Mindnyájunknak
Az ünnep az a pillanat, amely emlékeztet erre, amikor rituálisan átélheti az összetartozást mindenki, akinek egyébként csak végső soron, jogilag, állampolgársága, feltételezhető érzelmei szerint van köze számára ismeretlen honfitársaihoz. Nálunk a közélet ünnepei éppen fordítva működnek: ha valaki feledné, hogy az ország egyik fele számára kártékony lélek, vagy csak semmitmondó kolonc, ilyenkor az arcába kapja.
Most ott tartunk azonban, hogy az országnak az a fele, amely lefütyülte a többieket a színpadról – lásd március 15-i ünnepségeket úgy hat-nyolc éve egyfolytában – már nem gondolhatja, hogy íme, hát eljött az Úrnak ideje, a Gonosznak pusztulása, mert látható, hogy a helyzet ennél mindenképpen prózaibb, és az is marad. S a másik rész sem engedheti meg magának, hogy e káron örvendezve keressen mondanivalót a világról. Egyelőre ketten együtt nem tudnak hozzászólni semmihez, ami pedig ’48-ban olyan könynyen ment. „Szent világszabadság”? Mennyivel kevesebb is elég volna! Egy mondat, vagy csak egy szó, ami legalább itt mindenkinek ugyanazt jelenti, vagy egyáltalán: jelent valamit azon kívül, hogy a belső ellenségre hányható. Merjük azt hinni, hogy a megsemmisítő indulat, ami itt vigyorog plakátról, képernyőről, címoldalról, az csak politika, de azon túl elmúlik?
Ne áltassuk magunkat!
Persze Széchenyi „seggbe rúgta” volna Kossuthot, kötöznivaló bolondnak tartotta Táncsicsot, a frász kitörte attól, hogy a pesti utca szétdúlja mindazt, amit a nemesi politika már elért az udvarnál. De nem toborzott híveket, hogy vigyék vissza Táncsicsot a börtönbe az ő Lánchídján, amelyen érte mentek, s visszafelé a házak faláról kaparják le a rengeteg felragasztott Nemzeti dalt. Senki nem őrült meg akkor még. Képesek voltak megbecsülni a szabadságot, az úrbéri terhek eltörlését, a jobbágyi kötelék felszámolását, a politikai szuverenitás (akkor még részleges) megteremtését, s tudták, hogy mindezt csak együtt védhetik meg, akármi is a véleményük a másikról. Komolyan vették magukat és az ellenfeleket is.
Azt hisszük, hogy most csupa barátság a világ? Hogy megengedhetjük mindazt, amit művelünk önmagunkkal?
A tét – akár ’48-ra, akár ’56-ra is gondolhatunk – komoly. A csehek például egy csepp kiontott forradalmi vér nélkül jutottak – gazdasági, társadalmi értelemben – ugyanoda, ahová mi. Ha szétziláljuk a szabadság rendszerét együttműködésre képtelenségünkkel, ünnepelt forradalmainkat is lejáratjuk. Vagyis önmagunkat. Az emberek őrülten vágynak már közös élményekre. Gólra, koncertre, filmre, tópartra, szerethető, sőt tisztelhető vezetőkre. Akik, ha azt üzenik, persze mindnyájunknak el kell menni. De erre csak akkor lehetünk képesek, ha amíg itt vagyunk, a legutoljára látjuk egymásban az ellenséget. Ha már egyáltalán muszáj lenne bárkiben is.
