TGM: Ez volt a rend ezer évig
Nem őmiatta hanyatlik egyedül – és már régóta –, hanem a rendszerváltás gondolatának kudarca miatt, amellyel (mind a rendszerváltással, mind a kudarccal) a mai rezsim visszaél. A mostani hatalmi berendezkedés a csalódás, a kiábrándulás, a rezignáció és az apátia fanyar gyümölcse.
Igaz, hogy a választók nem tudhatták pontosan, mire szavaznak – ez többnyire így van –, de beletörődésük a polgári demokrácia és a liberális jogállam eltörlésébe azt jelzi, hogy nem nagyon hiszik, jöhet még rosszabb. A magyar állampolgárok –nemsokára: alattvalók – azt gondolják, teljesen mindegy, megmarad-e a jogállami homlokzat, vagy előbukkan-e alóla a nyerstégla, a korlátlan, durva, cinikus hatalom, amely nem tesz már úgy, mintha más lenne, mint ami. Az új rezsim alkotmányozó többsége nem lelkesedés eredménye, hanem a dekadenciáé. Amikor a többség elutasította a korábbi kormányrendszerrel azonosított „hazugságot”, azt utasította el, amit merő látszatnak kellett tartania.
Az államrend igazsága – vélik bölcs honfitársaink – egyszerű: az engedetleneket megbüntetik. Azt, aki „pofázik”, azt, aki „ugat” – így beszélnek manapság hazánkban megint –, azt elbocsátják, elmozdítják, áthelyezik, leváltják. Mindig így volt többé-kevésbé, hát most nyíltan és arcátlanul csinálják. Ez nem politikai vagy világnézeti egyetértés, hanem megvetés: ezt hiszik polgártársaink a politikai közösség lényegének. Az erőt. Nem gondolják, hogy a kiválók uralkodnak. Nem gondolják, hogy a hatalmat igazságosan, a hatalom és vagyon nélküliek érdekében gyakorolják.
Elegük van a képmutatásból. És – bár szerintem tévesen – azt gondolják, hogy az érvényesíthetetlen elvek fönntartása, az érvényesíthetetlen elvekre való fönnhéjázó hivatkozás (a szánalmas gyakorlat mellett) képmutatás. Ahogyan az 1989 előtti rendszer utolsó évtizedeiben fizikai szenvedést okozott az embernek a „szocializmus” gépies emlegetése – amelynek a második világháború után két-három évig és 1956-ban két-három hétig volt valóságos jelentése –, éppoly kevéssé lehet ma már elviselni a „demokrácia” szó tartalmatlan ismételgetését. Méltatlan dolog avval vádolni honfitársainkat, hogy nem szeretik a szabadságot. Dehogynem szeretik – de nem az államtól és nem a nemzeti közösségtől várják, hogy szabadságot nyújtson nekik (vagy hogy megvédje valóságos és eltagadhatatlan, politika előtti szabadságukat) –, hanem szabadságukat maguk akarják maguknak megteremteni a magánéletben, rejtetten a nyilvánosságtól, ott, ahol az öröm, az invenció, a kreativitás, az érzéki élvezet, a gondolat mélysége és élessége lakik, amihez semmi köze nincs, ne is legyen annak, amit korrupt és ostoba politikusok nem átallanak „a hazának” nevezni.
Az égvilágon semminek nincs hitele, ami intézményes. Annak van valami esélye, ami spontánnak tetszik, informálisnak, amatőrnek, ami – jellegzetesen téves, történelmileg abszurd kifejezéssel – „civil”. A politikával (azaz a voltaképpeni civil társadalommal és az állammal) szembeni irtózat a kései ókor – hol sztoikus, hol szkeptikus, hol epikureus alakban kifejezett – gyökeres nihilizmusára emlékeztet. Az egyik legnagyszerűbb magyar értelmiségi azt nyilatkozza, hogy ő (mint mindenki) utálja „a politikát”, őt csak „az ügyek” érdeklik: az ügyek, tehát – a politika! Nem „politikai”, hanem „szakmai”, szokták mondani azok, akik gyors népszerűségre áhítoznak. Evvel burkoltan arra utalnak, de kimondani nem merhetik, hogy „a politika” merő elfogultság, azaz irracionális, míg „a szakma” magával a dologgal, Az Üggyel foglalkozik, tehát racionális. Méltóságunkon aluli valamibe beleelegyedni, ami esztelen, ami nem tárgyilagos, amit a szenvedélyek (érdekek, kívánságok) mozgatnak, ahol az erő, nem az érv számít. Ez a meggyőződés teljesen általános; a hatalom mindenkori birtokosainak lenézése egyetemes.
Orbán Viktor és klikkje talán azt képzeli, ha az alkonyodó pesti égre vetíti az elnyomás hivalkodó metaforikáját, akkor mazochista kéjt vált ki a magyarokból. Ugyan. Amit kihív népünkből, az jobb esetben közöny, rosszabb esetben unott viszolygás. A „hazugokat” gyűlölték, mert ők „a demokráciáról” papoltak, lássuk be, jobbára ok nélkül. A jogállami girlandok letépdesése – ez tűnik föl „igazmondásnak” –, annak a sulykolása, hogy ami a legutóbbi választásokig igaz volt és helyes, az Orbán Viktor beiktatása óta nem igaz és nem helyes (a legszemérmetlenebb, hencegő relativizmus), igazolja a nép gyanúját arról, amit demokratikus politikának neveztek, s ami a közvélemény többsége szerint csak a szokásos disznóság. A „hazugok” (értsd: a szocialisták és a liberálisok) kiszolgáltak másokat („a multikat”, „a Nyugatot”), az „őszinték” (a nemzeti konzervatívok) meg csak saját magukat, s ez „mélyen emberi”, azaz „természetes”.
A közönség pontosan érti, hogy a hatalmi „elit” (hogy megutáltuk ezt a szót, nem igaz?) nem dönti meg a tőkés rendszert, de a politikai hatalmat magának tartja fönn. Igaz ugyan, hogy a jelenlegi kormány töretlenül folytatja a neokonzervatív Bajnai-kormány megszorítási politikáját, de ebben nem „a piacok” diktátuma vagy a monetarista dogma vezeti, hanem a saját túlélési ösztöne meg az éles szemmérték, amellyel nézi a nemzetközi hatalmi konstellációkat. Orbán őszintén mondja, hogy nem tűri, hogy bárki beavatkozzék az ország (azaz az ő) dolgába, csak akkor enged, ha nagyon muszáj, ha evvel ártana az érdekeinek. Úgy viselkedik „nagyban”, mint a vállalkozó „kicsiben”. S aztán persze letagadja, hogy engedett – hiszen ismerik azokat a kocsmai hangoskodókat, akik nagy rössel mesélik, hogy „én aztán jól megadtam neki”, ezt engedékenyen hallgatjuk, mert tudjuk, hogy minden nyuszinak joga, hogy fájront után egy kicsit oroszlánnak érezhesse magát. Értjük a délceg segédkönyvelőt, és értjük Orbánt is, „ilyenek az emberek”, nemde?
Konzervatív létére Orbán elköveti azt az elemi hibát, hogy lenézi a hagyományt. A hagyományt – megírtam ezt már 1990-ben – nem lehet föltalálni vagy restaurálni, a hagyomány semmi, ha nincs benne folytonosság. Az ellenforradalom, ha nem is „haladó”, de nem is konzervatív. Mint bármelyik nép, a magyar nép is különféle hagyományoknak hódol, több-kevesebb hűséggel. De a többi mellett itt él azért Petőfi és Ady népe is, amelyet mélységesen sért – minden kételye és alaposan alátámasztott közönye és passzivitása ellenére –, hogy elveszik tőle a köztársaságot, visszahozzák a vármegyét, a Kúriát, a Szent Koronát és a többit. Ez a nép undorodik „a demokrácia” álszent magasztalásától, amikor az, amit lát, nem demokrácia, hanem plutokrácia, de azt azért nem szereti, ha a szemébe vágják, hogy most már elvben is alattvaló, hogy a jogai viszonylagosak, szociális és ökológai jogai nincsenek. Meg azt se nagyon szereti, hogy a hatalmasok már nem is udvarolnak neki, hanem az új Grundgesetzben leszögezik, hogy a hatalmat nem szabad elvenni tőlük, s ha ez mégis megesnék, amitől Isten őrizz, akkor lehetetlenné teszik, hogy bárki más itt még kormányozni merészeljen.
Az új rezsim mindenkinek világossá teszi, hogy az öregek, a betegek, a munkanélküliek, a szegényebb diákok alacsonyrendű vagy káros elemek. Az, aki ki van zárva a tőke és a munka – ebben a társadalomban egyedül javakra és boldogságra jogosító – kontinuumából, márpedig ez ma a többség, az a hatalom szemszögéből (mint tudjuk) értéktelen selejt. S mindezt fölékesítették a néhai monarchia pár díszletével, amelyet még komolyan se vesznek.
A Szent Szövetség kora az ellenreformáció paródiája volt, Ferenc József kora a Szent Szövetség paródiája, a Horthy-rendszer a ferencjóskai éra paródiája, az Orbánrezsim meg a Horthy-kor paródiája. Ez azért kicsit sok a jóból. (Bár Robert Musil olvasói aligha lepődtek meg.)
A magyar modernség hagyománya, rövidre fogva: Petőfi és Ady hagyománya nem más, mint ennek a sekélyes, bornírt, egyben mesterkélt hatalmi diskurzusnak a heves elvetése. „Sírjukban is megátkozott gazok” – ez a magyar modernség ítélete a különféle neobarokk, gipszcirádás változatokról, a hajlongásukkal, a rövidlátásukkal, a részvétlenségükkel, az embermegvetésükkel, az odvas retorikájukkal.
Magyarország hanyatlása szemmel látható. Hazánk hosszú évek óta egyre csúnyább, kultúrája provinciális, igényei földhözragadtak, divatja tegnapelőtti, ambíciói talmiak. A köztársaság gondolata igényes, nehéz eszme. Föltételezi a honpolgárok politikai egyenlőségét. Az új, antirepublikánus Grundgesetz szerint az összes szociális juttatás – így a terhességi-gyermekágyi segély, az özvegyi nyugdíj, az árvasági ellátás! – föltétele „a közösség számára hasznos tevékenység”, s azt, hogy mi a hasznos, persze a fölöttes hatóság szabja meg. A köztársaság folyamat, amelyet a honpolgárok szolidáris összeműködése tart életben. Ez eddig is gyöngélkedett, darvadozott, most meg kileheli páráját.
„Elnyomás, szolgasors, / Ez volt a rend ezer évig” – zengte a gyöngécske kis Köztársasági induló 1946-ban. Hát bizony.
Az új rezsim azt sugallja a magyar népnek, hogy ennek így is kell lennie, s ezt fegyelmezetten el kell viselni. A fontos vitákat, mondta a magyar állam vezetője még a hatalomátvétel előtt, meg kell tartani az elit szűk körében, ahová valók. S még őt nevezik populistának! Ez az egyenlőséget elutasító „fölsőbbségi állam” (Obrigkeitsstaat) hangja, ez a hang pedig elitista, nem populista, nem is lehet az. A nép el is viseli a végzetét, ameddig csak azt mondják neki, hogy ez a sorsa. De azt már nem fogja elviselni, ha azt is hallja, hogy ez nem balsors, hanem kitüntető jószerencse.
Meg van egy kisebbség, a magyar modernség, a „progresszió”, az „örök baloldal”, aki meghallotta, hogy hadat üzentek neki, hogy itt a régi ellenség, aki nemcsak fölületes hatalmi megfontolásokból, hanem meggyőződésből gyűlöli – s amely emiatt túl is becsüli –, s aki az operett, a csendőrség és az osztalék régi szentháromsága nevében átkozza ki. Halljuk az üzenetet. Tisztában vagyunk vele, hogy a győztesek csakugyan győztek, s bizonnyal sok időre.
De ez legalább tiszta helyzet.
Új köztársaságot kell alapítani. S ha csak száz év múlva, akkor is megéri.
