– Újabb kori történelmünk utóbbi másfél-kétévszázadában a magyar közgondolkodásban mindig túltengett az érzelmi mozzanat: a gondolat a közérzület nyomása alatt áll. Ennek mindig a józanul mérlegelő racionalitás, az okfejtő és célkitűző gondolkodás és közbeszéd látta kárát – írja legújabb tanulmányában. Miért alakult így?

A demokráciák fejlődése a választási korlátok fölszámolásának története

– Érzelem és gondolat széttéphetetlenül összeszövődik. A kollektív nemzeti emlékezetben együtt vannak az érzelmi mintázatok és a ismeretek. Trianon, amelyről annyi szó esik manapság, vagy a tradicionális alkotmány, a Szent Korona első megjelenésében érzelmeket gerjeszt, majd mozgósítja a hozzá kapcsolódó tudásunkat. Ebben a tekintetben a magyar mentalitás nem különbözik más mentalitástól. Csakhogy a magyar történelemben túlteng a nemzeti veszteségélmények sorozata, ez sajátos képlet. Nyugat-Európában az újkorban egy tevékeny, alkotó, teremtő vállalkozásként jelent meg a nemzeti történelem. Nálunk a történelmi cselekvés, a modern polgárosodás hol az idegen elnyomás, hol a rendi társadalom béklyói miatt nem volt lehetséges. Ezért átkerültek a hangsúlyok a szimbolikus és érzelmi pótcselekvésekre. Amit nem élhettünk meg közös cselekvésben, azt megéltük nagy érzelmekben. A régi dicsőség állandó idézgetésével, nemzeti mitológiákkal, nagyzoló kivagyiság, magyar kivételesség hirdetésével ugyanúgy, ahogy kíméletlen önostorozással, a sors és a nemzethalál feletti búsongással. Ezekhez természetesen politikai erők kapcsolódnak, most például az alkotmányozásban pontosan ez a rendies, nemzetieskedő öltözék, az ispántól a Szent Korona-tanig köszön vissza.

Amikor iskolába jártam, minden óra előtt el kellett mondanunk a Hiszekegyet azért, hogy megőrizzük, ébren tartsuk a trianoni sebeket, a nemzeti fájdalmat. Volt egy osztályfőnökünk, aki azonban egy másik idézettel kezdte az óráját Vörösmarty Mihály Jóslat című verséből. „A gyűlöletnél jobb a tett, / Kezdjünk egy újabb életet. / Legyen minden magyar utód / Különb ember, mint apja volt”. Ez egy egészen más mentalitás, mint ami a magyar társadalmat jellemzi. Ráadásul a társadalom rendkívül labilis állapotban van. Ha az elmúlt húsz év választásait megnézzük, látjuk, hogy négy év telik el az első szabad választás óta, és a gettóba zárt MSZP megnyeri az 1994-es választást, mert az ország hangulata, a rendszerváltáshoz fűződő illúziók szétfoszlása idevezetett. De négy év múlva megint más hangulatba kerül, aztán tavaly a kétharmad egy újabb érzelmi állapotváltozás következménye. Rosszkedvű országból ugyanis időközben ingerült ország lett Magyarország.

– Mikor lett Magyarország rosszkedvű országból ingerült ország? Mi okozta a változást? 2006 ősze ennek a csúcspontja volt?

– A háttérben mélyen húzódó folyamatok vannak. A rendszerváltás nem támasztott valódi lelkesedést, ami nem is csoda, hiszen nem a belső lendület, a szívós erőfeszítés csikarta ki a változást, hanem a nemzetközi politikai viszonyok átalakulása. Aztán kiderült, hogy a mindenkinek kijáró szimbolikus javakkal, a szellemi, véleménynyilvánítási, fogyasztói, vállalkozási szabadsággal sokan nem tudnak mit kezdeni. A cigányok, a munkanélküliek, a kényszerű rokkantnyugdíjasok, az újszegények, a falvak lakói, az iskolázatlanok. Egyre halmozódtak a frusztrációk és a veszteségélmények, növekedett a társadalmi bizonytalanság. A Kádár-rendszer konszolidációja ugyanis két pilléren nyugodott. Egyrészt bizonyos keretek között szabaddá akarta tenni az egyéni anyagi gyarapodást, másrészt elejét akarta venni 1956 bármilyen megismétlődésének. Ezért terjedhetett el a fusizás, a maszekolás, a közös tulajdon szabados kezelése, az önkizsákmányolás.

A tulajdonos polgár és az állampolgár kettévált, nem alakult, nem alakulhatott ki az állampolgári részvétel igénye, a civil bátorság. Viszont az emberek hozzászoktak ahhoz, hogy az állam emeli az árakat, dönt a bérekről, segít az elesetteken és a többi. Kialakult a társadalomra a mai napig jellemző önfelmentő, felelősségáthárító magatartás. Ez pedig nagyon is hozzájárul ahhoz, hogy a politika a közös erőfeszítések politikája helyett az ígérgetések versenye lett. 2006-ban elhangzott egy sok tekintetben szerencsétlen beszéd, amiből kiderült, hogy az ígéretek nem tarthatók, és amely alkalmasnak tűnt egy generális politikai támadásra. Ez egyébként teljesen legitim és jogos. Egy ilyen rivalizáló, a versenytárs korlátozására törekvő politikai helyzetben, ahová az ország akkorra eljutott, ha az egyik fél birtokába jut egy ilyen lehetőség, akkor természetes, hogy él vele. Ugyanez az erő úgy döntött, hogy a közvetlen, az utcai politizálás a demokrácia szerves része. És az ekkorra már indulatossá vált magyar társadalom egy része vevő volt erre.

– A politika ezek szerint felismerte az érzelmek, indulatok jelentőségét és megtanulta a maga hasznára fordítani?

– A rendszerváltás bekapcsolta a magyar társadalmat a modern, mediatizált tömegpolitikába, melynek középpontjában a szavazatmaximálási verseny áll. Ennek a versenynek a tömegérzelmek folyamatos gerjesztése, fenntartása a legfőbb eszköze. A modern tömegpolitika nem tűri a hosszadalmas, ésszerű okfejtéseket, hívószavai az érzelmeket mozgósítják: „jóléti rendszerváltás”, „rosszabbul élünk, mint négy éve”, „a harag napja” és a többi. A reklámpszichológia hatásmechanizmusa működik, nem racionális érveket kell megmozgatni, hanem a zsigeri indulatokat, félelmeket, aggodalmakat. A politikai közbeszédet éppen ezért áthatják a nagy érzelmek, nemzeti hevületek, az együttes gyűlölködés és a valahová tartozás szükséglete. Egyre erősebb a nyelvi agresszió, a közbeszéd eldurvulása, a másik fél minősítése, megbélyegzése, becsmérlése. Mivel a világ egyre bonyolultabb, nagy az igény a leegyszerűsítésére, a bizonytalanság csökkentésére. Erre alkalmas az érzelmek kiemelése, a fekete-fehér látásmód. A tömegdemokráciák másik jellemzője egyfajta számosság, a demokráciák fejlődése a választási korlátok fölszámolásának története. Látjuk, most éppen a gyerekek után járó szavazati jog a téma. Biztos vagyok benne, hogy csak idő kérdése, hogy Európában leszállítsák a szavazati jogot 16 évre. Kényszerűséggé vált a befolyásolható tömeg növelése.

– Ez az ön által a „jól értesült tudatlanság” állapotában élőnek nevezett tömeg. Mit értett ez alatt pontosan? Miért tudatlanok a választók? Soha ennyi információ nem állt rendelkezésükre a döntéseik előtt.

– A mai ember akár egy faluban is a világtörténelem szemtanúja. Mindenről hall, értesül, elárasztja az információ. De tudni valamit és megérteni valamit, az két merőben különböző dolog. A modern tömegpolitika megelégszik azzal, hogy tudasson dolgokat a választókkal, de nem akar megértetni velük semmit. Ehelyett az sugallja, hogy kivételes, hogy különb, mint a többiek. A magyar társadalom tagjainak például azt, hogy az egyetlen államalkotó nemzet részei a Kárpát-medencében, egy ezeréves ország állampolgárai, amely különb, régebbi, mint a környező országok.

– Mi az érzelmekre alapuló politika jövője? Mire számíthatunk Magyarországon?

– Winston Churchill azt mondta, hogy a demokrácia a kormányzás legrosszabb formája, leszámítva azokat, amiket már próbáltunk. Mostanában itthon is számos kritika érte a demokráciát, inkább a hibáit, mint az előnyeit emelték ki. Mégis tény, hogy a demokrácia olyan politikai berendezkedés, amely képes az önkorrekcióra, tulajdonképpen permanens reformok, folyamatos megújulás jellemzik. Ebben különbözik a diktatúráktól, amiket csak megdönteni lehet. Az elmúlt időszakban azonban elhalványult a megújulás esélye. A politikai erők be vannak zárva a négyéves választási ciklusok bilincsébe, nem kifizetődő távlatos dolgokkal foglalkozni, például a cigányság kérdésével, mert aki ezt felvállalja, az hátrányba kerül. Permanens reformok helyett permanens választási kampányok zajlanak. A győzelem pedig mindent igazol, utólag megadja az érdekében bevetett eszközök erkölcsi hitelességét is. Az utóbbi időszakban a nemcsak anyagi értelemben vett biztonsághiány annyira megnőtt a magyar társadalomban, hogy szinte tömegpszichózissá tette a rend, a kiszámíthatóság iránti igényt. Ez vált a tömeghangulatok legfőbb áramává, ennek is köszönhető a tavalyi kétharmados Fidesz-győzelem. Csakhogy a kormány önnön foglyává vált, radikális ellenzék voltak, ígéreteket sejtetve kerültek hatalomra, és most nem tudnak szabadulni ellenzéki múltjuk stílusának, mondandójának terheitől. Pedig szabadulni igyekeznek olyan, könnyen észrevehető eszközökkel, mint bizonyos szavak, például a megszorítás vagy a reform kerülése, vagy olyan, nem létező dolgok konstruálásával, mint például a fülkeforradalom. Mindezek ellenére meggyőződésem, bármilyen naiv meggyőződésnek tűnik is, hogy hosszú távon azé a politikai erőé a jövő, amelyik képes lesz áttörni a modern tömegtársadalmakban kialakult hazugságfüggönyt, amikor a politika azonos a manipulációval. Az a politikai erő nyerhet a jövőben, amelyik elszánja magát arra, hogy nemcsak az emberek érzelmi, indulati világát veszi célba, ahogy a reklámok teszik, hanem bízik a rációban, az értelmes gondolkodásban. Nem elégszik meg pusztán jelszavakkal, nem épít szavakból álvalóságot. Sajnos ennek még nem látszanak a jelei, egyelőre megyünk befelé az erdőbe.