Mossák a zászlót

Hetek óta folyik a cirkusz Budapest zászlaja körül: a főpolgármesternek olyannyira nem tetszik a főváros piros-sárga-kék zászlaja, hogy kilátásba helyezte a lecserélését. Mosatás címén már ki is vitette a Városháza díszterméből az EU-zászlóval együtt, így most három magyar zászló meredez mögötte, ezek nyilván nem koszolódnak.

Igaz, a hírek szerint a hét közepén a szocialisták visszacsempészték mindkettőt a terembe, ám amikor a főpolgármester észrevette, azonnal jelezte, hogy a szünetben el fogja távolíttatni a rendészekkel, mert „nem a közgyűlési berendezés részei”. Majd aztán mégse vitette ki, legalábbis a hírek nem szólnak erről, mire persze e sorok megjelennek, lehet, hogy egész Nagy-Budapest területén be lesz tiltva a piros, a sárga és a kék színek együttes használata, mert elejét kell venni az elrománosodásnak, az uniósodásról nem is szólva.

Azon semmi csodálkozni való nincsen, hogy nem akad egyetlen ember se a főpolgármester környezetében, aki szólna, hogy Budapest zászlajának az égvilágon semmi köze a románhoz, s nemcsak azért, mert más benne a színek sorrendje s a tagolás is (ilyen alapon a kolumbiai nagykövetet is le lehetne románozni a jelvénye alapján), s mert a régi Pest és Buda színeit ötvözi, hanem mert a többi között az ezeréves Erdélyét is. Hej, ha most jobboldali lapnál dolgoznék, de felháborodnék, hogy „akinek nem tetszik a főváros drága, véráztatta zászlaja, az az édes Erdélyt gyalázza, s az ilyen tán még a székely himnuszt is betiltaná”; megtudná végre Tarlós, mi a magyarok kommunistázó úristene.

De már rég nem erről van szó. Kiderült ugyanis végre, mi a baj Budapest zászlajával: az, hogy a szocialisták ragaszkodnak hozzá. A kommunisták elleni harc pedig mindent felülír, még egy szimbólum lassan százötven éves múltját is. „Elmúlt már az az idő, amikor az történt, amit a szocialisták akartak, évtizedekig az volt, most már nem” – idézi az MTI a főpolgármester szavait.

Itt nyomban megállunk egy pillanatra, s leszögezzük: az se teljesen normális, hogy a szoci képviselők a hónuk alatt zászlókkal rohangálnak fel s alá, s ahol csak egy pillanatra leülnek, ott nyomban kitűzik őket, ilyet az ember holdraszálláskor csinál, vagy ha megmászta a Csomolungmát. Ettől függetlenül észre kell vennünk Tarlós szavaiban az ideológiai mellett a cselekvési program jelleget is: mindent, ami idáig volt, meg kell változtatni. Igaz, hogy ilyen alapon a falióra mutatóit is át kellene állítani, mert hiszen a komcsik alatt balról jobbra jártak; kapacitás volna rá, mert amióta újra a magyar nemzeté a főváros, a zászló baszkurálásánál meg az utcanevek lecserélésénél többre nem futotta a város vezetőitől.

Ami az utcaneveket illeti, Budapesten meg kell végre szokni, hogy az utcanévtáblának nem az a funkciója, hogy segítsen eligazodni a városban, hanem hogy demonstrálja a város vezetőinek pillanatnyi szellemi állapotát. Ezért is mosolyogtató az a blogbejegyzés, miszerint idén lenne százesztendős a színész Básti Lajos és Kiss Manyi, valamint a bűvész Rodolfó, s hogy ha a magyar fővárosban jut utca (tér) Elvis Presley-nek és Ronald Reagannek, továbbá a soha a törökkel várfokról le nem ugró Dugovics Titusznak vagy a soha nem létezett Dobó Katicának, akkor a három magyar, ráadásul nagyon is létezett művészóriásnak is kijár legalább egy köz vagy dűlő, ha már köztévés emlékműsor nem készül róluk.

Naiv lélek. Nevezett művészekről egyrészt a mai kurzus azt se tudja, kicsodák voltak, sőt ha például Rodolfó ma élne, Budai Gyula feltehetőleg azonnal bevitetné, mert nem elég, hogy minden fellépésekor csalt, még volt képe előre be is jelenteni.

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa

Top cikkek
Érdemes elolvasni
1
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.