A mentők a rendőröktől kapták a riasztást: a budai bérház liftaknája mögött fekszik egy férfi. A teste nagyon lehűlt, de ezzel a mentősök is csak itt szembesültek. Hordágyra tették és idehozták, az úton még élt, volt némi vérnyomása. A teste a normális 36-37 helyett 23 fokos. Az ennyire lehűlt embernél csoda, ha a pulzus tapintható, 28 fok alól kevesen jönnek vissza. De mindig vannak kivételek. Zacher Gábor főorvos szerint néhány órával ezelőtt már volt egy hasonló esetük, s az a beteg él.

Itt a földön ez a férfi még lebeg. Már nem él, de még nem is engedték át a halálnak. Nem tudni, hány éves, hogy hívják, hogyan kerülhetett mínusz nyolc fokban mindöszsze két pulóverben, egy szál farmerban a jó környékre, a lift mellé. Igazolványa nincs. Az ambulánslapot rögzítő nővér annyit ír a neve helyére: N. N. Zsolti. A Zsoltit a mentősök mondták, de nem tudni, honnan vették. Talán csak gondolták.

Az újraélesztés a sürgősségi ellátás legnagyobb kihívása, van valami teremtésjellege. – Különleges élmény – fogalmazott korábban Berényi Tamás, a Szent Imre kórház sürgősségi osztályának vezetője. Az újraélesztés minden orvos számára rutinírozott cselekvéssor és egyben erős frusztráció, mert a siker esélye nagyon pici. Nehéz ezt megérteni, feldolgozni. Az orvos, a sürgősségi szakemberek mindegyike azért kezd hozzá, hogy visszaadja a másik ember életét. Ám minél több „akcióban” vesz részt, minél régebben csinálja, annál biztosabban tudja: kicsi az esély. Berényi Tamás szavaiból is az következik, hogy az orvosi sorozatokban rendszerint hülyítik a közönséget. Egy Vészhelyzetben vagy egy Dr. House-ban az újraélesztések túlnyomó többsége sikeres, és a beteg gyakran már percekkel később vidáman beszélget. A valóságban a siker aránya 2 és 30 százalék között ingadozik. És ha visszatér is a keringés, a légzés, az csak félsiker, mert gyakran súlyos következményei vannak az újraélesztésnek. Az agy ritkán bír ki károsodás nélkül hosszú perceket elegendő oxigén nélkül. De ha sikerül valakit visszahozni, s megint ember lesz belőle, az olyan élmény, ami attól kezdve önti az adrenalint az újraélesztőbe.

– A pályán eltöltött közel harminc év alatt több száz halálközeli esetben vettem részt közreműködő vagy irányító orvosként, de mindig nagyon nehezen dolgozom fel, ha nem sikerül visszahozni egy gyermeket: csodaváró vagyok, eleve úgy állok oda, hogy csak győzhet az élet-halál határára sodródott gyermek – vallja Mikos Borbála, a Bethesda Gyermekkórház intenzív osztályának a főorvosa. – Előtte-utána mindig nagyon feszült vagyok, de amint a mentő megérkezik, csak az foglalkoztat, mit kell csinálnom ahhoz, hogy a klinikai halál folyamatát visszafordíthassam. Különös lelkiállapot lesz úrrá rajtam, megszűnik a tér, az idő. Ha sikerült, jó, boldog vagyok, ha nem, az borzasztó, megsemmisítő a számomra. De mindkét esetben van egy átmeneti állapot, amikor az ember nem találja a helyét, lebeg, vibrál, frusztrált, időbe telik, mire visszazökken a normális kerékvágásba. Nincs megnyugvás, míg ki nem sírtam ezt a feszültséget magamból...

„Kezdő gyermekorvosként azért féltem, mert nem volt kellő tapasztalatom: irigykedtem a tapasztalt orvosokra, hogy álmukból felébresztve is tudják, mikor hová nyúljanak, nem idegesek, ha jön a mentő. A megszerzett tapasztalat még több szorongást hoz. Gyakran eszembe jut egy kislány, akinek nem is volt annyira súlyos a baja, kruppos roham után még volt légzési elégtelensége, de alapvetően jól volt. Aztán hajnalban leállt a légzése, és hiába tettünk meg mindent, súlyos oxigénhiány lépett fel. Egyszer olvastam egy orvos szerző könyvét, azt írta: „az orvosi pályán eltöltött idő csak fokozza a félelmet, a szorongást és sokkal jobban pánikol az ember”.

AMIKOR A KIHŰLT FÉRFIVAL BEÉRTEK a mentők a Péterfy sokktalanítójába, még mozgott, nyöszörgött, aztán a küszöbön hirtelen, alig karnyújtásnyira az ügyeletes orvostól, egyszerűen megállt a szíve. Ennek már vagy hat-nyolc perce. A mozdulatlan testet a nővérek pillanatok alatt „földekorálták”: a mellkasra fehér tappancsokkal színes, a szív elektromos jeleit érzékelő drótokat csippentettek, a karjába infúziót kötöttek, a nyaki vénából vért vettek. A gépek szerint a férfiban nincs élet. Azóta Bátyi Anna doktornő és Zacher Gábor főorvos váltja egymást a szívmasszázsban a mellkason. Olykor-olykor elhangzik a filmekből ismert: töltés, félre, kiütjük... De az EKG monitorján újra csak valami nagyon zavaros vonal látható.

– Fibrillál – magyarázza hangosan is a jelet Zacher doktor, s a szobában mindenki érti, tudja: ez rossz jel, nagyon rossz. Valódi dobbanások helyett csupán a szívkamra remegését jelzi a gép. Nincs pumpálás, az izom nem végez szabályos összehúzódásokat, a férfiszíve áll. De a kamra remegése biztató jel is, még mindig jobb, mint az asystolia (egyenes vonal, a szív elektromos tevékenységének teljes hiánya). Az idő fogy...

– Minden egyes esetnél bennem van, hogy veszíthetek – vallja Berényi Tamás –, így csak kellemes meglepetés érhet, ha mégis sikerül. A sikert nem rakom el, nem jegyzem meg. A kudarcok inkább megmaradnak. Kísértenek. A pályám elején volt egy 16 éves diszkóbalesetes lány: szétment a mellkasa, leszakadt a szíve. Semmit sem tehettünk, de a kép: a tehetetlenség érzése, az értelmetlen halálérzet, az arca, a tüdő színe most is megvan. Egészen hosszan hurcolt dolog...

AZ ÚJRAÉLESZTŐKNEK SZIGORÚ algoritmus szerint gyorsan és nagyon professzionálisan kell dolgozniuk, nem vesztegethetnek időt az esetleges kimenet latolgatására. Minek tegye még ki a betegét, mennyi energiát fordítson még az élesztésre?

Egyelőre a Péterfy toxikológiáján sincs még miért abbahagyni. Megint elhangzik a „töltés, hátra, kiütés” vezényszó. Ezt aztán követi még három. A test meg-megrándul az elektromos áram hatására, s végre egy úgynevezett QRS-hullám, valódi szívdobbanásra emlékeztető jel látható a monitoron. A nővér szerint a vérnyomásmérő nem igazolja vissza a monitort, de Zacher doktor határozott, állítja: a combartérián is érezhető a pulzus. Olyannyira reménykeltőnek ítéli a helyzetet, hogy műtőstálcát kér, a hasfalat szúrja át, hogy egy csövön keresztül melegített sóoldatot engedjenek a hasüregbe. Ez jó nagy, alkalmas felület a férfiszervezetének melegítésére. Közben folytatódik a szívmasszázs, a szív elektromos ingerlése. Zacher Gábor már félre sem áll, szerinte a hasfalból kilógó műanyag cső megvédi az áramütéstől. De hiába, a biztató szívdobbanásnak már nyoma sincs, megint csak a kamrai remegést mutatják a műszerek.

A mellkasnyomogatást egyetlen percre sem hagyják abba: immár három orvos váltja egymást, s a mentős is rendületlenül pumpál a kék ballonnal. Most Kiss Gyöngyi főorvosnő, az intenzív osztály ügyeletese veszi át a szívmasszázst. Ő a gyors ütemet, a nyer-nyer ritmust nyomja, úgy tűnik, a „veszít” számára még lehetőségként se jön szóba. Ez a halálvonalon lévő tevékenység, ártani nem lehet: ha az orvos vagy a segítő nem csinál semmit, a beteg meghal, nem lehet rosszat tenni, csak jót, mert különben biztosan eltemetik...

A valószínűleg hajléktalan, kihűlt férfi teste továbbra sem ad életjelet, mintha lefagyott volna a monitor: a rövid kilengésű irka-firkaszerűségek a szívremegését mutatják. Nem tudni, meddig folytatják még. Hat harminckor kezdték, most hét óra van. Zacher vezényel, hogy mehet a nyaki vénába a keringést segítő gyógyszer. – A szívmasszázs első három perce után az ember azt hiszi, leszakad a válla, négy perc után a dereka, tíz perc után meg úgy érzi, mindjárt a beteg mellé fog feküdni – magyarázza később Zacher Gábor a gyakori embercserét. Persze van gép is, amely kiválthatná ebben a munkában az emberi erőt. Csakhogy az a gép legalább nyolcmillió forint, arra meg ebben a kórházban nincs pénz. Az eszköz egyébként nem más, mint egy pici, a beteg alá csúsztatható hordágy, melyből a mellkasra széles szíj feszül. A gép három próbanyomással beméri, mekkora erőre van szükség, milyen a bordák rugalmassága, és aztán addig csinálja a szívmasszázst, amíg csak van áram. Az ember kevésbé bírja.

Bátyi Anna megint tölt, aztán elhangzik a „félre, kiütjük” vezényszó. Az újabb elektromos kiütés után megint van néhány biztató szívdobbanás. Aztán újra csak a kamrai remegés...

Ha most vissza is térne a keringése, nem lehet tudni, mi lenne belőle: működő ember vagy vigilkómás, magatehetetlen beteg. A klasszikus újjáélesztés során csak két-három nap után derül ki, mi az, ami megmaradt az emberből. Akkorra látható, hogy mennyire károsodott az agya, de persze közben, a három nap alatt is állandó a veszély, hogy mégis elvész, a szervezete föladja. De ez későbbi probléma, erre most nincs idő. Berényi Tamás a keleti sportokhoz hasonlítja az újjáélesztést, ahol is az ember mindent kizár, s csakis az ellenfélre figyel.

– Az idő mérhetetlenül lelassul, az orvos csak arra koncentrál, amit éppen csinál: mi legyen a következő lépése, van-e olyan pont, amikor muszáj eltérni a megszokottól, amikor nem azt kell csinálni, ami 100 esetben 99-szer bevált. Ellenpróba persze nincs. Soha nem tudjuk meg, mi lett volna, ha egy adott pillanatban valamit másként teszek...

A PÉTERFYBEN ZACHER DOKTOR rendületlenül pumpálja a férfi mellkasát. Ugyan senki nem számolja, de valahol a harmincadik kiütésnél járunk. A test megint megrándul, némi nyögést is hallani, de semmi egyéb. A nővérek melegítik a mikróban a sóoldatot, az egyik a vénába, a másik a hasüregbe megy. Hiába jönnek sorra a további kiütések, a szív csak nem kezd el működni, a monitoron a kamrai remegés látszik. A férfi tág pupillái merevvé váltak, nem reagálnak a fényre. Ez már súlyos agyi oxigénhiányra utal. Végül Zacher szólal meg:

– Menyi ideje csináljuk?

– 43 perce – hangzik a válasz.

– Akkor elengedjük – mondja a doktor.

A nővérek csendben leszerelnek. N. N. Zsolti még két órát lesz a toxikológián, aztán leviszik a hullakamrába. A rendőrség pedig majd megpróbálja kideríteni, ki volt az a legfeljebb harmincéves férfi, akit vagy fél tucat ember próbált meg visszahozni e kora estén a Péterfyben.