vallása [követendő]) megtestesítőjét. Az idillikus hangulatokat kedvelő habzó szájú uszítóét, aki legújabb írásában filozófiai szakértővé avanzsált. A förtelmes düháriáival lassan világhírre vergődött heccmesterét.

A szerencsétlen provinciális zsurnalisztáét, aki mindent megtesz (nincs, amit meg ne tenne), hogy a fővárosi napilap alkalmazza. A moralista giccsőzt, aki bár mindig csak megérteni szeretne – keserű sors! –, folyton-folyvást ítélkezésre kényszerül. Az imposztoroknak azt a hosszú sorát, akik frusztráció, karrierizmus, bosszúszomj, gyűlölet, előítélet, eltorzult meggyőződés, s ki tudja, mennyi más motívumtól vezettetve minden mértéket elvesztettek és elvetettek, s akik hecclapokká változtattak jobb napokat látott sajtótermékeket.

Heller Ágnesnek nincs szüksége arra, hogy korára és érdemeire hivatkozzam. Bár azok sem tévednek, akiknek visszatetsző a tollnokok lovagiatlansága. S azok sem, akiknek feltűnik a mákvirágok végtelen magabízó, öntelten műveletlen, bizalmaskodó bunkósága, ahogyan életművéről nyilatkoznak.

Én azonban másképpen fogok eljárni. Megvizsgálom a Heller Ágnes elleni támadások három hullámát. Az első a legismertebb, s mivel már majd négy hónapos, ezzel foglalkozott a legtöbbet a sajtó. Ez Heller Ágnesnek és más, nyilvánvalóan politikai okok miatt kiválasztott kollégáinak kriminalizálása. Az, hogy nem tudnak bizonyos pályázati pénzekkel elszámolni. Érintettként magam is számos nyilatkozatot tettem az ügyben – nem ismétlem magam. Ma már világos, hogy a vádak gyönge lábakon állnak. Heller és mások több sajtópert nyertek meg első fokon a Magyar Nemzet ellen. Aki vette magának a fáradságot, hogy pert indítson ezzel az újsággal szemben, kivétel nélkül nyert. Az ítéletet tudomásom szerint minden egyes esetben más-más bíró hozta meg. A vizsgálatok még nem zárultak le, de az bebizonyosodott, hogy Heller Ágnes egyetlen fillért nem kapott a pályázati összegekből, a konzorcium vezetéséről pedig már az első pályázati év kezdetén lemondott. A munkában tanulmányok írásával, illetve konzultációval vett részt – minden ellenszolgáltatás nélkül.

Az első támadás – amelynek valódi értelme a példázat a magyar értelmiség számára: milyen következményekkel járhat a kritikus közéleti föllépés – megtervezett és egybehangolt volt. A kormánysajtó és a kormánybiztos véleményem szerint összejátszott. A másodikat az alkalom szülte, a harmadik pedig ennek következménye volt.

A második hullámot Heller brüsszeli reakciója váltotta ki jobbikos és kormánypárti EU-képviselők provokációjára. A tárgyhoz nem tartozó kérdés a 2006. évi budapesti rendőrterror volt, amelyet Heller ingerülten elutasított. Nem fogok nevetséges nyelvi vitákba bonyolódni, mert az eset után Hellert ismételten megkérdezték, és ő világosan elmondta, mire gondolt. Az ellen tiltakozott, hogy a magyar rendőri brutalitást összemossák a terrornak azokkal az eseteivel, amelyek például az utolsó hónapokban is számos halálos áldozattal jártak az észak-afrikai országokban. Magyarország demokratikus állam volt 2006-ban. Budapest nem volt Tunisz, Kairó vagy Tripoli.

Bár az emlékezet furcsa jószág, talán még vannak, akik emlékeznek, mi történt öt évvel ezelőtt. A televízió ostromakor egy szervezetlen, tapasztalatlan, megrettent rendőrosztag védte a középületet, amelyet a tömeg elfoglalt. Október 23-án a megalázott rendőrség visszacsapott. Az igen komoly veszélyt jelentő zavargást (amelyben számos rendőr is megsérült) aránytalan erőszakkal verte le. Földön lévő embereket rugdostak, odakeveredő járókelőket bántalmaztak, súlyos sérüléseket okoztak. Azonban a sokk, amelyet ez gerjesztett, kiváltotta a demokrácia önkorrekcióját. A sisakokon megjelentek az azonosító számok, s a későbbi oszlatásokkor alkalmazott erőszak arányos maradt. Figyelemre méltó, hogy az abszurd semmisségi törvény (amelyet – mint kiderült – huszonkét perújrafelvétellel ki lehetett volna váltani az egész rendőrség és az egész bírói kar megalázása nélkül) ezt az önkorrekciót önkéntelenül maga is elismeri, amennyiben kizárólag a 2006. szeptember 18. és október 24. közötti időszakra vonatkozik.

Miért olyan érzékeny kérdés ez? Azért, mert a széljobb hisztérikus történelemhamisítását az uralkodó párt magáévá tette, s mintegy uralmának alapítástörténetébe illesztette. Akit tehát azzal lehet vádolni, hogy tagadja, hogy a rendőrök a tömegbe lőttek (és itt szándékosan elmismásolják, hogy éles vagy gumilövedékkel), azt bűnbaknak lehet kikiáltani. Véres diktatúrának állítják be a Harmadik Köztársaság öt hetét, s mivel e köztársaság két évtizedének (ahogy mondják, „az átmenet zavaros időszakának”) patologikusparanoid gyűlölete alapozza meg lebontását, kapóra jön, ha egy reprezentatív személyiségben bemutathatják a „szekértolót”.

S végül a támadás harmadik hulláma. Hankiss Ágnes publikálja Heller Ágnes 1959-es politikai önkritikáját. Az Európa Parlament kormánypárti képviselője, a Hamvas Béla (!) Kultúrkutató Intézet igazgatója egy – mint mondja –évekkel ezelőtt megtalált történelmi dokumentumot politikai okokból, időzítve, Heller Ágnes sajtótörvény- és alkotmánykritikájára válaszul kiszolgáltat a Magyar Hírlap ebeinek, ahelyett, hogy – mondjuk – a Valóság című folyóiratban tenné közzé, olyan, az igazság számos oldalát mérlegelő tanulmány kíséretében, amelyre valaha – Martinovics Ignácról vagy Bethlen Gáborról szólva – törekedett. Erről megvan a véleményem, de ezzel nem azt mondom, hogy a történelmi dokumentumok ne kerüljenek napvilágra.

E dokumentumról ma könnyebb volna beszélni, ha Heller Ágnes nem fojtja el, s megemlíti önéletrajzában. Ifjúkori szégyen ez, s talán titkos ihletője Heller egyik legragyogóbb művének, A szégyen hatalmának. Heller ebben az önkritikában elárulta önmagát és eszméjét. De –akár egésze, akár része származik az ő tollából – mást nem árult el. Nem mártott be embereket, nem denunciált, nem tett hitet – a Magyar Hírlap szalagcímével ellentétben – a megtorlás mellett, s kínálni sem kínált mást, mint egy művének filozófiai revízió ját. A mai fiatalok és középkorúak nem tudják, de a korszak minden ismerője számára nyilvánvaló, hogy a kommunista mozgalom gyászos rituáléjának, az önkritika műfajának ez nem aljas darabja. Ugyanis csak magának ártott vele. El lehet tűnődni azon, hogy 1959-ben volt-e olyan veszedelem, amely e lépést kikényszerítette (Hellernek magánéleti okai voltak rá), de elérni sem ért el vele semmit, sőt e levél után zárták ki a pártból. Az önkritika eltűnt Kállai Gyula iratainak süllyesztőjében, s Heller csak négy év múlva térhetett vissza a tudományos munkához, a hatvanas évek elejének politikai enyhülése következtében, hogy aztán egy évtized múlva újra kiakolbólítsák a tudományos intézetből, ahol dolgozott, majd négy év állástalanság után emigrációba kényszerüljön. Több mint ötven év makulátlan intranzigens magatartása, kivételes szellemi és személyes bátorsága van a mérleg egyik serpenyőjében, egy fiatalkori botlás a másikban.

A Magyar Hírlap és a Magyar Nemzet nem így tudja. Árad belőlük a szenny, a gyalázatos koncepció, a tudva tudott hazugság. A bődületes tájékozatlanság és a gyűlölködő rosszindulat elegyéből gyúrt morális fensőbbséggel ítélkeznek. És élvezik. A kör bezárul: Hellert kriminalizálták, Hellert bűnbaknak kiáltották ki, Hellert erkölcsileg lenullázták. Hellert nem kell félteni. Amikor legutóbb beszéltem vele, az áradat közepében nyugodtan készült következő feladatára, berlini egyetemi előadására a reneszánsz filozófiájáról. Magunkat kell félteni. Az ország erkölcsi állapotát. Undorodom és émelygek.

A szerző filozófus

Top cikkek
Érdemes elolvasni
1
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.