Nem kell mást tenni, mint megfelelő programokkal visszavezetni, integrálni őket a gazdasági rendszerekbe. A Jobbik ifjú titánjai nem emlékezhetnek arra az időre, amikor ezek az emberek alaposan kivették részüket az ország háború utáni újjáépítéséből a nehéziparban, a bányászatban, az építőiparban és a mezőgazdaságban, vagyis azokon a területeken, ahol igencsak meg kell fogni a munka végét, még ha a kommunista rendszer keretei között is.

Elmondom Vona Gábornak, mit tudok én a cigányok túlszaporodásáról. Az információ első kézből való, tehát nem vonható kétségbe a hitelessége. Ma már köztudott, hogy a szegénység és a bőséges gyermekáldás együtt jár mindenütt a világon, Ázsiában, Afrikában, Latin-Amerikában és Európában egyaránt. Ott is, ahol nincs szociális segély, tehát nem igaz a közkedvelt állítás, miszerint ez teszi érdekeltté a cigányokat a minél több gyermek világra hozatalában. Pontosan nem tudnám meghatározni a jelenség okát, de gyanítom, hogy valami módon összefügg a felelősségtudat leépülésével, ami azt is jelenti természetesen, hogy ezekben a közösségekben ismeretlen a családtervezés, de az sem kizárt, hogy a közösségek túlélése a fő motiváló erő. Ezt bizonyítják azok a konszolidált viszonyok között élő roma családok, ahol az átlagos gyermekszám semmiben sem különbözik a többséghez tartozó szegényebb családokétól. De van a jelenségnek egy másik, alapvetően kulturális összetevője is, ami kétségtelenül megmagyarázza az ország roma lakossága létszámarányának növekedését az utóbbi néhány évtizedben, és amely a tapasztalatok szerint szintén visszaszorul az asszimiláció hatására.

Olykor előfordul, s ettől az egész közvélemény felbolydul, hogy teherbe esik egy tizenhárom-tizennégy éves cigány lány, akinek még iskolában lenne a helye. Megtörténik, hogy az „elkövetőt” felelősségre is vonja a puritán igazságszolgáltatás, amiről élvezettel és bőséggel tájékoztat a szenzációéhes sajtó. A valós helyzet azonban a következő: a roma kultúrának szerves része, hogy a gyermeket úgyszólván születésétől fogva felnőttként kezelik. Nem küldik át a másik szobába vagy ki az udvarra, amikor a felnőttek beszélnek, ebben a körben ismeretlen fogalom a fenyítés. A gyermeknek többletjogai vannak a felnőttel szemben, viszont ez a törvény írja elő a természetes dominanciaviszonyok betartását is, és ez alapozza meg az utódnevelés mikéntjét. Meghatározó a személyes mintaadás, amiben kiemelt szerepe van a szülőknek, az idősebb testvéreknek, unokatestvéreknek, nagybácsiknak, nagynéniknek, és a saját tapasztalataim alapján mindenekelőtt a nagyszülőknek. Ez a hatás kitörölhetetlen a felnövekvő nemzedék személyiségéből, miközben tizenkét-tizenhárom éves korára megtanulja az életben maradáshoz szükséges erőforrások megszerzésének, a túlélési stratégiáknak az előttük járó generáció által gyakorolt módját, a jellemző gazdasági tevékenységeket. Ezzel nagyjából egy időben vagy valamivel később – lévén szó egy mediterrán populációról – lezárul a fiatalok biológiai érése is, és ekkor a szülők előzetes vagy utólagos jóváhagyásával, összhangban a természet törvényeivel természetes módon kötnek házasságot,megelőzve a Freud által minden bajok okozójának tartott szexuális hátterű anomáliák kialakulását. Ezzel utat engednek a személyiség harmonikus, aberrációktól mentes fejlődésének, majd az első gyermek megszületésével le is zárul a felnőtté válás folyamata, és kezdődik minden elölről. Ebből eredően előfordul, hogy egy harmincéves embernek nyolc-tíz egészséges gyermeke van. Az én nagyszüleimnek tizenegy gyermekük volt, a nagyapám öccsének – véletlenül vagy sem, de – ugyanennyi. Mind a huszonkét gyermek felnőtt, családot alapított, az ő gyermekeik úgyszintén. Nem volt gyermekhalandóság, az orvos szolgáltatásait csak baleseteknél és a kötelező védőoltásoknál vettük igénybe, állami gondozásba sem került senki ebből a közösségből. Ma már a harmadik-negyedik generáció tölti ki azt a teret, amelyet a XX. század első felében mi használtunk. Pontosabban ez a tér azóta jelentősen kitágult. Napjainkban két cigány telep van a faluban, és iskolájuk – az én osztatlan iskolám utóda, amelyben akkor hárman képviseltük a cigányságot, ma a cigány gyerekek aránya 78% – a kisrégió elit iskolája. Ide hordják a magyar és a gazdag cigány szülők a gyermekeiket, az itt végzett oktató-nevelő munka minőségi.

Jó lenne tudni, melyek azok a tényezők, amelyek az előző kormányok gyakorlatában közvetlen előidézői voltak a mai áldatlan helyzetnek. Az agymosodák által megalapozni vélt elképzelések, az üres ígéretek hosszú sora, a rendszerszerűen kifejtett kalandorkodás a foglalkoztatásban, az oktatásban, a cigányellenesség fokozatos erősödése, köszönhetően a politikai manipulációknak és a sajtó szenzációéhségének. Tulajdonképpen ezek adták a motivációs hátterét mindannak, ami ezután következett. Az egyre feszítőbb szociális problémák: a munkanélküliség, a nyomor, a megélhetési lopás, amelyet többnyire a szintén szegény kistermelők háztáji gazdasága és a vétlen járókelők rovására követnek el, az uzsora, a prostitúció, ami rendre kiváltja a rasszista indulatok erősödését. Ezt a hatóságok szívesen redukálják büntetőjogi kérdéssé, és sajnálatos módon ugyanezt teszik a politikusok is, figyelmen kívül hagyva a bajok valódi okait, amelyek nagyrészt az iskolai oktató-nevelő munka katasztrofális hatékonyságában, már az óvodában elkezdődő kirekesztésben keresendők. Több rendőrt! – hangzik el gyakran, mintha ez megoldaná a problémát.

Üdvözlendő lenne a történelmi egyházak szakkollégiumok működtetésére vonatkozó kezdeményezése, csakhogy úgy tűnik – mint annyi más esetben – itt is a pénzről van szó. Hasonló a valódi motivációja annak a minap napvilágot látott elképzelésnek, amely a közösségükbe kötelezően visszatérő roma fiatalokat képezne orvosnak. Csakhogy nem a nevelési folyamat közepén-végén célszerű beavatkozni, az értelmiségivé válást szorgalmazni, hanem az elején, lehetőleg már az óvodában, és a szülőkkel együttműködve. Egyrészt azért, hogy maradjon valami a roma identitásból, másrészt az értelmiségi nevelésének is van egy célszerű menetrendje: mindenekelőtt a szakmunkásképzést kellene újraéleszteni, széles bázisra helyezni. Ez gazdasági és személyiségfejlődési, tudatformálási szempontból egyaránt alapvető fontosságú lenne. Tapasztalatból tudom, hogy milyen nehéz, többnyire lehetetlen egy bármennyire tehetséges gyereket a fizikai és szellemi nyomor bugyrából kiemelni és értelmiségi pályára állítani.

Nem örülnék olyan helyzetnek, amelyben a hozzájuk csapódott vazallusokkal a többségi társadalom adná a polgári középosztályt és ami fölötte van, az értéktelennek minősített alsóbb rétegeket pedig a cigányok. A mi helyzetünk eleve stigmatizált kisebbségi helyzet, amelytől közülünk is mindenki igyekszik szabadulni.

Ezt ajánlom a rasszista nézeteket vallók, a Jobbik Magyarországért, a Magyar Gárda és utódszervezetei, s mindenekelőtt Vona Gábor figyelmébe.

A szerző romológus