A rendszer átlátható volt, s habár települési források is megjelentek a finanszírozásában, a kötelező tanterv és tankönyv garantálta, hogy a diákok az állam által elvárt tudással hagyják el az iskolát. Ebbe a rendbe hozott új elemet a rendszerváltás, amikor kimondatott: az állam messze van, fogalma sem lehet, mi jó egy kisközösségnek, egyszerűbb tehát, ha helyben döntenek az oktatás formájáról és tartalmáról is. Legalább egy évtized telt el, mire kiderült: mindez igaz, azonban újabb gondok forrása is lehet. Hiszen a rendszerváltás eufóriájában arra aligha gondolt bárki is, hogy az önkormányzatok kénytelenek lesznek választani a gyerekek és a szülők érdekei között, és a politikai ráció rendre a másodikat helyezi előbbre.

Magyarán: aki meg akar felelni a biztos választó középosztálynak, annak nem a „kötelező, elemi népoktatás” szempontjait, hanem a választói érdekeit kell néznie, amikor a fenntartandó iskolák számáról, az osztálylétszámokról, a szegény és tehetősebb gyerekek egymás mellé ültetéséről dönt.

Az alapfokú oktatás újbóli „államosítása” olyan elhatározás tehát, amelyről már kiderült, hogy elodázható, de nem elkerülhető lépés. Legutóbb Hiller István vetette ezt fel, igaz, kétharmad és önkormányzati háttér híján legfeljebb azoknak az iskoláknak az állami kézbe vételét tervezhette, amelyeket a kistelepülések nem képesek eltartani, de bezárásuk ellen körömszakadtig harcolnak. Az sem véletlen, hogy ma már ezeknek az intézményeknek egy jó része egyházi fenntartású: így nem elég, hogy sokak számára oda a felekezetileg semleges oktatáshoz való jog, de a magasabb normatíva miatt az államnak is többet kell fizetnie.

Így egy rossz szavunk sem lehet, amikor arról szólnak a hírek, hogy a Fidesz-kormány az alapfokú oktatás állami kézbe vételét tervezi. Az is legfeljebb csak árnyalja a képet, hogy ez ellen a kebelbéli Rogán és Kósa polgármester tiltakozik a leghangosabban. Hiszen ott, ahol volna pénz az iskolarendszer fenntartására, valóban csökkenti majd a helyi hatalom befolyását, ha nem maga dönt a bezárásokról, körzethatárokról és az oktatás tartalmi kérdéseiről, továbbá az igazgató kinevezéséről. De ezzel a felsorolással el is értünk a legfontosabb kérdéshez: tudja-e valaki, hogy ha a koalíció megvalósítja az „állami” oktatást, mihez kezd majd ezzel a páratlanul erős hatalommal?

Várható-e az eddigi ámokfutás után, hogy fenntartóként az állam az esélyegyenlőség növelésére, a közpénzből mindenkinek egyformán jó minőségben járó oktatás megteremtésére fog törekedni? Nem fenyeget-e a veszély, hogy a Hoffmann Rózsa által már beígért tananyag- és tankönyvközpontosítás az állami fenntartással karöltve tárt kaput nyit a mindenkori kormány ideológiai teljhatalma előtt is?

Az állami iskola tényéből mindennek még nem kell következnie. Elemi érdekünk, hogy államunk jellegéből se következzék.