Fotó: Kocsis Zoltán

Sz. István szárligeti otthonát 2010. május 18­ án árverezték el. Ez volt a második árverés az eljárás során, a 7,5 millió forintra értékelt, tetőtér-beépítéses családi házat egy ingatlankereskedő megbízottja vásárolta meg 5,2 millió forintért. Az első árverést februárban tartották volna, Sz. István azonban egy bennfentes ismerősén keresztül pénzt ajánlott az érdeklődőknek, hogy maradjanak távol, ily módon hiú sítsák meg az árverést. Az akció 150 ezer forintba került, és három hónap haladékot hozott a két gyermekével és feleségével élő férfinak. Azt remélte, legalább fél évet nyernek majd, a végrehajtó azonban három hónap után újabb időpontot tűzött ki, és a 39 éves férfi nem látta értelmét, hogy újabb szabotázsakcióval próbálkozzon.

Az árverésen nem jelent meg, utóbb értesült róla, hogy kik és mennyiért vették meg a házukat. Pakoltak és költöztek. A végrehajtást egykori üzlettársa kezdeményezte, akivel elszámolási vitába keveredett. Hatvanmilliós forgalmú kereskedése volt, partnere ötmilliót követelt rajta. Miután azonban a házán banki jelzáloghitel is volt, a végrehajtó háromfelé osztotta a befolyt pénzt. 4,35 millió forintot átutalt a banknak. 250 ezer forintot a végrehajtást kérő személynek (aki ily módon követelésének 5 százalékához jutott hozzá). A harmadik tétel a végrehajtó járandósága volt, ami 600 ezer forintot tett ki.

Az önálló bírósági végrehajtók többsége 1995 előtt rosszul fizetett hivatali dolgozó volt. Ma nagy tekintélyű, sokat ke­reső emberek. A munkájukban érdekeltté tett egykori állami alkalmazottak önállósítása érdekes helyzetet teremtett. Hivatalos személyek, akiknek nincs közvetlen felettesük, maguk döntenek saját feladataikról, munkaidejük kitöltéséről, ügyeik sorrendjéről. Feladatuk a jogosnak elismert (például bíróság által megállapított) követelésnek érvényt szerezni, és ehhez lényegében minden lehetséges eszközt meg is kaptak. Hozzáférnek az ingatlan- és a gépjármű-nyilvántartás adataihoz, tájékoztatást kérhetnek a bankoktól és a munkáltatóktól, jogukban áll lezárt lakásokba vagy telephelyekre bemenni és ott értékesíthető vagyontárgyakat foglalni.

Áttérnek a netre, már nem csak az ApeH árveréséhez nem kell kalapács
Szabó Bernadett Az eljárások száma folyamatosan nő. 2008-ban 300 ezer, 2009-ben 340 ezer, 2010-ben csaknem 400 ezer végrehajtási ügy indult. A végrehajtó-kamara adatai szerint az ügyek nyolcvan százaléka csekély értékű, százezer forintot el nem érő követelés, a fennmaradó húsz százalékban viszont több tízmilliós értékű ügyek is találhatók. Az összesített tőkekövetelés már 2009-ben is elérte a háromszázmilliárd forintot.

Mindez 227 önálló bírósági végrehajtó között oszlik meg.

A legtöbb végrehajtó nem beszél a munkájáról, vagy ha igen, csak általánosságban tájékoztat, kerüli a konkrétumokat és a részleteket. Jellemző módon még a Magyar Bírósági Végrehajtó Kamara elnöke, Krejniker Miklós sem engedte magát lefényképezni, arra hivatkozva, hogy aktív végrehajtóként is dolgozik.

A rendszer működésének intim részleteire kíváncsian így egy már nem aktív, egykori végrehajtóval tudtunk beszélni. Pályafutása alatt tizenhatezer ügyben járt el, évente harminc-ötven családot lakoltatott ki, többek között zár alá helyezett egy sportcsarnokot és lefoglalta a cigány vajda kalapját. Keresett százmillió forintot, de ráment az egészsége.

– Szerintem nincs olyan gyerek, aki arról álmodna, hogy felnőttként végrehajtó lesz – mondja –, legalábbis az önálló bírósági végrehajtók első generációjában még nem volt ilyen. Ha nekem valaki húsz évvel ezelőtt azt mondja, végrehajtó lesz belőled, azt felelem, nem vagy normális. Ma már persze más a világ, van, hogy a férj és a feleség is végrehajtó, az apa mellett önálló végrehajtóként praktizál a fiú is. Óriási hatalom és rengeteg pénz összpontosul egy-egy végrehajtó kezében, amiről persze a kívülállóknak fogalmuk sincs, hiszen ez egy zárt világ. A praxisok bíróságokhoz kapcsolódnak. Mint a háziorvosi körzetek esetében, új ember csak üresedés esetén kerülhet be a rendszerbe. Egy Miskolc méretű városban hét önálló bírósági végrehajtó dolgozik, Székesfehérváron négy hely van, de Veszprémben csak három, Sopronban pedig kettő. A legtöbb helyen még azok dolgoznak, akik 1995-ben kezdtek, tehát volt állami alkalmazott végrehajtók, adóhivatali dolgozók vagy más hasonló szakmákból átlépők.

A lapunknak nyilatkozó egykori végrehajtó fegyveres testülettől szerelt le, és a megyei bíróságon talált helyet magának, így a többiekhez hasonlóan először állami alkalmazottként foglalkoztatott végrehajtó volt. Emlékei szerint kollégáival többnyire az irodában ültek, nem nagyon törték magukat, hogy az éppen futó harminc­ezer ügyben eredményt produkáljanak. Fizetésük nem érte el a huszonötezer forintot, amit a behajtott összegtől függően maximum hatezer forint jutalékkal egészíthettek ki. A rosszul működő, eredménytelen rendszert alakították át úgy, hogy a végrehajtók érdekeltek legyenek a behajtás sikerében.

– Rokonoktól kölcsönkértem négyszázezer forintot, abból béreltem egy hat négyzetméteres irodát a belvárosban, vettem számítógépet, faxot, csináltattam bélyegzőt, és még a titkárnőm első havi bérére is futotta belőle – folytatja. – Évente ezer–ezerhatszáz ügyem volt, ebben akadt negyvenezer forintos lakbérhátralék és harmincmilliós számlatartozás. Nem emlékszem konkrét ügyekre az első évből. Arra igen, hogy egy a börtönből két napja szabadult ember késsel hadonászik a hasam előtt, meg arra, hogy az egyik alvilági figura háza előtt két órát várok a rendőrségre, hogy védjenek meg, amikor bemegyek, de a rendőrök nem jönnek. Régi nyomozó haverjaimat kellett megkérni, hogy baráti alapon kísérjenek már el, nehogy elvágják a torkomat miközben a munkámat végzem. De szerencsére nem volt otthon senki. Lakatost hívtam, kinyitottuk az ajtót, odaállt a teher autó, és amit lehetett, felpakoltattam a fiúkkal. Távozáskor zárat cseréltünk, és hagytam ott egy jegyzőkönyvet az ajtón, meg a telefonszámomat és az iroda címét, hogy hol kaphatja meg a kulcsot. Nem mellékesen akkor vettem meg az első gázpisztolyomat.

A végrehajtók az előírásokat követve, a fokozatosság elvét betartva járnak el, első körben megegyezésre törekszenek, majd az adós pénzéből, jövedelemből foglalnak, ingóságot, ingatlant csak akkor helyeznek zár alá, ha más megoldás nincs. A lapunknak nyilatkozó férfi eredménycentrikus végrehajtó volt, munkamódszeréről így beszélt:

A kilakoltatás ellen most kormánymoratórium véd, de más ügyekben mindent visznek, ami mozdítható
Szabó Bernadett – Amikor jött egy ügy, kiküldtem tíz megkeresést, nézzük, van­ e az adósnak autó ja, nyaralója, szántóföldje, munkaviszonya, banki papírja. Ezt nem mindenki csinálja így, mert sok munkával és nagy költséggel jár. Rövid idő után már hat alkalmazottal dolgoztam. Egy ember mást sem csinált, csak a postát kezelte napi nyolc órában. Így viszont rövid idő alatt képbe kerültem az adós vagyonát illetően. Nem voltam szívbajos, lefoglaltam még a sportcsarnokot is, amikor kiderült, hogy az önkormányzattól adósságrendezésre kapott pénzt másra költik, lett is belőle nagy ribillió. Máskor elvittem a megyei cigány vajda kalapját, ami kultikus tárgy, és botrányt is csináltak mindjárt, de közben azért rendeződött a tartozás is. Nekem még a segélyből élő nincstelen családok is fizettek, volt egy asszony a telepről, aki két éven át minden hónap elején hozta a háromezer forintját. Soha nem tartottam magam szociálisan érzékeny embernek. Az első titkárnőm mindennap bőgött. A végrehajtó irodája nem vidám hely. Évente harminc–ötven olyan ügyem volt, amikor embereket kellett kilakoltatnom. De a harmincból mindig akadt egy olyan eset, amin még én sem tudtam túltenni magam.

– Mondjon egyet!

– Egy hetvenhat éves bácsit és egy hetvenkét éves, járókerettel mozgó nénit kellett kitennem az önkormányzati lakásukból díjtartozás miatt. Még a szociális irodát is felhívtam, pedig ez végrehajtóknak nem szokása, hogy találjanak már ki valamit. De nem volt megoldás. Ilyenkor az önkormányzat raktárába kerül a lakásból elszállított holmi, amit harminc napig őriznek. A bútorszállítók csontra kiürítették a lakást, kicserélték a zárat, én még ott maradtam lepecsételni az ajtót, kitölteni a papírokat. A néni egy szatyrot fogott hozzá a járókeretéhez, a bácsi egy kézitáskát hozott, ebben volt mindenük. Együtt szálltunk be a liftbe a kilencediken. Odalent a néni megállt az kapuban, fogta az ajtót, búcsúzott a háztól. Kerestem a szavakat, de csak annyit tudtam mondani, kezit csókolom. Azután beültem az Audiba, és elindultam. A sarokról visszanézve láttam, hogy állnak a ház előtt, és fogalmuk sincs, merre induljanak. Erre a képre örökké emlékezni fogok.

– Mennyit keresett végrehajtóként?

– Rengeteget. Amikor kezdtem, egy öreg Trabanttal jártam. De fél éven belül két komoly autót is vettem, majd az első lakást, azután egy másikat irodának. Az utolsó években havi kétmilliós jövedelmem volt, vagy annál is több. Tisztán, csalás, sumákolás nélkül. A végrehajtó munkadíját és bevételeit rendeletek szabályozzák, és az APEH is gyakori vendég. De a rendszer úgy van kitalálva, hogy akkor is keresünk, ha egy fillért sem sikerül behajtani. A végrehajtó el sem kezdi a munkát egy ügyben, amíg a végrehajtási előleg meg nem érkezik a számlájára, majd munkadíjat és költségáltalányt számolhat el akkor is, ha nem vezet eredményre a tevékenysége. Amit behajt, abból pedig jutalék jár neki. Minden egyes befizetésből elsőként a végrehajtó kapja meg a járandóságát, a végrehajtást kérők csak ezután következnek. Minden évben annyi adót fizettem be, amennyiért egy új építésű házat vehettem volna. A forgalmat jellemzi, hogy a végrehajtói letéti számlámon a legnagyobb öszszeg 220 millió forint volt. Gondoljon csak bele, lekérem a számítógépen a végrehajtói letéti számlámon történt pénzmozgásokat, és a monitoron megjelenik a felirat, hogy az egyenleg 220 millió forint.

– Nem kísértette az összeg?

– Kísértésből nem volt hiány. A végrehajtóval sokan akartak jóban lenni, hiszen az árveréseken nagyon olcsón lehetett ingatlanokhoz, vagyontárgyakhoz jutni. A közelben működött egy ügyvédi iroda, a parkolóban olykor összefutottunk az ügyvéd úrral. Egyszer megcsodáltam a szép új, ötös BMW-jét, mire megkérdezte: tetszik? Magának adom, ha akarja. Máskor azt mondta: ha pénzre van szüksége, nálam mindig van hitele. Meg sem kell adni.

– Mihez kezdett az árverésekre járó üzletelőkkel?

– Sokat nem tehettem ellenük. Köztudomású volt, hogy az árveréseken nem a civil érdeklődők kötnek üzletet. Egy ország beszélt erről, csak éppen változni nem változott semmi hosszú éveken át. Az árveréseken nálam is ugyanazok az arcok jelentek meg, én is tudtam, hogy a folyosón állapodtak meg, melyikük viszi el a jogszabályban meghatározott minimális áron az éppen eladott vagyont. Ismertem olyan embert, aki egymás után négyszer vásárolta meg ugyanazt az építőipari telephelyet, amin mindig új vállalkozást alapított. A vállalkozást adóságokkal terhelte meg, amire elég fedezetnek tűnt az ingatlanvagyon, majd amikor elég pénzt vett ki, bedöntötte a céget, az árverésen pedig olcsón visszavásárolta, vagy visszavásároltatta az ingatlanokat. Ez számításaim szerint alkalmanként húszmilliós nyereséget hozott. Először azt mondtam, ebben én nem veszek részt, kitalálok valamit és nem tartom meg az árverést. De legközelebb is csak ugyanazok jöttek el, és azután is. Nem foghattam embert az utcáról, hogy jöjjön már be, tegye le a tízszázalékos előleget, és kezdjen el licitálni… Az volt a feladatom, hogy ami pénzt elő lehet teremteni az értékesítéssel, azt teremtsem elő. Azt senki nem kérte még számon egyetlen végrehajtón sem, hogy miért csak ennyit sikerült. Ha papíron jogos volt minden, akkor nincs miről beszélni.

– Miért hagyta abba?

– Ez a munka nagy stresszel jár. Már a második évben krónikus vastagbélgyulladásom alakult ki, azzal húztam ki több mint tíz évet. Lehet, rámentem volna, ha tovább erőltetem a dolgot. Most a töredékét sem keresem, de egy ideje újra nyugodtan alszom.

Az árveréseken üzletelő zártkörű klubok létezését a végrehajtói kamara vezetői többször is elismerték. Orell Zsolt, kecskeméti önálló bírósági végrehajtó, kamarai elnökségi tag a BAON-nak (a Bács-Kiskun megyei hírportál) nyilatkozva például ezt mondta: „kétségtelen, hogy vannak ilyen üzleti körök, ők ebből élnek, erre szakosodtak. Előfordul, hogy egy árverésen húszan várakoznak a folyosón, de csak egyikük jön be. Nyilván kint megegyeztek, némi pénz gazdát cserélt, de ezzel a végre­hajtó nem tud mit kezdeni. Amit tesznek, az nem törvénytelen, ma már cégeket hoznak létre ilyen céllal. A végrehajtói kamara pont ezért találta ki az internetes árverést, mert abban az is részt vehet, aki amúgy nem biztos, hogy el merne jönni”.

A folyosón kötött üzletek mesterségesen alacsony szinten tartották a bevételeket. Az árveréseket a kamara hivatalos hetilapjában, az Árverési Hírekben teszik közzé a végrehajtók, az újság hetente ezer–ezernégyszáz árverés időpontját és helyszínét adja közre, megnevezve az árverezett vagyontárgyat és becsült értékét is. A lapot az üzletág iránt érdeklődők előfizetőként kapják kézhez. Munkanapokon olykor két-háromszáz árverést is kitűznek, ezek egy része azonban elmarad, mert az adós időközben rendezi tartozását, vagy valamilyen áthidaló megoldást talál és haladékot kap a végrehajtótól.

Lapunknak sikerült kapcsolatot teremtenie egy „üzletemberrel”, aki éveken át mást sem csinált, mint árverésekre járt. Olykor azért, hogy vegyen valamit, máskor azért, hogy ne vegyen semmit, ami adott esetben ugyancsak jól jövedelmező tevékenységnek bizonyult. A licitálásból kimaradó, mások üzletét nem rontó jelenlévők úgynevezett dobópénzt kapnak a vásárlótól, aki így a konkurenciát kizárva nyugodtan megvárhatja, míg a végrehajtó a minimális árra leengedi az árverezett vagyontárgy árát. Ingatlanok esetében ez a becsült érték 70 százaléka, ingóságok esetében 25 százalék.

Dobópénz azonban csak a potenciális vevőknek jár.

– Az árverésre járó nepperek sok éveismerik egymást, de ez még nem elég –mondja. – A dobópénzből annak jár, aki maga is vásárolt valamit árverésen, és van nála legalább kétmillió forint, amit be is kell mutatnia. Nagyobb értékű árverések esetében, például ingatlanoknál, akár öt–tízmillió forint is lehet a bemutatandó összeg, ezzel bizonyítják a résztvevők, hogy akkor és ott helyben meg tudnák venni a licitálásra bocsátott autót vagy házat. Ekkor jár a dobópénz, de nem személyenként, hanem autónként. Ha tehát egy kocsival négy nepper érkezik, akkor az egy csapatnak számít.

Egy egymillió forintra becsült értékű autó 250 ezer forintért találhat új gazdára, ha nepperek veszik meg. A helyszínen öszszegyűlő ügynökök megbeszélik egymás között, melyikük fogja negyedáron megvenni az autót, de a „győztes licitálónak” nem ennyibe kerül szerzeménye, mert dobópénzt fizet a többieknek. A tényleges licitálás így a folyosón vagy kint az épület előtt zajlik, ott egyeztetik, melyik érdeklődőnek mennyiért éri meg elvinni az autót. Egy egymilliós autó esetében többnyire 100–200 ezer forint között mozog a dobópénz, azaz az új tulajdonos 350–450 ezer forintért veszi meg az autót, az árverésen azonban ebből csak 250 ezer forint folyik be, a többi a neppereké. A dobópénzt az árverés előtt egy közismert neppernél letétbe helyezik, majd a vevő és a látszat kedvéért egy-két beavatott személy bemegy az árverésre, befizeti a tízszázalékos előleget (a vevő kivételével utóbb ezt viszszakapják), majd lezajlik az eljárás. A végén a vevő fizet a végrehajtónak, társa kint a többieknek.

– Volt idő, amikor napi öt árverésen is részt vettem – folytatja informátorunk –, de ma már nem kifizetődő csak a dobópénzért menni. A múltkor egy Suzuki Swiftet és egy Skoda Fabiát árvereztek, nem hit­tem a szememnek, több mint százan jöttünk össze. Először a Tesco parkolójába álltunk be megegyezni a pénzről, de túl nagy volt a hangzavar, volt kiabálás, lökdösődés, a végén feltűnést keltett a csoportosulás, ezért kimentünk a város határán kívülre. A dobópénzt persze nem lehetett ennyi részre osztani, a kevésbé rámenős és a ritkábban járó nepperek kimaradtak, végül autónként így is csak tizennégyezer forint jutott. Huszonnyolcezerért töltöttem el az egész napot. Ez mutatja a válságot. Régebben az ilyen kis értékű autókra csak a környéken élő nepperek jöttek el, tehát a miskolciak elmentek mondjuk Egerbe, de Székesfehérvárra már nem. Ritka, nagy értékű autók esetében persze előfordult, hogy az egész országból odamentek a nepperek. Amikor például Tatabányán a helyi plázát építő vállalkozó Volkswagen Touaregjét árverezték, annyian voltak, hogy a dobópénzről folytatott alkudozás verekedésig fajult. Az autót elvileg 2,5 millióért el lehetett volna vinni, de mivel nem sikerült megállapodni az árról, rendes licitálás alakult ki, és a végén kilencmillió forintért vették meg szegedi autókereskedők. Luxusterepjárókat azonban ritkán árvereznek, a felső kategóriás autókkal járó adósok járművei rendszerint mások neve alatt futnak, mire a végrehajtási eljárás megindul. Az árveréseken jobbára Skodák, Opelek, Suzukik cserélnek gazdát.

Egy egymilliót érő autó értékesítéséből a hagyományos árveréseken sokszor csak 250 ezer forintot sikerül behajtani, a bevételből azonban lejön még a több tízezer forintos végrehajtási költség, az egymilliós autó elvesztése így alig kétszázezerrel csökkenti az adós tartozását. [A végrehajtók költségtérítését a 14/1994 (IX. 8.) IM-rendelet szabályozza, a végrehajtó munkadíját a végrehajtási ügyérték alapján sávosan állapítja meg. 100 ezer forint alatti ügyérték esetén a díj négyezer forint, tízmillió forintos ügyértéknél viszont 161 ezer, a munkadíj ötven százaléka pedig költségátalányként elszámolható. Elszámolhatók az olyan készkiadások is, mint például az útiköltség, a lezárt helyiségek felnyitásának költsége vagy a lefoglalt vagyontárgyak szállításának költsége.]

Az árveréseken kötött üzleteket az (adós kárára) elérhető óriási árkülönbözet mozgatja. A frissen megszerzett vagyontárgyakat a nepperek a lehető legrövidebb idő alatt továbbadják, ez pedig csak akkor működik, ha a második, esetenként harmadik vevő is óriási hasznot remélhet.

– Bátonyterenyén másfél kilométer drótkötélpályát, Székesfehérváron tizenegy csuklós autóbuszt, Balassagyarmaton padokkal, asztalokkal együtt hirdetett óriási sörsátrat vettem – mondja informátorunk. – Egyiket sem vittem sehová, úgy, ahogy volt, lábon adtam tovább, lehetőség szerint még aznap. Nem szerencsés sokat költeni az árverésen vásárolt szerzeményekre. Vettem például 3600 kiló fonalat, két kamion kellett hozzá, hogy elvigyék. Vásároltam önjáró favágó gépet, ezerkétszáz mázsa terméskövet, jet-skit és még jó néhány holmit, aminek a szállítását, tárolását meg kellett oldani. Ráadásul ezeket nem is lehetett akárkinek eladni, ha egy civil megkérdezi például, mennyit fogyaszt a jet-ski vagy hol kell ellenőrizni benne az olaj szintjét, hát csak a fejemet vakartam volna.

Az árveréseken kialakult gyakorlat négyöt évvel ezelőtt is változott: akkor tűnt el a lakott és az üresen árverezett ingatlanok közötti árkülönbség. Míg régen a bentlakó adós jelenléte lényeges árcsökkentő tényezőnek bizonyult, ma már ugyanannyiról indul a lakottan értékesített otthonok ára, mint az üreseké. Az épület erőszakos kiürítése ugyan ma is bűncselekmény, időközben azonban kialakult a lakások kiürítésének törvénybe nem ütköző gyakorlata is. E szerint az új tulajdonos kijelenti a címről az oda bejelentkezett lakókat, majd kikapcsoltatja a közműszolgáltatásokat. Ha ez nem vezet eredményre, tanúk és lakatos kíséretében bekopog, majd amikor nyílik az ajtó, a küszöböt átlépve hangosan kinyilvánítja, hogy birtokba veszi az ingatlanát, majd gyorsan zárat cseréltet. A bent lakó ezt követően már nem tudja a lakást használni, ha feltöri a zárat, ő követ el bűncselekményt. Az internetes árverezés bevezetése azután alaposan átrendezte a korábban kialakult viszonyokat. Az új rendszert először az ingóárveréseknél vezették be, és rövid idő alatt háromszorosára nőtt az elért bevétel. A végrehajtó-kamara szerint az interneten történő licitálás valódi árversenyt hozott, mivel kizárja az összejátszás lehetőségét. Az árverezett vagyontárgyak egy része azonban mégsem az interneten talál gazdára, miként a szárligeti Sz. István háza is hagyományos árverésen és a lehetséges minimáláron került egy ingatlanértékesítő vállalkozásába 2010 május 18-án.

A követelések ötvennyolc százalékát behajtják

Bírósági végrehajtók 1881 óta dolgoznak Magyarországon – mondta lapunknak Krejniker Miklós, a Magyar Bírósági Végrehajtó Kamara elnöke. Ez a munka bíróság ítéleteinek, végzéseinek kikényszerítését szolgálja abban az esetben, amikor a kötelezett ennek nem tesz eleget. A kamara honlapján olvasható meghatározás szerint „a bírósági végrehajtó jelenti a garanciát a bírósági határozatok eredményes és törvényes végrehajtásában. Ennek hiányában veszélybe kerülhet a szerződések alapján nyugvó és működő piacgazdaság, és ez a jogállamiság leértékelődéséhez vezethet”.

Az ügyek kilencven százalékában pénzkövetelést kell behajtani (2009-ben 300 milliárd forint tőkekövetelés ügyében indult eljárás), a fennmaradó tíz százalékban pedig a végrehajtó feladata „meghatározott cselekmények végrehajtása”. Ilyen lehet például lakások kiürítése, gyermekátadások, ingóságok kiadásának lebonyolítása vagy például szerzői jogot sértő kiadványok elkobzása. A kamara kimutatása szerint a végrehajtók 58 százalékos eredményességgel dolgoznak, azaz a követelések csaknem hatvan százalékát hajtják be. Krejniker Miklós szerint az adósok negyven százalékától egész egyszerűen nem lehet behajtani a követelést, mert nincs miből. A kilakoltatásokról szólva a kamara elnöke fontosnak tartotta elmondani, hogy a 2009-ben indult 340 ezer eljárás kevesebb mint egy százaléka járt ingatlanok árverezésével, 2560 árverezett ingatlanból 1560 volt lakóingatlan.

Ha nem cserélgetsz nevet, kiismerik a szokásaidat

A kamara rendszerében csak regisztrált árverezők tehetnek ajánlatot, s hogy a rendszer adatait láthassuk, árverezőként regisztráltatjuk is magunkat. Ehhez a több végrehajtó által közösen használt újpesti Kemény Gábor utcai irodaházra esett választásunk. A portás nem állít meg, a lépcsőházban sorszámkiadó automatánál lehet választani, melyik végrehajtóhoz és milyen ügyben szeretnénk bejutni. A rendszer azt írja, nyolcan várakoznak előttünk, ami téves információnak bizonyul, ezen nem csodálkozunk, amikor meglátjuk, hogy az ügyfélváró kivetítőjén öt évvel ezelőtti dátum fut. A sarkokon és ajtók fölött kamerák figyelnek, az ajtók kívülről csak kulccsal nyílnak, egy középkorú férfi pedig minden várakozótól megkérdezi, milyen ügyben érkezett.

Adatainkat a végrehajtó helyettese rögzíti, majd a gép tizenegy karakteres betűkombinációt generál, ez lesz a felhasználónév, ami a bejelentkezéshez szükséges. A többi licitáló viszont nem ezt látja, hanem egy általunk adott, tetszés szerint változtatható becenevet. Azt mondjuk, legyen a név Fuvaros.

– A maga adataihoz csak a végrehajtó fér hozzá, ő is csak akkor keresi, ha az árverésen vesz valamit és nem fizeti ki – magyarázza a végrehajtó segédje. – A becenevet azért célszerű megváltoztatni, mert ha sok árverésen vesz részt, a többiek esetleg kiismerik a licitálási szokásait.

Január elején az ingóárverések oldalon 3334 ingatlanárverést és csupán 787 ingóárverést találunk. Hirdetnek utánfutót 40 ezer forintért, plazmatévét nyolcvanezer forintért, Mitsubishi Pajero terepjárót kétmillióért. Ha csak egyvalaki tesz rá ajánlatot, az utánfutó tízezer, a plazmatévé húszezer, a terepjáró ötszázezer forintért elvihető. A kínálat első pillantásra gazdagnak tűnik, de ha melléteszszük a hetente jelentkező Árverési Híreket, kiderül, két hét alatt annyi hagyományosan meghirdetett ingóárverést találunk, mint amennyit magán a honlapon.

Kapcsolódó cikkek: Orbánék a sajtóorkánban: Nekem csobogsz, kicsi patak? | Szerelem és más drogok | Mindenben magunkat látjuk | Szifonpatron | Szociális háló