Debreczeni József: A jövő megint elkezdődött

Induljunk ki a tényből: a közvélemény-kutatások szerint fölgyorsult az Orbán-rezsim társadalmi támogatottságának csökkenése. A kormányzópárt az összlakosság körében a tavaly májusi, illetve júniusi csúcs óta 12 százalékot veszített a Mediánnál (50-38), 11-et a Szonda Ipsosnál (42-31) és 9-et a Tárkinál (46-37). Ezen belül január és február között a Medián 7 százalékos zuhanást mért, ez bő félmillió szavazó elvesztését jelzi egyetlen hónap leforgása alatt.

A Tárki december és január között regisztrált hasonló (5 százalékos) esést. Orbán a Medián szerint 15 százalékot veszített népszerűségéből hatalomra jutása óta. A kormányzással elégedetlenek aránya is most lépte át a bűvös határt: 43-ról 56 százalékra nőtt az utolsó három hónapban. 54 százalékra emelkedett azoknak az aránya is, akik szerint az országban rossz irányba mennek a dolgok, a romlás e téren 7 százalékkal ugrott meg januárról februárra.

Ám ez csak az érem egyik oldala, mondják a rutinos elemzők, s a számokat tekintve igazuk van: az ellenzéki pártok támogatottsága jottányit sem nőtt. Az MSZP a Mediánnál, a Szondánál és a Tárkinál is mindössze (a hibahatáron belüli) egy százalékkal növelte támogatottságát az összlakosság körében a tavaly májusban mért adatokhoz képest (12, 12 és 11 százalék); az LMP-s szavazók aránya az első két intézetnél csökkent egy-egy százalékkal, a harmadiknál stagnált (3, 4, 5); a Jobbik a Mediánnál nem változott, a másik kettőnél 2-2 százalékot süllyedt (9, 7, 7). Orbán pedig a 15 százalékos veszteség ellenére is a legnépszerűbb magyar politikus.

Mindebből az elemzői rutin szerint az következik, hogy a magyar politika világában semmi sem változott: a kormánypárt továbbra is utcahosszal vezet; ellenfél, alternatíva sehol. Az ebből adódó felszínes konklúzió: a kormányzat jól, az ellenzék rosszul politizál. Az eddigi ciklusok koreográfiája valóban úgy alakult, hogy a választások győztese előbb vesztett a támogatottságából, majd egy idő után az ellenzék lekörözte. Az Antall- és a második Gyurcsány-kormány esetében pár hónap alatt előállt ez a helyzet; a Horn-, az első Orbán-, illetve a Medgyessy-kormánynál viszont csak a második év során.

Egy ilyen fordulat, úgy tűnik, beláthatatlan messzeségben van – ám korántsem biztos, hogy ezúttal is a megszokott forgatókönyv szerint alakulnak a dolgok. Lehet, hogy egész másként: a mostani politikai konstelláció ugyanis gyökeresen különbözik minden korábbitól. Mert bár a bakelitpolitológia iparosai napról napra előállítják az ellenkező látszatot, a pártpolitikai pluralizmus korábbi intézményes világának vége van. Korántsem annyi történt csupán, hogy a demokratikus politikai masinériát eddig működtető pluralizmust egy időre fölváltotta egy hegemón pártszerkezet, s csak idő meg politikai teljesítmény kérdése, mikor lendül vissza az inga. Maga a politikai rendszer is megváltozott, méghozzá gyökeresen és intézményesen: a demokrácia helyébe az autokrácia lépett, amely a jogállami kereteket semmibe véve önkényuralomként működik. Ebben az uralmi térben jóval kisebb az ellenzéki pártok mozgástere, másként hat a tömegmédia, és másképpen reagál a társadalom is.

Politikailag a mai világban nem a hagyományos értelemben vett véleményszabadság megléte a tét, hanem a közvélemény befolyásolásának, a tömegek manipulálásának a lehetősége s az ehhez szükséges instrumentumok birtoklása. Orbán már hatalomra jutása előtt (pontosan: előző hatalma elvesztése óta) nagy energiákat fordított ezen instrumentumok megszerzésére; új uralmi pozícióját pedig egészen végletes módon használta ezen a téren (a hatalmi racionalitás határain túllépve, kontraproduktívan, lásd a médiatörvényt s a kiváltott reakciókat).

Ezzel együtt nem kétséges: az emberek jelentős része egyrészt a hatalmi propaganda óriási mennyiségi fölénye miatt maradt a Fidesz oldalán. Másrészt a félelem miatt. Lendvai L. Ferenc remek mondatát idézem A törvények szelleme című cikkből a Galamus.hu-ról: „A monarchia nem lehet meg a lovagi becsület, a ... demokratikus köztársaság a polgári erény, az önkényuralom, a zsarnoktól való félelem nélkül.” Nos a harmadik Magyar Köztársaság jórészt a polgári erények híján gyengélkedett a kezdetektől, s bukott meg húsz év után – mára pedig a mindennapok részévé vált a hatalomtól való félelem (lásd Heller Ágnes Fortélyos félelem igazgat című kiváló írását a Népszavában).

Már a 2002-es választások előtt is 5-6 százalék körül volt azok aránya, akik a közvélemény-kutatók előtt jobbnak vélték elhallgatni a kormányzattal szembeni ellenérzésüket: ez okozta a legtöbb intézet által prognosztizált Fidesz-győzelem s a valóságban elszenvedett vereség közti ellentmondást. S bár az első Orbán-kormány éppen csak feszegette a parlamentáris demokrácia kereteit; mohósága, gátlástalansága, lihegő ideológiai buzgalma, a hívek kokárdás nyomulása mégis óvatossá tette a választók egy részét: másként nyilvánították ki pártpreferenciájukat a kérdezőbiztossal szemben saját otthonukban, mint egyedül a lefüggönyözött szavazófülkében.

Ma a társadalom nagy részét félelem itatja át. Hisz pártkommandók csöngetnek be az ajánló szelvényekért; hisz magától Kubatovtól tudjuk, hogy mindenki rajta van a listáikon; hisz indoklás nélkül rúgnak ki bárkit a munkahelyéről (deklaráltan alkotmányellenesen, ám egy ideig még alkotmánybírósági fölhatalmazással); hisz egy „buta” nyilatkozatot megtorolva elállnak a díjnyertes film forgalmazásától (egy gyáva utólagos korrekció ellenére is); hisz a közszolgálati dolgozóknak alá kell írniuk, hogy titkos eszközökkel figyelhetik őket; hisz ügyészi parancsra,megalapozott jogi indoklás nélkül vezetőszárra kötnek, s (ha nem akad egy bátor és tisztességes bíró) hónapokra börtönbe zárnak bárkit, aki a politikai bosszúperek konstruálásakor képbe kerül; hisz világhírű tudósokra ütik rá a sikkasztó bélyeget; hisz bármely vállalkozó „visszautasíthatatlan ajánlatot” kaphat, ha cége megtetszik valakiknek; hisz rafináltan brutális hatalmi kényszert alkalmazva vették el milliók magán-nyugdíjpénztári megtakarításait...

Folytathatnám, de elég ennyi, hogy az olvasó is okkal feltételezze: a lakásba becsöngető, a telefonon bejelentkező kérdezőbiztosok nem kapnak mindig őszinte választ pártpreferenciát firtató kérdéseikre. A nyugati társadalomtudományból ismert „elhallgatási spirál” helyett a magyar politológia bevezethetné a „félelmi spirál” kategóriáját.

Ám – mint a költő mondja – a hatalomtól való félelem valóban „fortélyos” dolog. Kiszámíthatatlan a természete. Egy idő után kiszámíthatatlanná válnak a félelemben élő ember reakciói is. A félelem mélyén megalázottság, keserűség, dac, lappangó indulat, gyűlölet lakik. Ami kitörhet. Minél nagyobb a félelem, annál váratlanabb erővel.

Az Orbán-rezsim nyolcévnyi populista népámítás után került hatalomra. Ami 2010 tavaszán történt, az merőben más természetű volt, mint ami egy demokratikus választás után történni szokott. Nem egy nagyobb bizalmat elnyert politikai erő került kormányra egy hitelességében megcsappant másik helyett, hanem győzött a Jó, és vesztett a Gonosz. Letűnt egy rossz, bűnös, átmeneti korszak a maga hitvány szereplőivel, s fölvirradt egy új, boldog kor hajnala. „A nap is másként süt holnaptól” – ígérte a nagy manipulátor, s az emberek hittek neki. Elhitték, hogy rendbe teszi a szénájukat, fölépíti az országukat, visszaveszi a rablóktól az elorzott pénzüket, és munkát ad nekik.

Nemcsak személyesen virrad föl minden magyar napja határon innen és túl, de fölvirrad Magyarország napja is. Sereghajtóból éllovasok leszünk megint, s legelöl ott lovagol majd az általunk választott, ám Európa és a világ hatalmasai által is megsüvegelt vezér. A legkisebb fiúból, a faluszéli kiskondásból lett – egykor igaztalanul száműzött – nagy király.

Nem könnyű fölébredni ebből a buta álomból. Az ember nehezen ismeri be, ha hiú vágyai nem váltak valóra. Ha kiderül: átverték, balek volt és ostoba. A rövid távon a valósággal szemben is hatékony hatalmi propagandán s a félelmen túl ez is közrejátszott abban, hogy oly sokan, oly sokáig kitartottak tavaszi reményeik mellett. Az írás elején idézett közvélemény-kutatási adatok azonban komoly változást jeleznek. Az emberek megkapták első fizetésüket, amely kisebb volt a korábbinál. A törlesztő részletek viszont nagyobbak lettek. Nem csökkent a gáz, a villany, a víz, a benzin ára, sőt. Az év elején brutálisan drágultak az élelmiszerek.

Az infláció meglódult, a jegybank kamatemelésre kényszerült. A munkanélküliség – a bombasztikus ígéretekre rácáfolva – ősz óta emelkedik, januárban majdnem százezer fővel ugrott meg az előző kormány közmunkaprogramjainak leállítása miatt. S miközben a válságból kifelé tartó országokban mindenütt nő a beruházási ráta, nálunk az utolsó negyedévben 8 százalékos zuhanás következett be, a költségvetés hiányamáris brutális: februárrameghaladta az éves előirányzat 81 százalékát.

Az Orbán-rezsim mára két malomkő közé került. Egyfelől a nyugati gazdasági környezet, a befektetők, a finanszírozók, egyszóval a realitás; másfelől az irrealitás közé. A maga által keltett hamis várakozások, az elbolondított, meghülyített, fölheccelt nép elvárásai közé, ami persze maga is a legvaskosabb politikai realitás. E kettő közt kopik, őrlődik a vezér s az általa épített, ma még szilárdan kézben tartott politikai konglomerátum. E malomkövek őrleménye a Széll Kálmánról elnevezett – inkább kommunikációs, mint gazdaságpolitikai –produkció, amely kevés ahhoz, hogy a külföldi befektetői és politikai körök elvárásait kielégítse, ám túl sok az itthoni népámítás fönntartásához. A hazugságok lelepleződnek, a bevált kommunikációs trükkök hatása az ellenkezőjére fordul, a lavina lassan megindul...

Orbán és rendszere katasztrofálisan lejáratódott a nyugati világ minden politikai tényezője szemében. Amíg az EU-ban formálisan betölti a fél évre reá háruló funkciót, addig nem részesül durva megaláztatásban, de utána abba a páriaszerepbe jut, amit a Washington Post már tavaly nyáron megjósolt neki (a gödöllői EU-csúcs lemondása csak ízelítő volt). Ez előbb-utóbb itthon is nyilvánvalóvá válik – a legalsóbb néposztályok előtt is. Ma már világos az is, hogy a „keleti széllel” vitorlázni: merő illúzió volt. Orbánt Moszkvában megalázó módon elutasították, a kínaiak formális udvariasságát pedig simán félreértette tavaly októberben. Azóta kiderült, eszük ágában sincs finanszírozni a magyar államadósságot, a kínai kártya tehát: betli.

A várható fejlemény: még görcsösebb hatalmi arrogancia. Bérkommandók, „az eladósodásért felelős politikai bűnözők” üldözése, a kormányfő által személyesen elrendelt éjszakai razziák a szórakozóhelyeken, gyerekek bebörtönzése és a többi. A félelem s vele a gyűlölet tovább nő a hatalom iránt. Orbánék annyi durvaságot követtek el máris, anynyi gátlástalan lépést tettek; annyi normát sértettek meg, annyi határon gázoltak át, hogy mindez nem maradhat következmények nélkül. Ez visszaüt. Most már azt mondom, inkább előbb, mint utóbb. Ez a féktelen uralom, ez a stupid rendszer nem tartható fönn hosszú távon. Anyagi és lelki tartalékai egy idő után rohamos fogyásnak indulnak –és aztán fölgyorsulnak az események. Bekövetkezik a politikai földcsuszamlás. Hogy ez pontosan mit jelent, ma még nem tudható. A jövő kiszámíthatatlan, de nem olyan távoli, mint korábban hinni lehetett.

Kampányemlék 2002-ből
Kampányemlék 2002-ből
Top cikkek
Érdemes elolvasni
1
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.