Semmin sem csodálkozom, csak azokon, akik csodálkoznak. Semmi sem történt 2010 áprilisa óta, aminek ne látta volna az előképét, aki a Fidesz első kormányzását végigkövette. Semmi sem változott, sem a szándék, sem a cél, csak a feltételek: a kétharmados parlamenti többséggel jórészt megszűntek a hatalomgyakorlás intézményes korlátai. A párt után, ahol régóta tőle függ minden és mindenki, az állam is egyetlen személy fennhatósága alá került, és az engedelmességre kényszerítés Fideszen belül alkalmazott technikáit ma már a társadalom egészén alkalmazza.

2010 után Magyarország csak azt kapja, amit a Fidesz már korábban megkapott.

A párt megszerzése, a vazallusi rendszer kiépítése

1999. december. Csapatszellem – ez a szöveg állt a HVG emlékezetes címlapján, ahol puha kalapot viselő öltönyös urak állták körül a karosszékben ülő, szintén öltönyös, puha kalapot viselő nyolcadikat, a főnököt. Csapatot látunk, a grafikus szándéka szerint a harmincas évekbeli chicagói fajtából, ahol a karosszékben ülő Orbán Viktor személye meghatározó, de a többiek is a szűk csapat tagjai. Nemcsak főnök van, hanem még főnökség is.

Eltelt egy évtized, és ma már csak főnök van. Az akkori csapat minden tagját száműzték a hatalom legbelső köréből: Szájer Józsefet, Áder Jánost, Deutsch Tamást Brüsszelbe, Pokorni Zoltánt hegyvidéki polgármesternek, Stumpf Istvánt alkotmánybírónak, Kövér Lászlót parlamenti elnöknek, Várhegyi Attilát a Fidesz-közeli magánszférába. A gulyás-archipelag helyszínei: Brüsszel, a budai hegyvidék vagy az Alkotmánybíróság vitathatatlanul édesebb terepe a politikai száműzetésnek, mint a személyes hatalomkoncentráció évtizedekkel korábban látott táborai. Az érintetteknek egy szavuk sem lehet. Nincs is.

Mi történt egy évtized alatt a Fideszben? Mi történt Magyarországon? Tíz éve megjelent cikkemben (Magyar polip – a szervezett felvilág, Magyar Hírlap) azt írtam első kormányzásuk idejéről, hogy a liberális demokrácia intézményrendszere még korlátozni tudja a szervezett felvilág kiépülését és működését. Szervezett felvilágnak azt az új magyar jelenséget neveztem, amelyben – a szocialisták oligarchikus szerveződésével szemben – a demokratikus intézményrendszer keretei között működő hatalom maffiamódszereket alkalmazva állami segédlettel terjeszkedik lefelé. A szervezett felvilágban az állam nem a maffia eszköze, hanem ő maga a maffi a. Változatos eszközeit így azonosítottam: a közpénzek kontroll nélküli elköltése, kivonásuk a parlament ellenőrzése alól; magánvállalatok építése közpénzből; a közvagyon magánvagyonná transzformálása; az ezt szolgáló kormányzati zsarolás: magánvagyonok lenyúlása állami segédlettel és klientúraépítés ugyancsak közpénzből.

Vagyis a „magyar polip” fölülről hatol lefelé, szemben a filmekből ismerős klasszikus helyzettel, ahol a szervezett alvilág próbál a politika világához felfelé kapcsolatot építeni és befolyást szerezni. „A szervezett felvilág az államhatalom teljes fegyvertárával dolgozik politikai és gazdasági érdekei érvényesítéséért. A jelenség a harmadik világot idéző képzeteket kelt, de míg ott ez rendszerint politikai diktatúrával vagy operettdemokráciával párosul, Magyarország egyelőre még nem tart itt. Nálunk csak narancsköztársaság épül: folyamatosan csonkulnak a demokrácia intézményei, de még nem dőlt el, hogy a végrehajtó hatalom teljes mértékben maga alá tudja-e gyűrni a független hatalmi ágakat és intézményeket” – zárult írásom tíz évvel ezelőtt.

Az állam ledarálásához a párt ledarálásán keresztül vezetett az út.

Először a nagy jobbra menetelést ellenző alternatív liberális vonal képviselőivel számoltak le. Kevéssel később már az új realitásokat észre nem vevő elnökjelölti fellépés is megbocsáthatatlan illojalitásnak számított: a kilencvenes évek közepén Wachsler Tamás ezért tűnt el nyomtalanul a süllyesztőben. Majd következett a Fidesz szervezeti felépítésének a választókerületi rendszert leképező átalakítása, mikor is a területi hatalmi elit kulcsfiguráit már a pártelnök jelöli ki. Ettől kezdve egymaga dönt a képviselőjelöltek kiválasztásáról és a pártlisták összeállításáról is. E változások szimbolikus megerősítését jelentette, hogy legutóbb a képviselőjelölteknek már a pártelnök vidéki birtokára kellett zarándokolniuk hűségesküt tenni. Akár Coppola filmjében. A folyamat logikus folytatása, hogy a legutóbbi önkormányzati választások Fideszen belüli konfliktusai során a vezérhez hű, a vazallusi láncban a hozzá bekötött jelölttel verették meg az ősfideszes, de a párton belül más vezető káderének tartott helyi embert. Vagyis a kiépült vazallusrendszerben már nem elég a Fidesz iránti lojalitás, elsősorban a vezető hívének kell lenni.

A fideszesek tudják, nincs értelme a felső döntéseket megkérdőjelezni, kibeszélni, lázadni, hiszen már egy szakértői elszólás is a politikai pálya végét jelentheti, mint Mádi László óvatlansága az ingatlanadóval. Csak a hűség jelent védelmet, az engedetlenség pedig kiűzetést, egzisztenciális ellehetetlenülést von maga után.

És elévülés nincs. Akik Magyarországon legelőször megtanulták – mint Móricka a piaristáknál –, hogy „ezek nem viccelnek”, azok a fideszesek voltak. A gyerekek zsivaja legfeljebb az atyai verdiktig tart.

A HVG tíz évvel ezelőtti címlapján keresztapaként megjelenő Fidesz-elnök mellől eltűntek közvetlen társai, s helyükbe az új undokak egymást követő generációi léptek. Ők már nem a politikai lovagi tornák egyéni hősei, hanem papagájkommandók terminátorai. Bár a kötelező undokságszolgálat évei után kapott obsittal elvonulhatnak valamely nyugodtabb politikai birtokra, tartalékosként olykor azért behívják őket egy-egy jellemkoptató szolgálatra. Amit az alapítók büntetésül kapnak, azt nekik jutalmul adományozzák.

A keresztapától az autokratáig

A Fidesz meghódítása után – a kétharmados győzelemmel – megnyílt az út a liberális demokrácia rendszerének lebontása és az autokrata politikai pozíció intézményesítése előtt. De vajon milyen korlátai lehetnek az autokrata szerep kiteljesedésének?

Belsőből fakadó önkorlátozás és szokásjog. Ezek akceptálása csak a gyengeség jele lenne. A győztes mindent vihet: afféle „politikai gáznemű anyagként” minden elfoglalható politikai teret gátlások nélkül próbál kitölteni. Hatalomra jutván miért lenne önkorlátozó, szokásokat és illemszabályokat betartó, aki sem saját pártján belül, sem ellenzékben nem volt az? Hiszen a rendszer nem véletlenül sodródik, hanem tudatosan halad az autokratikus berendezkedés irányába. Ez a politikai cselekvés központi vezérlő elve.

Racionális politikai közbeszéd. Magyarországot nem csupán gazdasági válság sújtja: több mint egy évtizede vergődünk a populizmus csapdájában. A csapdahelyzet abban áll, hogy Magyarországon közel nyolcmillió szavazásra jogosult állampolgár van, de alig másfél millióan fizették a személyi jövedelemadó nyolcvan százalékát. Az 1998-at követő három országgyűlési választás fő kérdése az volt, hogy a nagy pártok mekkora részesedést ígérnek az adófizetők pénzéből az adót nem fizetőknek. A két győzelemre esélyes erő, a Fidesz és az MSZP egyaránt populista retorikát használt, és 2000 után kormányon is nagyrészt „osztogató-fosztogató” politikát folytatott.

A Fidesz menetelése a liberális értékrendtől a jobboldali értékrend felé egyben a racionális érveken alapuló politikai közbeszédtől a populizmus irányába tett út szisztematikus bejárását is jelentette. Kezdetben a liberalizmus nemzeti jelzőjével különítette el magát a liberális demokrácia és a szabad piacgazdaság érték- és érvkészletétől, s szimbolikusan erősítette a „nemzeti” retorikát. Az eredmény felemás lett: bár a nemzeti populizmus – kiegészítve a Fideszen belüli hatalmi technikáknak az egész jobboldalra történő alkalmazásával: a jobboldal „megosztását” fenntartani kívánó személyek, szervezetek ledarálásával – elegendő volt a legszélesebb egységes politikai tömb létrehozásához, de az abszolút politikai többség eléréséhez még nem. Mint a 2002-es választási vereség mutatta, sokan voltak, de nem elegen. A tapasztalatot erősítette a kettős állampolgárságról szóló, a nemzeti és a szociális populizmus konfliktusaként leírható 2004-es népszavazás is. Ezt követően már tudatosan és önkorlátozás nélkül épít a Fidesz arra, hogy a nemzeti populizmust a szociális populizmussal elegyítve igyekezzen megnyerni a Kádár kor biztonsága iránt nosztalgiát érző, jobbára baloldali szavazókat is. A nyitást nemcsak a „rosszabbul élünk, mint négy éve” demagógiája jelezte, hanem az elegáns, sötét öltöny lecserélése nyakkendő nélküli, lila csíkos ingre és szürke kockás terilénzakóra is. Ettől kezdve a célközönség nem „a polgárok”, hanem „a zemberek” lettek.

A nemzeti és a szociális populizmus közös nevezője a saját sorsunk iránti felelősség áthárítása másra: a „balsors tépte” magyar nemzet és az egzisztenciálisan kiszolgáltatott kisember egymásra találása. Végeredménye pedig a szembenézés, az önreflexió szisztematikus száműzése amagyar politikai kultúrából. Márpedig a méltányos mérlegelésre, a racionális érvelésre, az önreflexióra, sőt mi több, az öniróniára képtelen egyén és nemzet kiskorú. Az önreflexió hiányából következő tanulásés megújulásképtelensége versenyre épülő világunkban mind az egyénnek, mind a közösségnek leküzdhetetlen hátrányt jelent.

Az önmagáért vállalt felelősséget feladó, magát az állami gondoskodásra bízó nemzet és egyén számára nélkülözhetetlen a meseszerű narratíva arról, hogy ki és miért tette tönkre sorsát és lopta el szerencséjét. A parttalan önfelmentéstől pedig egyenes az út az indulati bűnbakképzéshez: idegen szívűek, komcsik, bankárok, oligarchák, offshore-lovagok, liberálisok, zsidók, melegek, cigányok, sőt lehet bárki, akár a nem is létező pirézek (akikkel szemben a lakosság kétharmada elutasító, Tárki, 2007). Ők mind-mind okolhatók a saját szerencsétlenségünkért. S ha a politikai elit nem vállalja, hogy tudatosan szembemenjen e bennünk élő önfelmentő ösztönnel, hanem hol harsányan, hol csak kikacsintva erősíti azt, akkor a politikában és a közéletben egyaránt felszámolódik az értelmes beszéd és az egymás iránti – bár kritikus, de mégiscsak – méltányos viselkedés kultúrája.

A Fidesz felismerte az önfelmentésben rejlő, a saját sorsunk alakulásáért másokat okoló, pszichológiaiból politikaivá konvertálható erőt, és erre tudatosan épített. Vezetői nem idegengyűlölők, rasszisták vagy antiszemiták, hanem cinikusak: ha ilyen indulatokkal kell kikövezni a győzelemhez vezető utat, megteszik. A Fidesz kommunikációját 2002-től már nemcsak esetlegesen, hanem rendszerszerűen meghatározó karaktergyilkosság és bűnbakképzés (azaz a politikai ellenfél stigmatizációja és kriminalizálása) nem más, mint a populizmus hasznosítása útjában álló akadályok lebontásának eszköze.

A verbális agresszió a politikai kommunikáció hétköznapi rutinjává lett. Ők politikai haszonszerzésből játszottak a negatív ösztönökre és alantas indulatokra, a szélsőjobb önfeledten, őszintén és szívből volt rasszista és antiszemita. A Fidesz ezen érzéseket szalonképessé tette, a szélsőjobb gyerekszájként verbalizálta. És mivel a szociális populizmus által gerjesztett várakozások beteljesíthetetlenek, a bűnbakképzés, a stigmatizálás, a politikai indíttatású üldöztetés mára a kormányzás nélkülözhetetlen kellékévé vált. A potenciális szavazótábor együtt tartásának eszköze a felülről irányított leszámolás és gyűlöletkampány: ők a közönség a központilag irányított rituális lincselések szeánszain. Ha már sem a benzin árát, sem az adósok terheit nem tudják csökkenteni, legalább „a lánc csörögjön”. Valóságosan és virtuálisan – kriminalizáló hecckampányok fenyegetéseként – egyaránt.

Intézményrendszeri – kétharmados – korlát 2010 előtt. A fékek és ellensúlyok rendszerének sarokköve a magyar politikai jogrendben a kétharmados korlát volt. Ez azt volt hivatott garantálni, hogy a politikai berendezkedés alapjait érintő döntések körében a kormánypárti és az ellenzéki politikai erők konszenzuskényszere révén érvényesülhessen a hatalommegosztás liberális demokráciákat jellemző elve. Az 1990-es MDF–SZDSZ-megállapodás a kétharmados törvények körét annak érdekében csökkentette, hogy a mindenkori kormány valóban felelős kormány lehessen. A dilemma világos volt: a kétharmadosság a kilencvenes évek közepétől egyfelől mindinkább akadályozta a szükséges reformok végrehajtását, másfelől a politikai kultúra és szokásjog gyengesége miatt a liberális demokrácia intézményrendszerének kényszerű védelmét is jelentette. Az már a rendszerváltás utáni magyar politikai élet nyomorúságát jelzi, hogy a kétharmados korlát nem a konszenzuskeresés, hanem a zsarolás és betartás kultúráját teremtette meg. Ha a szemben álló felek egyike a hatalom megszerzése érdekében hajlandó a végsőkig elmenni a konszenzusteremtés elszabotálásában, a rendszer idővel működésképtelenné válik.

A kormánytól független intézmények személyi, vezetői pozícióinak betöltése is többnyire a kétharmados elv vagy a köztársasági elnök közreműködése révén történt. Ezekben az olykor évekig elhúzódó alkukban az egymással szembefutó akaratok esetén sohasem a Fidesz volt az, amelyik a várható ütközést elkerülendő félrerántotta volna a kormányt, hanem az utódpárti kisebbrendűségi érzéssel terhelt, a liberálisok túlbefolyásától tartó és oligarchikus struktúrájával korlátozottan cselekvőképes MSZP. Így a Fidesz rendre győztesként került ki a kinevezési szkanderekből, hiszen kormányon – ha kellett – működőképesnek nyilvánított fel nem töltött testületeket, ellenzékben pedig vállalta akár az adott testületek működésének ellehetetlenítését is. Ez azt eredményezte, hogy míg a feltöltött testületekben a Fidesz képviselői párthű, fegyelmezett droidokként viselkedtek, addig az MSZP delegáltjai a túlélésük reményében sokszor nemcsak e pozíciók ethoszát képező elvektől, hanem pártjuktól is függetlenítették magukat. A két jelölő párt magatartása közti különbség pedig már a kinevezés első ciklusa idején – az újraválasztás reményében – a Fidesz alá gyűrte a „paritásos” testületek tagjainak jelentős részét.

A 2010 előtti időszak két legfontosabb területe, melyet a hatalommegosztás létező rendszere ellenére a Fidesz saját befolyása alá hajtott, az ügyészség és az Alkotmánybíróság volt.

A feddhetetlen és köztiszteletnek örvendő Györgyi Kálmán váratlan és azóta is némaság kísérte lemondása a legfőbb ügyész pozíciójáról görög sorstragédiákat idéz. Azóta a Fidesz befolyása az ügyészségben kormányváltásoktól függetlenül töretlen. Ha például az ügyészség Györgyi Kálmán lemondása óta tapasztalható működése alapján kívánnánk megítélni a magyarországi korrupció kérdését, azt gondolhatnánk, hogy a Fidesz által ellenőrzött kormányzati-önkormányzati területeken az teljesen megszűnt. A szervezet a fideszes kampányok aktív szereplőjévé vált, s kampánycélokra szelektált anyagai jól időzítetten ömlöttek a Magyar Nemzeten keresztül a nyilvánossághoz. Vessük csak öszsze a két elszámoltatásügyi kormánybiztos tevékenységét. Úgy tűnhet, mintha korábban a szocialista Keller László csupa ártatlan embert kívánt volna bíróság elé juttatni, de azt az ügyészség, mint egy elkötelezett jogvédő szervezet, minden esetben megakadályozta. Ezzel szemben a pályáját a kommunista katonai ügyészségen kezdő fideszes Budai Gyula feljelentései akadálytalanul hatolnak át az ügyészségen, s mennek majd át feltehetőleg bírósági szakaszba. Az elszámoltatási kormánybiztos tevékenysége és a vele szemben támasztott politikai elvárások nem egy bejáratott demokrácia saját államigazgatása ellenőrzésének kulturált, technokrata mintáit követik, hanem sokkal inkább az inkvizícióét: a módszeresen gyanúba kevert emberek bírói ítélet nélkül is tönkretehetők, erkölcsi és szakmai tőkéjük leamortizálható.

A Fidesz konfrontatív személyi politikája nem hagyta érintetlenül az Alkotmánybíróságot sem. A kezdetek után a bíróválasztáskor a többnyire tekintélyes, meggyőződéses konzervatívokat az MSZP jóvoltából már nem liberális és olykor még csak nem is szocialista meggyőződésű személyek „egyensúlyozták ki”, hanem szerény szakmai múltú, eklektikus nézeteket képviselők. Az a tény pedig, hogy a szabályozásból kimaradt a bírák hoszszú – kilencéves – mandátuma meghosszabbításának tilalma, többnyire azt eredményezte, hogy a szocialisták jelöltjei is a Fidesz elvárásaihoz igazodtak. Ezt példázza a vizitdíjról és a tandíjról szóló, a szociális populizmust legitimáló – mérvadó szakértői vélemények szerint is alkotmányellenes – népszavazási kezdeményezés átengedése és számos más, erősen vitatott, illetve halogatott döntés is.

A társadalmi beágyazottság hiánya a mégoly mesterien használt hatalmi technikák által elnyert pozíciók stabilizálásának is korlátot szabtak. Hiába vált a Fidesz magasan a legnépszerűbb párttá a ’90-es évek elejére, helyi struktúrák hiányában ezt nem volt képes mandátumokra váltani. A ’94-es választási katasztrófa még nyilvánvalóbbá tette e gyengeséget. A szocialisták hagyományos struktúrákba – munkahelyek, közalkalmazottak, szakszervezetek, nyugdíjasok, egykori MSZMP-tagok – történő beágyazottságával szemben az egyetlen gyorsan mozgósítható kiépített infrastruktúra az egyház volt. Ez nem elhanyagolható mértékben járult hozzá a Fidesz ’98-as kormányra kerüléséhez. A 2002-es vereség ugyanakkor megmutatta, hogy ez az archaikus struktúra – minden hasznossága ellenére – nem elegendő a társadalom egészében történő mozgósításhoz. Így születtek meg a polgári körök, majd később az aláírás- és címgyűjtéssel egybekötött népszavazási és tiltakozási akciók, melyek a közvetlen választói elérés technikailag modernebb, de tradicionális értékekkel és populista tartalommal telített networkjeit hozták létre. Hogy mára – korábbi ideológiai idegenkedésüket legyőzve – belépjenek az internet világába is.

Az önkény intézményesítése – „egyablakos ügyintézés”

A választók 53 százalékának szavazatával elnyert kétharmados parlamenti többség lehetővé tette a Fidesz számára a liberális demokráciát jellemző fékek és ellensúlyok rendszerének szisztematikus lebontását. Megteremtődtek a feltételek ahhoz, hogy a keresztapa saját körön belül korlátlan, ám a Fideszen túli világban korlátozott pozíciója átnőhessen az autokrata pozíciójába. Valójában az új kormányzat lépései teljes egészében a hatalmi logikának rendelődnek alá. A rögtönzésnek tűnő intézkedések pedig nyilvánvalóan a változó válaszokat jelentik arra, ha valamilyen lebontandó falba vagy megkerülendő akadályba ütköznek.

A kormány összetétele a kormányfői pozíció eddig példa nélküli megerősödését mutatja. A felső kormányzatipozíciókbetöltőiháromkategóriából verbuválódnak: volt MSZMP-tagok és/vagy az egykori titkosszolgálatokkal kapcsolatba hozhatók, a „barátok és üzletfelek”, valamint a bármikor meneszthető politikai pehelysúlyúak. Az első kategória zsarolható, a második már eleve a szervezett felvilág része, a harmadik pedig tetszés szerint lecserélhető. Ez alól csak Navracsics Tibor kivétel. Bár a kormányfő előszeretettel hozta vissza kormányába korábbi minisztereit, ezt csak azokkal tette meg, akiknek nincs a Fideszen belül politikai súlyuk vagy hátterük. (Ezért nem osztott újra lapot Kövérnek vagy Pokorninak.) Vitán felül áll, hogy a kormányfő mind a kormányon, mind a frakción belül érvényesítheti akaratát. Belső perlekedés csak az ő szaváig tarthat, utána nem.

A hatalommegosztásból fakadó korlátok lebontása nem más, mint az önkény intézményesítése. A Felcsúton kiválogatott képviselői garnitúrával bármilyen törvényt elfogadtathat. Amikor bizonyos döntésekről nem mint a sajátjairól, hanem mint a parlament döntéseiről beszél, nehezen állja meg ironikus mosoly nélkül. Immáron bármilyen politikai akarat alkotmányos, törvényi vagy rendeleti formát nyerhet. A parlament az önkényes döntések lepapírozását szolgálja csupán. Visszamenőleges hatályú törvényekkel utazhatunk a múltba, a törvény előtti egyenlőség helyébe a lézertechnikát alkalmazó sebész pontosságával személyre, csoportra, politikai ellenfélre szabható jogalkotás került. Az egykori lex Deutschot ma már lex Szász, lex Borkai, lex Mahír, lex CBA is követi, ahogy azt a helyzet megkívánja. Ezáltal manapság a játék olyan focimeccsre hasonlít, amelyben az egyik csapat kapitánya tetszése szerint változtathat a szabályokon, jelölheti ki a bírókat, választhatja ki a labdát, módosíthatja a kapuk méretét, s akár meghatározhatja a pálya dőlésszögét vagy állíthatja ki az ellenfél játékosait.

A parlamenti döntést követő első „törvénymegállító joggal” rendelkező pozíció a köztársasági elnöké, mivel ő akár vissza vagy az Alkotmánybírósághoz is küldheti a parlament által elfogadott törvényeket. A pártelnök leverte mind – a lojális, de valamenynyire mégis szuverén – Sólyom László, mind – a Fideszen belüli „szervezkedésen” korábban rajtakapott – Áder János megválasztására tett kísérletet. Neki olyan elnök kellett, akin minden törvény úgy megy át, mint párbajtőr a vajon.

Egy törvény útjában álló következő akadály az Alkotmánybíróság lehet. Ám e testület megregulázásának folyamata is a végéhez közeledik. A törvényi előírásoknak meg nem felelő kinevezések, a testület egy nem tetsző döntése után jogkörének törvényi korlátozása, s végül a magán-nyugdíjpénztári döntés megelőlegezése

– „Kár azt az illúziót kelteni, hogy … akár alkotmánybírósági ítélettel a jelenlegi helyzet megváltoztatható lenne, amagyar nyugdíjrendszer kétpilléres.” – nem más, mint a testület halotti bizonyítványának kiállítása. A kormányzati tisztviselők indoklás nélküli felmondásának alkotmányellenességéről szóló határozatot már eleve úgy alkotta meg a testület, hogy a Fidesz is jóllakjon, s az AB is megmaradjon. Az alkotmányellenes kormányzati felmondási gyakorlat veszteseit az AB nemhogy megvédte volna, de még három hónappal meg is toldotta az alkotmányellenes eljárás folytatásának lehetőségét. Hátha még nem fejezte be a Fidesz a tervbe vett tisztogatást. Mintha csak egy megszállt ország panaszaira a szabad erőszak és rablás ellen a kompetens fórum azzal válaszolna, hogy az még három napig folytatható, s a törvényes rendnek csak ezt követően kell helyreállnia.

A mindezekkel párhuzamosan zajló Blitzkrieg keretében 2010 telére a többi független intézményt, az Állami Számvevőszéket, a Költségvetési Tanácsot, a Gazdasági Versenyhivatalt, a közmédiumokat is bevették. A Monetáris Tanács kiegészítésével 2011 tavaszán pedig a Magyar Nemzeti Bank is „elesik”.

Az önkormányzatok autonómiájának korlátozását jelenti a kormány –Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium alá tartozó – általános hatáskörű szervei jogosítványainak és intézményrendszerének bővítése. A „vármegyei” kormányhivatalok létrehozása az önkormányzatok közigazgatási hatásköri kompetenciáinak jelentős elvonását eredményezi. Várhatóan a következő lépés a hasonló járási hivatalok felállítása lesz. S már folyik a vita az oktatási és egészségügyi intézmények részleges államosításáról. A kommunista korszak tanácsrendszerére emlékeztető, a kormánynak alárendelt vb-titkárok világa térhet vissza, s ezzel együtt a helyi hivatali elit kijelölési joga jórészt a központi kormányzati szinthez kötődik. Olyan „egyablakos ügyintézés” jön létre, ahol minden ablak mögül az autokrata vazallusa tekint az állampolgárra.

A szabadság sarkalatos törvényeinek erodálása – kísérlet a hatalom bebetonozására

Egy képviseleti demokráciában, hogy a polgár választani tudjon, s választását politikai cselekvésen keresztül artikulálhassa, szólászszabadságra, gyülekezési és egyesülési szabadságra és a választói akaratot korrekten közvetíteni képes választójogi törvényre van szükség. A Fidesz tevékenysége e szabadságok korlátozására is irányul, mellyel a politikai váltógazdaság érvényesülését kívánja megnehezíteni.

Az új médiatörvény a nagy elérést biztosító médiumok közül a közmédiumokat a Fidesz szoros ellenőrzése és irányítása alá vonta, a magánmédiumokat pedig depolitizálja és öncenzúrára készteti. A gumiszabályok alapján hozott szankciókkal ugyanis megfoszthat frekvenciától, kizárhat a pályázatból, gazdasági ellehetetlenülést hozó szankciókkal sújthat. A médiatörvényen kívüli egyéb eszközeivel a hatalom számára nem tetsző médiumoktól „eltanácsolhatja” mind az állami, mind a magánhirdetőket, s így gazdaságinak tűnő eszközökkel iktathatja ki a renitens médiumokat a piacról. De korlátozták a kritikai véleménynyilvánítás más formáit is, például a sztrájkjogot.

A hatalom bebetonozásának ugyanakkor egyik közvetlen eszköze a választójogi törvény megváltoztatása lesz. Az önkormányzati választási törvény módosításából látható a megoldás technikája: az aránytalanság fenntartása, esetleg fokozása. A képviselők számának 200 főre való csökkentése mellett az egyéni mandátumok egyfordulós, relatív többséggel történő megszerzése a viszonylag legerősebb pártnak kedvez. 2009-ben a Fidesz a 200 fős parlament létrehozására irányuló választójogi törvényjavaslat semelyik verzióját sem volt hajlandó támogatni, mert azok a létszámcsökkentést az arányosság növelése mellett kívánták biztosítani. A bipoláris politikai szerkezet átalakulása – amit egy tíz százalék körüli szélsőjobboldali párt megjelenése és az elmúlt évtizedben leamortizálódott MSZP-vel való összefogás lehetetlensége is jelent – szerkezetileg és értékrendileg zárja ki a Fidesszel szembeni szavazatok összeadódásának lehetőségét. Hiá ba változna a választói akarat, jönne létre a feltételezett lekötetlen vegyértékű szavazatokra esetleg új párt, az új választójogi törvény –centrális politikai helyzetéből adódóan – jelentős népszerűségvesztés esetén is hatalmon tarthatja a Fideszt.

A szimbolikus politizálás iránt fogékony Fidesz úgy véli, hogy az új rendszerhez – a „szavazófülkék forradalmához” – a demokrácia „zavaros évtizedei”-től való elhatárolást demonstráló új alkotmány is dukál. Mint a hatalmukat nem leszármazási vonalon legitimáló autokraták, akik „kénytelenek” uralmuk kezdetét egy új történelmi időszámítás kezdetévé stilizálni. A farsangi elszámoltatást követi tehát a nagyböjti alkotmányozás. A jelenleginél rövidebbre tervezett, ideologikus elemekkel (Szent Korona, „Isten, áldd meg a magyart”, keresztény örökség) erősen átitatni kívánt alkotmány pedig az új hatalmi berendezkedést szolgáló intézkedések veretes szavakba öntését és díszmagyarba öltöztetését jelenti. Az alkotmányozási vita szimbolikus kezdetének (március 15.) és az új alkotmány kihirdetésének (húsvét) dátuma tökéletes szerepzavarra és aránytévesztésre utal. Csak epigonok próbálnak egypárti alkotmányukhoz legitimációt kölcsönözni a magyar társadalom legszélesebb körében és érzelmileg legmélyebben átélt nemzeti ünnepéből. Az új alaptörvény kihirdetését húsvétra tervezni pedig kész blaszfémia: ateistaként, naivan úgy gondolom, hogy egy lelkében valóban hívő ember nem használhatja fel Jézus feltámadásának ünnepét saját földi hatalma ünneplésére.

Az egzisztenciális kiszolgáltatottság alakváltozása

A hatalomkoncentráció fenntartásához szükség van az állampolgárok engedelmességére, de legalábbis hallgatásra kényszerítésére. A kritikai attitűd elfojtásának eszköze az egzisztenciális kiszolgáltatottságra építő megfélemlítés.

Ehhez meg kell értenünk, hogy a rendszerváltás után két évtizeddel a kiszolgáltatottság természete alapvetően különbözik a késő Kádár korban tapasztalhatótól. Akkor, ha valaki egy lakással rendelkezett, a lakbér, a közüzemi díjak, a közlekedési költségek alacsony ára miatt viszonylag kevés jövedelemből is fenntarthatta magát. Ráadásul az egalitáriánus kereseti viszonyok miatt a jelenlegihez mérhető jövedelmi és vagyoni különbségek nem léteztek. A késő Kádár korban az izgatási ügyeket leszámítva politikai okokból emberek börtönbe nem kerültek, állását is huzamosan csak néhány tucat, a demokratikus ellenzékhez tartozó értelmiségi veszítette el, s a politikai retorziók leginkább az előmenetel megakadályozásában, publikációs moratóriumban, útlevélmegvonásban, hivatali vagy titkosszolgálati zaklatásban merültek ki.

Mára az egzisztenciális bizonytalanság tartalma megváltozott. Az egykori „kevés, de az biztosan megvan” helyébe a „több, de bizonytalan” lépett. Csak látszólagos ellentmondás, hogy a gyarapodás ellenére az egzisztenciális bizonytalanság érzése jelentősen erősödik. Hiába nőtt a magántelefonok száma pár százezerről – a mobil készülékekkel együtt már – több mint tíz mil lió ra, a személygépkocsik száma hasonló szintről hárommillióra, hiába költözhetett önálló lakásba vagy kerülhetett egyetemre a fiatalok jóval nagyobb hányada, mint korábban, vagy megy üdülni csak a horvát tengerpartra évente mintegy félmillió magyar, mikor ezzel párhuzamosan megjelent a – sokszor kilátástalanul hosszú és generációkon át tartó – masszív, sok százezres munkanélküliség, bekövetkezett a lakosság széles rétegének – a válság következtében reménytelen – eladósodottsága, a kis- és középvállalkozási csődök tömege. Ma már van mit veszíteni: egyik pillanatról a másikra nagyon sokan kerülhetnek teljesen kilátástalan helyzetbe. Egy állás vagy éppen az állami, önkormányzati megrendelések elvesztése az addig stabil egzisztenciát vagy prosperáló vállalkozást egy pillanat alatt tönkre tudja tenni. S egy olyan társadalomban, melyben az állam (ideértve a zömében fideszes önkormányzatokat is) ellenőrizte pozíciók és megrendelések abnormálisan számosak, ez szinte korlátlan lehetőséget ad a kormányzat kezébe, hogy eszközeivel saját hatalmi céljait kövesse.

Mindkét fél számára nagy a tét: mikor a Fidesz vezére kijelentette, hogy „a haza nem lehet ellenzékben”, ezzel azt is állította, hogy minden más politikai erő méltatlan a kormányzati hatalom gyakorlására. S ebből logikusan következnek a 2009-es kötcsei beszédében mondottak a kormányzati hatalom legalább 15-20 éves megtartásának szándékáról. Célja világos: tartós berendezkedés a hatalomban.

A 2002-ben elszenvedett vereségüknek alapvetően két oka volt: felrúgott két késő Kádár kori társadalmi konszenzust. Egyrészt azt, hogy a hatalomért cserébe a magánszférát békén hagyja, már nem kívánja az állampolgárt átnevelni. Másrészt, hogy az ellenfelet legfeljebb mellőzi, de nem üldözi, s a retorziókkal fenyegetettek körét szűkre szabja. Ezek figyelmen kívül hagyása elég energiát mozgósított ahhoz, aminek a Fidesz számára – igaz, nem nagyarányú, de mégis – váratlan választási vereség lett a vége. Tanult ebből, de nem úgy, ahogy gondolnánk. A tanulság pedig az, hogy a körülményeket kell úgy alakítania, hogy céljai teljesülhessenek. A tábor egyben tartása érdekében feljogosítja magát arra, hogy megmondja, ki a jó hazafi és magyar, a jó keresztény és családanya stb., már csak azért is, mert a „nemzet ő maga”. Ezért úgy érzi, arra is kiterjed a jogosítványa, hogy ellenfelét végleg megtörje.

Az állampolgár ma már nemcsak a késő Kádár korban szokásos lassú gyarapodását és előmenetelét veszítheti, hanem a hatalommal fennálló konfliktusában állását, vagyonát, tőkéjét, szakmai és erkölcsi hitelét, sőt... Számára a szembeszegülés – politikai retorziótól és zsarolástól függetleníthető egzisztencia híján – reménytelennek tűnhet.

A megfélemlítés eszköztára

A zsarolás és a zsarolhatóság kultúrája a titkosszolgálatok révén szinte érintetlen maradt. A régi és az új politikai elit egy része mint megrendelő és besúgó érintkezett egymással a rendszerváltás előtt. Mások, mint a Fidesz is, az egykori információk, apparátusok és hálózatok átmentésében látott előnyöket. A volt szocialista országok közül Magyarországon mutatkozott legerősebbnek az egykori titkosszolgálati iratok teljes körű nyilvánosságának megakadályozásában érdekeltek szövetsége. Ez alól csak az SZDSZ – jórészt az egykori demokratikus ellenzékből átöröklődött – vezető garnitúrája volt kivétel, de politikai súlya –az ismétlődő kísérletek (1990: Demszky–Hack-javaslat; 2002: D–209-es ügy) ellenére – nem volt elegendő ahhoz, hogy áttörje az MSZP, az MDF és a Fidesz e kérdésben közös érdekeltségének falát. 1990 őszén nem is értettük, hogy a Fidesz Demszky Gábor főpolgármesterré választásának egyes számú feltételeként miért az ő parlamenti nemzetbiztonsági bizottsági elnöki pozíciójának átadását szabta. A megzsarolt emberek szinte „kiszámíthatóan váratlan” aktivitása a parlamentben vagy a politikai élet más színterein jelezték e kultúra aktív továbbélését. Az „én besúgóm hazafi, a te besúgód hazaáruló” megkülönböztetés különösen disszonáns olyan politikai erő részéről, amelynek ideológiáját a kérlelhetetlen kommunistaellenesség jellemzi. S e „hazafi k” benntartása különböző politikai pozíciókban és szerepekben azóta is töretlen.

Az egykori ügynökök zsarolásán és alkalmazásán túl az egyik legkevésbé tisztázott kérdés a volt politikai rendőrség részben átmentett állományát integráló titkosszolgálatok – értelemszerűen nehezen átlátható – befolyása a rendszerváltás utáni magyar politikára. Az UD Zrt. kvázi magán-titkosszolgálatként történő felfutása jelzi e terület fontosságát a Fidesz számára, és érthetővé teszi, hogy a „kétfelé jelentek” állapotának felrúgása miért eredményezett szinte beláthatatlan következményű háborúskodást a formális és az informális titkosszolgálatok között. A Fidesz most megtehetné, hogy biztosítja az előző rendszer politikai rendőrségi iratainak nyilvánosságát, de a Kenedi-bizottság menesztése vagy az igazságügyi államtitkár abszurd nyilatkozata („mindenki hazaviheti a rá vonatkozó iratokat”) inkább arra utal, hogy hogyan lehet előkészíteni az utat a politikai érdekek alapján még nem szelektált, egyebek közt a mágnesszalagon tárolt információk „véletlenszerű” megsemmisítéséhez. Kelet-Európában egyedülálló, ahogy a politikai zsarolásnak ez a rendszere tovább él. Sőt újabb és újabb ürügyekkel terjesztik ki az állami adatgyűjtés lehetőségét az állampolgárok különböző csoportjaira. Az ilyen lépések mind a kormányzat ellenőrzési-zsarolási potenciálját növelik az állampolgárokkal szemben.

A rendszerváltás húsz éve ugyanakkor arra sem volt elég, hogy a politikai és szakmai pozíciók között világos és elfogadott határvonal legyen húzható a kormányzati és önkormányzati apparátusokban. Ezért a kormányváltások során a személycseréknél e határ egyre nagyobb mértékű átlépése vált gyakorlattá. Ez az eszkalálódó folyamat hozzájárult a mindenkori kormányok szakigazgatási-bürokratikus értelemben vett kormányzásképtelenségének kialakulásához. Az egyre alacsonyabb szintű szakigazgatási pozíciók politikai jutalomként történő osztogatása gyakorlatilag szétverte a pártsemleges közigazgatás még meg sem gyökerező Max Weber-i ethoszát.

A 2010-es kormányváltás újdonságot hozott e folyamatba. A tisztogatás alanyai nemcsak az „anyaintézményben” betöltött állásukat veszítették el, hanem kvázi foglalkoztatási tilalom alá kerültek a teljes állami vagy államhoz köthető szférában. A Fidesz „nem állunk meg félúton” politikája szisztematikusan igyekszik a szolidaritási hálókat széttörni, s megakadályozni a közszolgálati elit vele nem szimpatizáló tagjainak felszínen maradását. A megbúvó ellenség feltérképezésében számos beszámoló szerint a Facebookon tetten érhető adatokat hívják segítségül. Nem véletlenül merülnek fel aggályok a magánnyugdíjpénztárakban maradó „renitens” tagok adatainak az állami munkahelyekre történő kiszolgáltatásával kapcsolatban. A köztisztviselőket pedig egyenesen arra kényszerítik, hogy – ha állásukat meg akarják tartani – önként vegyék tudomásul esetleges titkosszolgálati megfigyelésüket. A személycseréket megkönnyíti az indoklás nélküli felmondás intézménye és a szférán belüli elhelyezkedést lehetetlenné tevő feketelisták burjánzása. A Költségvetési Tanács – pártpolitikától független – teljes szakértői gárdája elbocsátásának esetében pedig már minisztériumi instrukció intézkedik arról, hogy az elbocsátott szakembereket a minisztérium semelyik más intézményében ne alkalmazzák. Az ilyen üzenetek segítenek kialakítani azt a helyzetet, hogy a hatalom által stigmatizált emberek előtt bezáródjanak az ajtók. Az önkény hatalmi technikáinak nyilvánosság előtti leleplezése pedig – paradox módon – egyelőre a félelmet, az igazodást és a behódolást erősíti.

Az „új nemzeti” politikai és közszolgálati elit utánpótlása is jelentős átalakuláson megy keresztül. Az egyházi gimnáziumok folyamatos térnyerése a humán elit képzésében a ’90-es évek óta töretlen. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem pedig az elmúlt években szinte kizárólagos szerepet töltött be a Fidesz által uralt hatalmi intézmények – mint például az ügyészség – számára történő szakember-felhozatalban. Most pedig kormányon eljött az ideje, hogy az ellenzéki lét szükségmegoldásai után a rendies közszolgálati életpályamodellek igényeihez igazodó oktatási intézményt alapítsanak. Ezt célozza a Corvinus Egyetemről lehasítandó egykori Államigazgatási Főiskola, illetve a Rendőrtiszti Főiskola és a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem egyesítésével létrehozandó új Nemzeti Közszolgálati Egyetem. S hogy ne lehessen kétségünk a születendő intézmény szellemiségét illetően, azt a Magyar Természettudományi Múzeum kitelepítése révén az egykori Ludovika épületében helyeznék el.

A kulturális pozíciókban történő elitcserének 1998 és 2002 között még útját állta az önkormányzati, illetve az egyetemi és kutatói világ sokszínűsége. Míg akkor a küzdelem önmagában intézményvezetői pozíciókért vagy éppen egy-egy nagy állami kulturális megrendelésért folyt, addig mára a szándék egyértelműen más irányt vett: a cél a kulturális elit különböző szegmensei elosztói pozícióinak szisztematikus meghódítása. A 2006-os önkormányzati választások után többnyire a Fidesz-központ által támogatott jelölteket neveztek ki a vidéki színházak igazgatói székébe. A magyar filmek esetében 2010 után a – még ha megkérdőjelezhetően is működő, de szakmai – pályázati rendszert felszámolva a kormány, illetve megbízottja dönt a támogatásokról. Újra visszatérhet a megatámogatású kurzusfilmek ideje, ahol az állami megrendelés célja a nemzeti dicsőség dokumentálása, részben a Fidesz udvari rendezői által.

A filozófusokkal szembeni fellépés már egy kriminalizáló felülről engedélyezett vagy vezényelt hecckampány keretében történik. Az akció koncepciós jellegét a mintaválasztás technikája igazolja: csak liberális vagy annak vélt filozófusok ellen irányul, s a tudományos élet más, hasonló rendszerben támogatott szférái kiesnek a „leleplezés” hatóköréből. Hasonló a kortárs képzőművészek elleni – a felsőoktatási PPP-s beruházásokat vizsgáló eljárás keretében zajló – akció is. Csak míg az előbbinél a „liberális” a virtuális lincsre hívó szó, addig az utóbbinál a „nonfiguratív”. Rajk László veszprémi ’56-os emlékművének eltávolítása és megsemmisítése, s az ezt kísérő koncepciós rendőri eljárás után ez sem meglepő.

A kultúra nélküli kultúrkampfban már nem pusztán az a kérdés merül fel – a zemberek ízlésvilágával való demagóg szembeállítással –, hogy minek ilyesmikre az adófizetők pénzét költeni, hanem köztörvényes bűnözőkként, csalókként, tolvajokként bélyegzik meg az alkotókat. Az egykori kommunista katonai ügyészből lett fideszes elszámoltatási kormánybiztos felszólítására igazságügyi szakértők fogják vizsgálni egy-egy filozófiai mű vagy egy-egy kortárs képzőművészeti alkotás elkészültéhez szükséges „értékarányos ráfordítás” meglétét vagy annak hiányát.

A „minek ez a blabla”, „minek ez a krikszkraksz” kultúraromboló hevületében a különböző okokból frusztráltak alulról jövő nyomása találkozik a Fidesz vezető garnitúrájának a nyugati értékrendet képviselő magyar kulturális elittel szembeni gyanakvásával. Egyszerre nem érti és tart tőle, s használja vele szemben a közízlés és az irigység elegyéből gyúrt populizmust. Osztja a „lokális kopjafafaragók” meg nem értettségét és sértettségét a „globális nonfiguratívokkal” szemben. A kolbásztöltés, a házi pálinkafőzés és a foci szentháromságának politikai imidzzsé stilizált világából persze a szimplán szórakoztató színházon keresztül sem vezet út az öntörvényű liberális, szekularizált városi kultúrába.

A középcsatár és a keresztény középosztály szövetsége

Míg a rendszerváltás táján a Fidesz – többnyire nem urbánus kultúrából, ám nyugatias ízléssel érkezve – elvált szülők gyermekeként kívánta meghaladni az évszázados népies-urbánus ellentétet, addig jobbra menetelésével azt nem meghaladta, hanem az összeomló népiesek helyére lépett. Csakhogy míg a „népies classic” – mondja Konrád György borozgatás közben – az „érintetlen” paraszti kultúra világát állította szembe az urbánus, szekularizált, szabadfoglalkozású értelmiség kultúrájával, addig a fi deszes újnépiesség indulata a kis- és középkáder kollégista fiúk gyanakvásából és olykor frusztráltságából fakad a többgenerációs fővárosi értelmiségi gyerekekkel szemben.

A Fideszt, mint legkisebb fiút, népmesei hevülete hajtotta, hogy elinduljon a gazdagságot jelentő aranyrészvényt megkeresni. De sehol sem találta, mert azt a két gonosz, a „komcsi” és a „multi” már elorozta. Bolyongása közben összetalálkozott és frigyre lépett a kommunizmus időszakában maradék vagyonából is kisemmizett és a rendszerváltás során is hoppon maradt történelmi keresztény középosztálybeli úrilánnyal. Elhatározták, hogy igazságot szolgáltatnak maguknak, s megszerzik jussukat – bármi áron.

Jól látták: a rendszerváltás egyfelől lebontotta a kommunista párt hatalmi monopóliumát, és többpártrendszeren alapuló parlamentáris köztársaságot hozott létre, másfelől felszámolta a tulajdon állami monopóliumát, és a privatizáció révén magántulajdonon alapuló piacgazdaságot teremtett. De míg a politikai hatalomba történő bejutás az addig a politikai hatalomból kiszorítottak számára – a demokratikus választásokból fakadóan – szinte magától értetődően történt, addig a privatizáció nyertesei közé már nem lehetett bárkinek bekerülnie. A privatizált állami tulajdon egyrészt a politikai és kapcsolati tőkéjüket a munkavállalói résztulajdonosi program- és menedzsmentkivásárlás révén az egykori – részben már depolitizálódott – kommunista politikai elit, másrészt a külföldi nagy cégek kezébe került. A rendszerváltás után az idő előrehaladtával folyamatosan szűkült a megszerezhető vagyon. Márpedig a legkisebb fiú és az úrilány közös történelmi tapasztalata, hogy csak pünkösdi királyság a vagyon nélküli frigy. Vagyonhoz kell jutni. Viszont további megszerezhető állami vagyon híján ez csak a magánvagyonok újraelosztásával érhető el. De jogszerűen ez már szinte lehetetlen.

Az első kormányzási ciklusukban némi maradék állami vagyont még lehetett nem tőkeerős cégnek – a vételárat döntően fedező – hitellel politikai kapcsolat révén áron alul megnyernie (lásd CD Hungary), vagy az állami megrendelések piacáról a külföldi versenytársakat lesöpörve megaszerződésekhez juttatva óriásvállalatot építeni (lásd Vegyépszer). Azonban az első út kincsei elfogyóban, a második út pedig túl macerás.

Gazdasági elitcsere – visszautasíthatatlan ajánlat

A részleges gazdasági elitcsere nem a hagyományos, bejáratott, akár rendszerbe szervezett, szinte az adóztatás pontosságával működő korrupció logikája szerint működik. Két prototípusával már az első Fidesz-kormány idején is találkozhattunk. Ilyen volt a privatizált BÁV Rt. rendőrségi és MFB-s segítséggel történő visszaállamosítása, majd baráti körökbe történő újbóli kiprivatizálása. A Mol gázüzletágának lerablási kísérlete, melyet az alacsonyan tartott hatósági ár és az MFB segítségével kívántak végrehajtani, csak a választási vereség miatt hiúsult meg.

Az új technika lényege a „take over”, azaz amikor magánvállalatok kiszorítása és újak felépítése helyett a meglévőket veszi át jogon kívüli eszközökkel a szervezett felvilág. Esetleges későbbi kutatások révén – a jövedelmező, piaci szegmensükben vezető vállalatok tulajdonoscseréiről – majd képet alkothatunk e tudatos és központilag vezérelt elitcsere mértékéről. Az új magyar középosztály megerősítése népmesei természetességgel esik egybe a Fidesz körüli, s akár a politikába benyúló új tulajdonosi réteg kialakulásával. Ahhoz, hogy a szervezett felvilág ajánlata egy vállalat átvételére visszautasíthatatlan lehessen („an offer you cannot refuse”), legalább négy fenyegető potenciállal kell rendelkeznie: (1) korlátlanul uralt jogalkotói hatalommal, (2) párthű ügyészséggel és rendőrséggel, (3) lojális adóhatósággal és (4) az állami megrendelések és pályázatok feletti teljes kontrollal.

Az ajánlat vonatkozhat egy cég részben vagy egészben történő átvételére, függően a tulajdonos együttműködésétől vagy zsarolhatóságától, piaci áron vagy könyv szerinti értéken. Ellenkezés esetén bevethető az országgyűlés, amely egy hirtelen törvénymódosító indítvánnyal ki tudja iktatni a piacról a meg nem kaparintható céget (ESMA), vagy egy természeti katasztrófa nyomán olyan rendelkezést hozni, amelynek alapján veszélyhelyzetre hivatkozva korlátlan ideig állami ellenőrzés alá lesz vonható szinte bármilyen magánvállalat (Mal Zrt.). De a cél érdekében aktivizálódhat az ügyészség, az adóhatóság, a Kehi vagy más állami ellenőrző szerv is. Bármelyik képes akár a teljes üzletet ellehetetleníteni. S miután a vállalkozók jelentős része – már csak a kelet-európai társadalomfejlődés okán – a szürkegazdaságban is mozog, nagy részük ezért különböző mértékben, de fogható. Az így meglepetésszerűen alkalmazható jogszerű retorziók a pénzügyi bírságtól a szabadságvesztésig terjedhetnek. S a már említett állami szervek politikailag motivált szelektív érdeklődése biztosítja a kellő meggyőző erőt az üzletek nyélbe ütéséhez.

A megoldások széles skálán mozognak: egyesek tulajdonuk egy részét elveszítve paradox módon még növelhetik is jövedelmüket az új (rész)tulajdonos által már stabilan biztosítható állami megrendelésekkel és/vagy elnyert pályázatokkal. Másokat piaci áron vagy az alatt kifizetnek, de egyéb tulajdonukat megőrizhetik. Olyanok is vannak, akik a szabad elvonulásért cserébe válnak meg tulajdonuktól vagy annak egy részétől. S mivel az új kurzusban a focit szeretni kell, egyeseknek – ki tudja, jutalomból vagy büntetésből – örökbe kell fogadniuk egy-egy futballcsapatot is. A politika és a gazdaság közötti üzletmenetet az ügyészség és az adóhatóság nyomatékos aktivitása tartja élénken. A korrupcióval jogosan vádolhatók közötti önkényes szelekció, illetve az azzal alaptalanul besározottak példája csak erősíti a szervezett felvilág és a gazdaság közötti „nemzeti együttműködés” készségét. Annál is inkább, mert immár ők is tudják, hogy „ezek nem viccelnek”. A dilemma, hogy vajon a gazdaság mágnásai tartják-e kézben a politikát vagy fordítva, az utóbbi javára dőlt el. Nem lenne meglepő, ha a megszeppent magyar mágnások álmaiban már Hodorkovszkij kísértene. A lojális kis- és középvállalkozások számára – csakúgy, mint tíz évvel ezelőtt – a Széchenyi-terv jelent megerősödési és kiugrási lehetőséget. De a politikai szempont e program esetében is fölülírja a gazdasági megfontolásokat.

A sarc mint gazdaságpolitika

A társadalmi vízió nem más, mint az új „nemzeti” tulajdonosi réteg és középosztály megteremtése a mágnásoktól a kisvállalkozói egzisztenciákig. Életélménye a rend és hit által összetartott, feltörekvő, rendszerető és rendteremtő, „devianciáktól mentes” derékhad. Ezt a megcélzott társadalmi csoportot, amely a Fidesz politikájának gerincét adja, valóban könnyebb összefogni az „Isten, haza, család” által meghatározott értékrenddel, mint az egykori alternatív liberálissal. A kollégista fiúk egykori fővárosi kiruccanása ifjúkori eltévelyedésnek, kicsapongásnak minősül. Félreértés lenne azonban a mai retorikát puszta máznak és mimikrinek tekinteni, mely ettől persze még lehet cinikus. Egyéni gyarapodásuk harmonikusan illeszkedik e társadalmi vízióba, és lelkükben a „jussát megszerző szegénylegénynek” látva önmagukat még igazolást is nyer. A mesében persze könnyebb volt a legkisebb fiúnak elnyernie a fele királyságot: még nem nehezítették a dolgát holmi öszszeférhetetlenségi szabályok.

„Gazdaságpolitikájukat” csak ezek fi gyelembevételével lehet értelmezni. A szocialisták gazdaságpolitikájának ciklusait a permetező osztogatások és a fűnyíró megszorítások váltakozása jelentette, ami az egykori tervgazdaság időszakában megfigyelhető ciklikusság (Bauer Tamás) torz továbbélését jelentette. Nem a gazdasági növekedést ösztönző, hanem szavazatszerző osztogatás felemésztette a tartós és fenntartható növekedés forrásait; a megszorítások pedig – reformok híján – nem szolgálták a hatékony, racionális gazdálkodási minták megteremtését. Egy kézen meg lehet számolni az elmúlt másfél évtized azon területeit, ahol komolyan vehető rendszerszintű reformok történtek: magánnyugdíjpénztárak létrejötte, felsőoktatási és részben közoktatási reform, önkéntes és hivatásos hadsereg megteremtése.

A Fidesz esetében a hatalmi szempontoknak alárendelt gazdaságpolitikát a célirányos juttatások és sarcolások kettőssége jellemzi. A szocialisták gazdaságpolitikájában a kedvezményezettek és megszorítottak egyaránt értéksemleges kvázi társadalomstatisztikai kategóriaként jelennek meg: ha képesek rá, mindenkinek adnak, ha viszont el kell venni, azt a külső körülmények személytelen szorítása indokolja, és amíg lehet, intézményeken gyakorolják. A Fidesz esetében a juttatások és az elvonások ideologikusan és morálisan vezéreltek és kommunikáltak. A juttatások (adókedvezmények, régi és új Széchenyi-terv) a nemzet „egészséges” szaporodását, a nemzetfenntartást, a keresztény középosztály megerősítését stb. szolgálják. A költségvetési egyensúlyt biztosítandó elvonások pedig átideologizált, büntető sarcként jelennek meg. Gazdaságpolitikájuk nem más, mint egy antropomorfizált, folytonos küzdelem a nemzetépítő és a nemzetrontó erők között: különadót vetnek ki az extraprofitot termelő bankokra, távközlési vállalatokra és energetikai cégekre, a profi tjukat külföldre menekítő multikra, az egészségtelen élelmiszereket forgalmazó „hamburgergyártókra”. Ezen akciói széles társadalmi támogatottságot élveznek, hiszen a kisemberek rendszerváltás utáni élménye, hogy miközben az elnyomás nagy rendszereit (egypártrendszer, állami monopólium) felszámoltuk, az elnyomás és kiszolgáltatottság kis rendszerei tovább élnek velünk. Az állampolgár, ha lehet, egzisztenciálisan még kiszolgáltatottabb a bürokráciával, a közüzemi vállalatokkal, a bankokkal szemben, mint korábban. Ez a bizonytalansága és frusztrációja a központi kormányzat sarcoló intézkedéseit támogató és legitimáló indulatokká formálható, miközben nem veszi észre, hogy a kormányzat által beszedett sarc nem a fogyasztóvédelmet – azaz őt – erősíti, nem a reménytelen hiteleseknek – azaz neki – segít, hanem a központi költségvetés lyukainak betömését szolgálja, és természetesen ugyanúgy a „zemberek” – azaz az ő – zsebéből, mint a „normál” megszorítások esetén.

Mikor pedig a jórészt államilag finanszírozott nagy rendszerektől kénytelenek jelentős forrásokat elvonni, a rendi ellenállás artikulálódását megelőzendő, a „gyanús pénzügyeket feltárandó átfogó vizsgálatra” bejelentkezik az elszámoltatási kormánybiztos. Ahogy az a felsőoktatásban történő 38 milliárdos zárolás bejelentését megelőző napon is történt.

Ha e nagy intézményi bevételek sem elegendőek, akkor átideologizált érvekkel megindul a magánmegtakarítások lerablása. Ha a magán-nyugdíjpénztári megtakarításokat el akarják vonni, akkor hangulatot keltenek: „eltőzsdézik a pénzünket”. S ha ez sem elég, a tagok megzsarolásával és bennmaradásuk technikai ellehetetlenítésével, megfélemlítéssel biztosítják a 3000 milliárdos vagyon döntő részének einstandját. A magánnyugdíjpénztárak eltiprásának különlegességét az adja, hogy itt a tagok számára a saját veszteségük sokkal közvetlenebb és átélhetőbb, mint más, közvetett sarcok esetében. A piac logikája persze korlátokat emel e voluntarista célok teljesíthetőségének, s a sarc költségeit kerülő úton, kevésbé átélhetően, de áthárítja a fogyasztóra. Ez ürügyet ad az átideologizált nemzeti szabadságharc folytatására a gazdaság szereplőivel szemben, s a politika önkényes beavatkozásának tucatnyi intézményét hozza létre. Árkommandót, hogy a megsarcolt multik ne emelhessenek árat, bér- és adóakciócsoportot, hogy a magánvállalatokat az szja-módosítás miatt alkalmazottaik jövedelemkiesésének kompenzálására kényszerítsék, a Kehi pedig törvényellenesen lerohanja a már kifosztott magánnyugdíjpénztárakat. Minél abszurdabb és minél kevésbé illeszthető a piaci logikába a tervezett akció, annál inkább ölt moralizáló-kriminalizáló jelleget. A bűnbakképzés és módszeres karaktergyilkosság – legyen szó intézményekről vagy azokat megtestesítő személyekről – a gazdaságpolitika szerves részévé válik.

Küzdelmük a Magyar Nemzeti Bank vezetésének megszerzéséért is arról szól, hogy ha mindezek a bevételek sem elegendőek, akkor egy lazább inflációs politika révén személytelen módon lehessen leértékelni a lakossági bevételeket.

Akiktől pedig nincs mit elvenni, azoknak kevesebbet kívánnak adni. „Fent” megpróbálják kiszorítani a „nemzetidegen” szellemi és gazdasági elitet, „lent” megregulázni a „nem nemzetalkotó” szegényeket. Terveik, intézkedéseik itt is egy rendpárti világképbe illeszkednek: 90 napra harmadolják a munkanélküli-ellátást, a minimálbér felére csökkentik az összegét, az ellátásban részesülőket bármilyen végzettséggel bármilyen közmunkára lehet kötelezni. Ha pedig nem jönnek létre a beígért munkahelyek, a büntetőintézményi elkülönítést erősítő három csapás büntetőpolitikája és a szabálysértések esetében alkalmazható elzárás segít a gondon. S a nem a törekvő derékhadhoz tartozók gyermekei számára sem irgalmasabb a pálya: a büntethetőség korhatárát 12 évre szállítják le, hatévesen kötelezően bekényszerítenek az iskolába, a gettókba terelést a nulladik évfolyam felzárkóztató (értsd: elkülönítő) osztályaiban kezdik, visszaállítják a kisgyermekek buktatásának lehetőségét, „megkönnyítik” a magántanulóvá válást (értsd: az iskola lehetőségét a kényelmetlen diákoktól való megszabadulásra), és 18-ról 15-re szállítják le a tankötelezettség korhatárát. Menjetek Isten hírével – szól a keresztényi könyörület és megértés oktatáspolitikája, a „Taigetosz-terv” (Trencsényi László), ahol a zuhanást mégiscsak túlélőkre a szakadék alján egy csendőr vár. Mindezek egyben bepillantást is engednek az EU számára kidolgozott romastratégia valódi értékvilágába.

Autokrácia és autarchia

A politika erőszaktevése a gazdaság világán – emlékezzünk a „szocializmus egy országban” kísérletére – még elzárt, nagy rendszerekben is korlátozottan működőképes. Magyarország a maga „poszttrianoni” méretével már visszavonhatatlanul a globalizált piacok szerves része. Míg a kommunista rezsimek a határok lezárásával megakadályozhatták, hogy polgáraik a lábukkal szavazzanak a rendszerről, addig ma az EU tagjaként semmilyen politikai természetű beavatkozás a gazdaság világába nem tudja megakadályozni, hogy a vállalkozások tőkéjük, a polgárok pedig megtakarításaik kimenekítésével válaszoljanak az efféle kísérletekre.

Az autokrácia adekvát gazdasági kerete az autarchia lenne, hiszen szíve szerint nem nagyon tűri, hogy politikai uralmának határain belül a gazdaság az általa diktálttól eltérő logika szerint működjön. Ezért a végeláthatatlan és folytonos kampányok sora, melyekkel megregulázni és uralni kívánja az ideológiailag kriminalizált gazdaság szereplőit. A kétharmados parlamenti erőfölénnyel végrehajtott autokratikus politikai fordulatnak ez az első valódi korlátja. Lehet, hogy egyetlen szavával engedelmességet kelthet a köztisztviselői körben, de a tőzsdék engedetlenségét sem paranccsal, sem ráolvasással kezelni nem tudja. A világpiac intézményei túlnyúlnak törvényhozói hatalmán: akárhány léket kíván rendpárti, gazdaságon kívüli eszközökkel betömni, a piaci logikának gátat emelni, a piac egyre számosabb helyen szakítja át a gazdaságon kívüli kényszerek gátjait. Hite szerint nemzeti szabadságharcosként küzd a globalizált világgazdasággal, csakhogy a világgazdaság „törvényei” nem legyőzhetők, legfeljebb javunkra fordíthatók.

Az Európai Unió ráadásul a „politikai autarchia” sajátos szabályait sem nézi jó szemmel egy-egy renitens tagja részéről, mint ahogy azt a médiatörvény, s az egyéb autonóm intézmények önállóságát csorbító intézkedések visszhangja is mutatja. De hiába vagyunk az EU tagjai, valódi – a demokratikus elvek megsértését – szankcionáló erővel az unió sem bír. A magyar példa csak rávilágít az európai közösség azon gyengeségére, hogy nincs komolyan vehető közös értékrend az értékrend megsértését szankcionáló közös jogrend nélkül. Világosan kell látnunk, hogy ez a demokratikus intézményrendszert mégoly sértő intézkedések esetén is behatárolja az EU válaszlépéseit. Ugyanakkor a jövőbeni gazdasági együttműködés fejlődésének is határokat szab a politikai közösség korlátozottsága. S bár a bővülő Európa megtette az első lépéseket abba az irányba, hogy ne juthasson a XVII–XVIII. századi lengyel nemesi köztársaság sorsára, még messze vagyunk attól, hogy Amerikával vagy a felemelkedő Kínával és Indiával szemben hatékony és távlatosan versenyképes közösséggé váljon. A kérdés egyben identitáskérdés is: mi a magyar és az európai identitás viszonya egy polgár esetében? Ha az előbbi a kizárólagos viszonyítási alap, akkor az EU számunkra csak az élősködés terepe lehet, melyből annyit kell magunknak kipréselni, amennyit csak lehet, s csak annyit adni vissza, amennyit feltétlenül muszáj.

Európa számára három választási lehetőség adódik. Az első, hogy túsza marad a kis zsarolások rendszerének, ahol a nemzeti érdek mindenekfölött álló jog, a nemzetközi, uniós szolidaritás pedig minden körülmények között elvárható kötelesség. A második, hogy ebből az unió vezető politikai és gazdasági hatalmai a kétsebességes Európa irányába kívánnak lépni, ahol a felnőttek a kezelhetetlen gyermekeket ugyan a nappaliban hagyják, de ők a komoly ügyeket megbeszélni – nicht vor dem Kind – elvonulnak a kártyaszobába. Erre a lehetőségre utal Merkelnek és Sarkozynek a „versenyképességi paktummal” kapcsolatos aktuális felvetése. A harmadik a föderális Európa irányába történő határozott elmozdulás. Ehhez azonban az kellene, hogy Európa polgáraiban a nemzeti és az európai identitás érzése közel azonos átéltségű legyen. A miniszterelnök nyilvános szerepléseinek színpadi hátterét megjelenítő zászlóerdő, melyben véletlenül sem található egyetlen európai uniós zászló sem, világosan mutatja a Magyarországot vezető politikai elit állásfoglalását e kérdésben.

A globalizált gazdaság