Olyan büntetésekre ad lehetőséget tetszés szerint konstruálható vétkekért, amelyek súlya alatt az érintettek csak összerogyhatnak, mégha végül az azonnali végrehajtásról vissza is rettent a kormánytöbbség. Ez így is olyan, mintha a halálbüntetést állítanák vissza a büntetőjogban, párhuzamosan a bíróságok politikai irányítás alá helyezésével.

Nem sorshúzással döntöttek 1848-ban a 12 pont sorrendjéről, oka volt, hogy a sajtószabadság került az első helyre. Akkor is, ha Táncsics Mihályon kívül nem volt fogoly a börtönben, akit március 15-én kiszabadíthattak volna. De emiatt senki nem mondta, hogy nem is olyan nagy baj, ha a politika kezében van a sajtó szabadsága. Ugyanis ilyenkor nem az újságírók kerülnek igazi veszélybe, nekik csak a bőrükre megy a játék.

A valódi vesztes a társadalom, amelyet próbálnak kiszorítani a közös beszéd, vagyis a gondolkodás lehetőségéből. Amely vagy engedelmeskedik – vagy lázad. Egyik sem az alkotás termékeny pillanatainak terepe. Rossz kört rajzoltak körénk. Ki kell belőle törni.

Mindezt csak egy ennyire megosztott országban lehetett így megcsinálni. Ennyire megosztott sajtóval. Ahol a jobboldali lap azzal érvel, hogy nincs rendjén, ha nem hazaárulózhatja le Gyurcsányt. Nem: az a halálos, hogy a jövőben csak súlyos büntetés kockázata mellett írhatjuk le, hogy megtámadták a sajtószabadságot. Ők is, mi is, más is csak így. Ahol ez megtörténhet, bármi megtörténhet. Az ország, ha hagyjuk, a szabadság laboratóriumából a szabadság megvetésének szigete lehet, ahonnan menekül az élet.

Mi maradunk!

Muszáj Herkulesnek lenni. Ha nem iktatta volna ki sorra a hatalom ellensúlyait a kormány, lenne ok kétségekre. Így nincs. A gondolat kijárási tilalmát vezetik be. Mondják, aki törvénytisztelő, elintézi a dolgait sötétedés előtt. Mi azt feleljük: mi közöd hozzá, hova megyek és mikor? Mi közöd hozzá, mit írok? Ha valakit bánt, beperel. Mint eddig. Bízd ránk! Nem vagyunk az alattvalóid.