Nemkülönben itt van a „filozófus mispóchéról” különböző lapokban hetek óta folytatott képtelen vita, amelyben a hozzászólók filozófiai, büntetőjogi, pályázattechnikai fogalmak burkában szintén egy embercsoportot jelölnek ki, amelynek kétséges, problematikus, megkérdőjelezhető a magyar társadalomban elfoglalt státusza. Magyarul, kérdéses, hogy egyáltalán magyarok-e. Az már csak fülhallás kérdése, hogy az ilyesmikből valaki életmódbeli, rasszista vagy pártpolitikai határkicövekeléseket hall ki. Mert persze egyszerre, egymást átfedve és elfedve minderről szó van, s bomlasztja a magyar társadalmat. Vagy már szét is bomlasztotta?

Mielőtt egy ilyen nehéz kérdésre elhamarkodottan válaszolnánk, azt is kérdezzük meg – legalább magunktól –, hogy egyáltalán széteshet-e egy társadalom. S ha igen, az mit jelent? – Ehhez persze jó lenne tudni, hogy mi az a társadalom, mert például Margaret Thatcher konzervatív miniszterelnök asszony elhíresült nézete szerint olyasmi, mint társadalom, nincs is – csak egyének vannak. De mintha társadalom mégis volna, ami ráadásul igen tartós képződmény, s amelynek az újkori politikai intézményekkel erős fenntartó mechanizmusai alakultak ki. Franciának, angolnak, svédnek, és persze magyarnak is mondjuk az ilyen-olyan politikával keretezett és rendezett nagy embercsoportot, ami szokásaival, nyelvével, vagy nyelveivel stb. egy sajátos, történelmileg alakult együttest jelent. – De itt álljunk meg!

Az ilyen szakszavakkal tűzdelt, tudálékos szöveg előbb-utóbb fogalomértelmező vitákba torkollik, aminek aztán se vége, se hossza. Ám ha nincs is végük, nem tartjuk-e kétségtelennek, hogy olyan, mint lengyel vagy szerb társadalom létezik? S egyáltalán nem csak, mint nyelv, vagy mint nemzet, vagy sajátos kultúra, hanem mint nagyon is reális politikai együttes – többnyire állam formájában. Egy politikailag határolt, s önazonossággal bíró embercsoport. Az ilyen történelmileg alakult, és különféle szokásaival, nyelveivel, hiteivel, politikai intézményekkel összeszőtt együttes roppant tartós. Öncsonkításra vetemedhet ugyan, de nem esik széjjel, nem porlik el, hacsak arra valami nála nagyobb külső erő, vagy természeti katasztrófa nem kényszeríti. De akkor miért beszélnek olyan sokat egy társadalom széteséséről, például a magyar társadalom ketté- vagy több részre szakadásáról? Hát azért, mert ez olyan ütősen hangzik. Holott az Európában kialakult társadalmak kerülhetnek nagyon rossz anyagi helyzetbe, morális válságba, sújthatja őket háborús katasztrófa, politikai anarchia (vagy történhet mindezeknek a pozitív ellentettje), azért csak ott maradnak ahol voltak, nem szélednek szét, nem mennek világgá – egyelőre. Vitáink viszonyítási pontjaként érdemes ezt a talánt megjelölni.

Továbbá azt, hogy mindez sajátosan csak az értelmiségi beszéd része. „Értelmiségi duma” – mondják erre joggal még diplomás, iskolázott emberek is sokszor. És tényleg. Még magát a társadalom szót is mintha csak értelmiségi, politikusi fekvésben használnák a magyarul beszélők. A társadalom szavunk a XVIII. század második fele óta jegyzett, de a hétköznapi beszédben nem használatos – noha semmi emelkedettség nem tapad hozzá. Permetezés közben, szerelvényigazításkor, cigarettaszünetben, romkocsmában – ha beszélgetnek – a társadalom szó helyett inkább embereket, népet vagy népeket mondanak. Nyelvszociológusok volnának a megmondhatói, hogy is van ez pontosabban. Társadalomkutatás persze van – jócskán elbizonytalanodva. Főleg mióta a globalizációs hatások kívülről, az autonómia folyamatok meg belülről morzsolják, s nehezítik nemcsak egyes társadalmak, hanem a társadalom, mint olyan megértését is.

Értelmezési különbségeinknek fő vízválasztója azonban az, hogy sokan hajlamosok a társadalmat pusztán nemzetnek értelmezni, arra korlátozni. Sőt mára divatossá lett a magyar társadalmon etnikailag lehatárolt nemzetet érteni, amivel egy centit se jutunk előbbre, de érzelmileg, rettegést keltve, öncsonkítóan kipasszírozhatunk a magyar társadalom fogalmából mindenkit, akit nem tartunk magyarnak (kik is a magyarok?). S ennek van egy furcsa – minek is nevezzem? – kognitív alapja. Ez pedig a mindnyájunkban meglévő identifikációs szemfülesség.

Sajátosságunk, hogy szinte automatikusan, biológiailag és kulturálisan beláthatatlan idők óta azonosítjuk egymást. Elég csak fél füllel hallani, hogy valakinek a felmenői huculok vagy morvák voltak –vagy bármi egyéb –, s ezt akár soha nem is említjük, akkor is emlékezünk rá. Ez az automatikus identifi káció valami általános emberi sajátosságunk, s a törzsiségtől az osztály- és rétegmegoszlásokon át a nemzeti társadalomig igen-igen sok formát öltött. Száz formában jelentkezhet ez a „mi és ők” kérdés. A csúszópont viszont mindig az, hogy ez a velünk élő identifikációs szemfülesség a társadalmi elfogadás és a kohézió vetületében merül-e fel, vagy azzal ellentétesen. Szokásaink, hiteink, politikai hajlandóságaink különfélék lehetnek, mindettől még egy társadalom vagyunk, s egymás kirekesztésével csak szegényednénk. A magyar társadalmon belül az államtagok között, de mint társadalomtagok között sincsenek belső határok. Különbség van, sokféle, de határ nincs, és határolt elkülönülés se, csak politikailag kikényszeríthető elkülönítés. Rezsimek, intézmények széteshetnek, szét is esnek –de nem a társadalom. Belső törésvonalakat lehet ugyan megnevezni, mert vannak, lehet ezeket tágítani is, és mindig lehet a meglévőnél nagyobb bajt okozni még magunknak is. S noha még az élesen egymással szemben álló politikai pártok se szétverni akarják a társadalmat, hanem egészben maguk mögé állítani, ennek érdekében mégis – mint tapasztalhatjuk – képesek akár a megfélemlítéssel terhes megosztásra és bomlasztásra is. Holott annyi minden összeköt bennünket.

De hogy ne csak a magamét mondjam, számos embert megkérdeztem, szerintük mi tartja egyben a magyar társadalmat. Elsőre viccnek vették a kérdést, de ha válaszoltak, olyasmiket soroltak, hogy a tehetetlenség, a megszokottság, a remény, a veszély, a viszály, a nyelvi röghöz kötöttség és a balsors. De említették az egymás kölcsönös utálatát is. No, igen, végső soron még az is összeköt bennünket.