„Az ezredesnek aznap agyon kellett lőni egy embert, a Kaszinó megbízatásából, miután a welszi herceg látogatásáról elnevezett Angol-szobában így döntöttek az urak. A párbajt délután tartják meg egy kaszárnyában, annak az embernek, aki a Kaszinót megsértette, nem szabad élve eljönni a helyszínéről. Az ezredes vállat vont. Jó, hát majd belelövök az újságíróba - mondta egykedvűen." Így kezdődik Krúdy talán legismertebb novellája: az Utolsó szivar az Arabs Szürkében. És megint odajutottunk, hogy ezen nem háborodnak föl az olvasók. A firkászokat valahogyan csak meg kell rendszabályozni!

Az újságíró-iskola óráin kedvtelve vettük át bűnözők történeteként az irodalomtörténetet. Kit mikor fogtak perbe valamilyen írás miatt. Micsoda névsor! A listán lenni nagyobb dicsőség, mint lemaradni róla.

Még a szelíd Jókait is egy év fogságra ítélték, amiért közölte lapjában, A Honban Zichy Nándor rebellis vezércikkét. Negyven év múlva egy ifjú hírlapírót azért büntettek, mert e szavakkal ment neki Egy kis séta című – máig a leghíresebb magyar újságcikknek tekintett – harmincsorosában városa püspökének: „Az a nagyváradi hájú, kövér pap, aki csupa erő és vér és fanatizmus, többet árt a magyar társadalomnak s a magyarságnak, mint kilencven szocialista agitátor s ezer kétfejű sas.” Nem is tudom: elég volt-e ezért háromnapi elzárás, és ma engedi-e a nagy hatalmú Médiatanács, hogy Ady Endre nevét leírják az új nemzeti alaptantervben? Nehéz lesz a tanárok helyzete Déry Tiborral is, akit Horthy alatt és Kádár alatt is leültettek. Vagy ő a mindenkori izgága szerző példája, akinek műveit semmiképpen sem szabad a serdületlen ifjúság kezébe adni? A Szépség koldusa című kötete megjelenésén már régen túllévő József Attiláról 1924. július 10-ig még mindig csak tizenhét cikket írtak összesen, de a következő négy napban éppen húszat! Egy médiamonitorozó észrevette ugyanis költeményét, a Lázadó Krisztust a Kék madár nevű lapban, ahol vele együtt vagy tíz olvasója lehetett, ám a tiszteletre méltó törvényszék elítélte érte. A lapok erről kötelességszerűen tudósítottak, ezzel egy csapásra híres poétává tették. A Népszava még azt is megengedte magának, hogy bűnügyi rovatában újraközölje a betiltott verset – benne azt: „S munkámban, Uram, érek annyit, mint te / Nagy passziódban” –, hiszen csak így tájékoztathatta az esetről gyorsan, tényszerűen és kiegyensúlyozottan az olvasóit.

Ez a törvényesen megbüntetett költő írta azt is, ami 1989 után kezdett valósággá lenni: „Ahol a szabadság a rend, / mindig érzem a végtelent.” Mámoros időszak volt annak, aki újságírónak ment: a láthatár a végtelenig tágult. Ahogyan Petőfi írta 1848. március 15-én este a naplójába: „Ma született a magyar szabadság, mert ma esett le a sajtórul a bilincs... Vagy van olyan együgyű, ki azt képzelje, hogy szabad sajtó nélkül lehet bármely nemzetnek szabadsága?”

Éreztük a felelősséget mi is, a szép, egyben ijesztően nagy feladatot. Lehet, hogy sokszor nem bírtunk megfelelni neki.

Ám valaki immár ismét jobban akarja tudni, mit és hogyan kell az újságba írni. Szeretné látni, hogy totyogunk, mint „aki buksi medve láncon”. Hiába.