Ami az időszerűséget illeti: nemcsak közmegegyezés van arról, hogy a választási rendszernek változnia kell, de kényszer is van: a törvénybe foglalt létszámcsökkentés és a választókerületek közötti aránytalanságok felszámolására vonatkozó alkotmánybírósági parancs. Miután a kényszerhez kétharmados többség is társul, biztosra vehetjük, hogy a választási rendszer meg fog változni.

A nagy pártok törvényjavaslatai tavaly tavasz óta megtárgyalásra várnak, az LMP-é készül, az alkotmányozási cirkusz után a választásokat szabályozó törvények jönnek. Néhány hónapunk maradt, hogy átgondoljuk a dolgot. Ha úgy véljük, hogy az átgondolásnak csak akkor van értelme, ha döntésbefolyásoló hatása is lesz, akkor lehet, hogy nincs értelme, mert a döntéshozáshoz a Fidesz–KDNP-frakció elég. De ne véljük úgy.

A politikai rendszerek és a politikai erőviszonyok folyamatosan változnak, a változás egyik tényezője, hogy a közéletben ki, mit, mennyire gondol át, hogy milyen viták merre sodornak. Vitákban edződött érvek és meggyőződések nélkül semmilyen döntéshez nem lehet viszonyulni, és semmilyen alternatívát nem lehet a jövő számára fenntartani.

Ami a tétet illeti: egy ország szabadsága a szabad választásokon alapul. Egy ország annyira tud élni a szabadságával, annyira tud annak tartalmat adni, amennyire azok a választások róla, az ő valóságos problémáiról szólnak. Van, ahol egyáltalán nem szólnak róluk. Ismerünk jó néhány országot, nagyrészt Afrikában, ahol a törzsi hovatartozás meghatározza a szavazatot, a törzsi arányok meghatározzák a választási arányokat. Ezekben az országokban a választásoknak az ország gondjaihoz semmi közük, a válaszások nem lehetnek az alternatívák rangsorolásának, a hatalom átvételének, elvesztésének, ellenőrzésének, minősítésének eszközei. Ezekben a szerencsétlen országokban a demokrácia ritka és veszendő tünemény, mert a békés politikai eszközök hatástalanok.

Ez az egyik véglet. A pesszimális. Ettől Magyarország persze messze van. De sajnos a másik véglettől, az optimálistól is. Hogy a választások mennyire felelnek meg a funkciójuknak, mennyire szólnak azokról a feladatokról, melyek elvégzéséhez hatalmat adnak, nemcsak és nem is elsősorban a választási rendszertől függ. De attól is! Ez a vita tétje.

Lehet, hogy a kivételes helyzetével már eddig is sokszor és gátlástalanul visszaélő hatalom egészen unfair választási szisztémával és gyakorlattal kedveskedik majd önmagának, s akkor nem az lesz a legfőbb gondunk, hogy az egyaránt legitim választási rendszerek közül melyik lenne szempontjaink szerint az optimális. De most és egyelőre mégiscsak erről kellene beszélni. A részletekben való elmerülés és a bennük lakó ördög nyomozása előtt az irányról kellene vitatkozni, amerre a mi vegyes, listás és egyéni választási rendszerünket tolni kellene, ha kellene.

Szerintem kellene, nagyon kellene, mégpedig az országgyűlési választások esetében a tiszta pártlistás rendszer felé. Mert három dolgot tapasztalunk: 1. a választások egyre kevésbé szólnak programokról, alternatívákról, az ország dolgainak rendezéséről. 2. Minden nagy párt magában hordja reformereinek ellenségeit és reformjainak szabotőreit. 3. Minden kormányzó pártot megbénítanak a képviselői által képviselt helyi érdekek.

1. Világos, hogy a tömegdemokrácia mediatizált világában egyre nehezebben lehet áttörni a fecsegő felszínt, és a politikai verseny egyre inkább elszakad a politikai feladattól, az ország kormányzásának feladatés témakörétől. Ebből azonban csupán az következik, hogy egyre fontosabb lesz minden, amit e folyamat ellenében tehetünk. Másrészt, ami Magyarországon történt, az messze túlment azon, amit a kor sajátosságaival magyarázni lehet. A pártprogramok a nagy versenyzők esetében nem egyszerűen háttérbe szorultak, hanem eltűntek, elalibizték őket, az elködösítésük lett a domináns és sikeres választási stratégia. A leépülés 2010-re teljessé vált, a választási vitafolyamat lényegében felszámolódott, a tömegmédiából pedig teljességgel kiirtatott. A választók többsége még most, a választások után egy évvel sem tudja, mire hatalmazta fel a Fideszt, az MSZP-nek sikerült úgy végigcsinálnia a kampányt, hogy nem derült ki, miként viszonyul az általa nyolc éven át támogatott kormányokhoz, azok félbemaradt, vagy elakadt törekvéseihez. Ahhoz, hogy ez a rémes folyamat visszaforduljon sok minden kell, de biztos, hogy jobb hozzá egy személytelenebb pártlistás rendszer, amelyben a programok harcát nehezebb személyek és egyéniségek ütközeteiben feloldani.

2. A domináns kormányzati szerepre esélyes pártok (majdnem) minden fontos területen, légyen szó gazdaságról, oktatásról, egészségügyről, közigazgatásról, külpolitikáról stb. ellentétes nézeteket valló személyeket és csoportokat tartanak össze. Ezért születnek markáns, konkrét és értelmes vitára alkalmas szakpolitikai programok helyett dodonaiak, amelyekkel nem lehet mit kezdeni, s nem is arra szánták őket, hogy lehessen. Az előző nyolc évben is látványos volt és most is látványos, ahogy ezek az ellentétek tehetetlen akaródzásba zárják a kormányokat. A kormányzati hatalmat az bénítja, ami a megszerzését lehetővé teszi: az ellentétes irányú lépésekre felhatalmazó voksok összefolyása, amihez ellentétes érdek- és véleménycsoportokat vonzó személyiségek, vezéregyéniségek kellenek. Ezek értéke az egyéni választókerületi rendszerben sokkal nagyobb. Gondoljunk például egy Karsai Józsefre, aki ciklusokon át biztosan hoz egy egyéni körzetet, s behozza vele a demagóg ellenzék hangját is a kormánypárti frakcióba.

3. Teljesen nyilvánvaló, hogy a helyi és az országos érdekek egyensúlya vészesen megbillent. A helyi politikában, a helyi érdekek szolgálatában szerzett népszerűséget az egyéni választókerületeken és a helyi listákon keresztül érvényesíteni lehetett az országgyűlési választásokon, a helyi érdemekből a pártok országgyűlési többleterőt nyertek, az országgyűlési pozícióból a helyi politikusok pedig pluszerőt lokális érdekeik érvényesítésére. A települések és megyék vezetői hatalmas erőkkel vannak jelen az ország házában, a törvényhozói és önkormányzati hatalom összefonódott. A lokális érdekek aránytalan képviselete mértéktelenül megnehezíti az önkormányzati intézményekből álló nagy rendszerek, a közoktatás és az egészségügy átalakítását, hatékonyabbá tételét, a tömegközlekedés, a postai szolgátatások racionalizálását és persze magának a végtelenül széttagolt önkormányzati rendszernek az átszabását is. 2010-ig az akkori ellenzék mondhatta, hogy csak a nemzetellenes kormánnyal van baj, mely minden lokalitás, önkormányzás, település, helyi közösség ádáz ellensége, de most már őket látjuk ugyanabban a csapdában vergődni. Egyértelmű, hogy sokkal könnyebb lenne helyreállítani a hatalmi ágak, a helyi és országos érdekek egyensúlyát, ha nem lennének egyéni választókerületek, mandátumok, és megszűnne az önkormányzati káderek kettős hasznosításának kísértése. Ez a kettős hasznosítás az önkormányzati politikát is deformálja. Minél erősebb az öszszefonódás, annál mélyebben vonják be az önkormányzatok és intézményeik pozíciókészletét a pártok országos káderpolitikájába, klientúraépítésébe, és ami az önkormányzatokra nézve a legtragikusabb, annál erősebben rántják bele az önkormányzati vagyont, bevételeket és hiteleket a korrupt pártfinanszírozásba.

Ezek voltak a stratégiai érvek, hozzájuk csatlakoznának a másodlagos előnyök, miszerint az egyfordulós országos listás választás a lehető legegyszerűbb, legarányosabb, legolcsóbb, megszabadít a kopogtatócéduláktól és a nyomukban járó kopogtatóktól.