Az első kérdés tehát az, hogy valóban válságban van-e az egészségügy, indokolt-e olyan erős fogalmakat használni, mint a megmentés. Határozott véleményem szerint igen, méghozzá az évtizedek óta alig változó szemlélet, a jelenlegi keretek között megoldhatatlan finanszírozási problémák, a tisztázatlan viszonyok, az egészségügyi szolgáltatások költsége és az ellátásért fizetett összegek (járulékok) közötti aránytalanság, a biztosítási rendszer átalakításának elmaradása, a minőségjavító verseny hiánya s az államhoz és a mindenkori kormányhoz fűződő illúziók miatt. Indokolt az erős szóhasználat akkor is, ha csak a pénzügyi oldalt nézzük, hisz az ígéretekkel ellentétben 2011-ben tovább csökken a GDP-arányos egészségügyi közkiadás.

Mégis inkább azt mondanám, ha lehetek egy kicsit patetikus: nem az egészségügyet mint ágazatot kell megmenteni, hanem azokat a kiszolgáltatott betegeket, akik a hálapénz ellenére sem jutnak emberséges és minőségi ellátáshoz; azokat a felkészült orvosokat, akiket a korrupció elfogadása vagy az alulfi zetettség közötti választásra kényszerít a rendszer; azokat a kórházakat, ahol a nehéz körülmények ellenére próbálnak felelős irányítással stabil működést, a betegeknek jobb szolgáltatásokat biztosítani, de hiába, mert ettől az intézmény nem jut több bevételhez.

A következő kérdés persze az, hogy a nyilvánosságra hozott terv segítségével az egészségügy megmenthető-e. Ha röviden kellene válaszolni, azt mondanám: nem. Kicsit részletesebben a javasolt felszínes terápia nincs összhangban az anyagban leírt súlyos állapottal. A terv nem hirdet meg átfogó reformot, holott a diagnózisból ez következne.

Az elképzelések egy részével egyébként egyetértek, más részével nem.

Az előbbiek pontosan azok, amelyek a legkevésbé népszerűek, és ezért máris vitákat váltottak ki. A szöveg íróival egyetértve én is szükségesnek tartom az „öngondoskodás elvének (az fizet az ellátásért, aki igénybe veszi)” kiterjesztését s a „fizetési képesség szerinti hozzájárulást”, ami valóban: „önmagában is cél (érték)”. Számomra ezekből az elvekből következne a vizitdíj bevezetése és a járulékfizetés kiterjesztése olyan társadalmi csoportokra (például a nyugdíjasokra), amelyek ma mentességet élveznek. Az egészségügyi kormányzat cáfolta, hogy a terv ezeket a radikális megoldásokat vetítené előre, de tény, hogy felveti a jogszabályokban ma is létező, de a gyakorlatban nem alkalmazott önrészfizetések – például az orvosválasztásért fizetendő díj – ösztönzését. Ezt támadták meg szocialista politikusok azzal, hogy a kormány mégis „fi zetőssé teszi az egészségügyet”, mégis „vizitdíjat vezet be”. Ez a vád azonban nemcsak demagóg, de (sajnos) hamis is. Az orvosválasztásért fizetendő díj nem vizitdíj, és nem teszi az egészségügyet fizetőssé. Míg a vizitdíjat minden igénybevételnél fizetni kell és az összege jelképes, addig az önrészt csak akkor fizetjük, ha például mi akarjuk megválasztani az orvosunkat, akkor viszont ennek összege az ellátás költségével arányos. A jelenlegi szabályok szerint attól, aki kezelőorvost választ vagy beutaló nélkül vesz igénybe kórházi ellátást, az ellátás költségének 30 százaléka, de legfeljebb 100 ezer forint kérhető önrészként. (Tipikus magyar abszurd: ez a szabály éppen a szülészeteken nem alkalmazható, ahol leginkább szükség lenne rá.) Olyan esetekben kell tehát fizetni, amikor az ellátott személy is érzi, hogy többletet kap, nem csak azt, ami biztosítási alapon jár (nem az látja el, aki éppen ügyeletben van, hanem akit választ). A kórházak összesen 70-100 milliárd forint körüli adósságállománnyal küzdenek, mégsem lehet egyetlen intézményről sem hallani, amely alkalmazta volna ezt a szabályt. Pedig ebből a pénzből a kórházak többletbevételhez jutnának, amivel emelhetnék a dolgozóik bérét és csökkenthetnék a hiányukat. Ehhez azonban konfliktusokat kellene felvállalni a beteggel s a kezelőorvossal, aki ugyan a hálapénzhez képest kevesebbet kapna, azt viszont legálisan. Hiszen ez az önrész éppen az illegális hálapénzt segítene szabályozott, számlázott hozzájárulássá alakítani, amiből nemcsak a kezelőorvos, hanem a személyzet is részesül.

Hasonló a helyzet a Semmelweis-terv másik javaslatával is, mely indulatokat vált ki, holott mindenkinek hasznos lenne. A várólisták megkerülhetőségéről van szó. Arról, hogy soron kívül megkaphassák az ellátást azok, akik hajlandók ezért fizetni –természetesen kizárólag a kórházak szabad kapacitásainak terhére. A javaslat könnyen félreérthető, ezért kiváló céltáblája a demagóg támadásoknak. Holott mindenki jól járna vele. A kórház, mert többletbevételhez jut. A fizetni képes beteg, mert hamarabb sorra kerül. És jól jár a nem fizetős beteg is, mert ő is hamarabb kerül sorra, hiszen a várólista rövidül, mivel a fizetősök fel sem kerülnek rá.

Nagyon fontos megérteni: ez csak a szabad kapacitások terhére történhet. A kórházak – a finanszírozási korlát miatt – nem tudnak annyi beteget ellátni, amennyire igény és akár kapacitás is lenne. Ezért (is) alakul ki a várólista. Ugyanakkor a műtő mindig ott áll, akkor is, amikor nem műtenek benne. Ha nem engedjük meg a várólista szabályozott megkerülését, akkor a szabad kapacitás nincs kihasználva, és ettől a nem fi zetős betegeknek semmivel se lesz jobb. Igazi álszent megoldás: az egyenlőség nevében legyen rosszabb mindenkinek, miközben senkinek nem lesz jobb.

Ez a várólistákkal kapcsolatos elképzelés nem új, emlékszem, mennyire támadta ellenzékből a Fidesz, amikor felvetettük. De a szocialisták ebben legalább (az előző ponttal ellentétben) következetesek, őket sem tudtuk ebben a kérdésben meggyőzni, ezért ez az elképzelés le is került a napirendről. Talán majd most.

Az viszont biztos – és ezzel át is térnék a Semmelweis-terv hiányosságaira –, hogy a várólisták megkerülésének lehetőségét csak az átláthatóságot és az ellenőrzést garantáló, nagyon szigorú felügyelet mellett szabad megadni. Az Egészségbiztosítási Felügyelet többek között ilyen feladatot látott el, a megszüntetése felfoghatatlan hiba a számomra. A maga után hagyott űrt nem is akarják betölteni, helyette olyan Országos Betegjogi (!) Központot állítanának fel, amely útmutatóival segítheti „a jó hírnevet sokszor súlyosan sértő, orvosokat érintő jogalap nélküli támadások elleni védelem lehetőségeit”. Egy orvosvédő betegjogi központ – ez éppen olyan, mint a magánnyugdíjpénztárak felszámolását nyugdíjvédelmi programnak nevezni. Az egész terv szemléletére jellemző, hogy a biztosított kifejezés egyszer sem szerepel benne.

Az elnevezések persze fontosak, így a jövőben nem súlyponti kórháznak hívják a súlyponti kórházakat, de érdemi különbséget nem látok: az ellátás szükséges centralizációja jegyében ugyanúgy lesznek progresszivitás szerinti országos központok és megerősített megyei kórházak.

Az ellátórendszert érinti talán a legfontosabb átalakítási terv. Eszerint új állami szervek jönnének létre (figyelem, kisebb állam!) azzal a feladattal, hogy racionális betegutakat dolgozzanak ki, azaz meghatározzák, melyik intézménybe menjen a beteg és melyikbe ne. Ez kísértetiesen emlékeztet az irányított betegellátási modellre és a 2003–2004-es Radnai-féle reformtervre. A javaslat rögtön a régió intézményfenntartóiból és -vezetőiből álló regionális egészségügyi tanácsok kudarcát juttatja az eszembe, amikor nem tudtak (akartak) megállapodásra jutni abban, hogy melyik kórház milyen kapacitásokkal működjön. Senki sem akarta a saját kapacitásait szűkíteni, de hamis szolidaritásból más kórházak kapacitásának szűkítését sem javasolta. A betegutak tekintetében sem várható hatékonyabb megoldás a nagytérségen belül, hiszen itt arról kellmajd dönteni, hogy melyik kórház mond le betegekről és ezzel bevételekről. Elképzelhetetlennek tartom azt is, hogy az állami tulajdonú ellátásszervező a tervek szerint növekvő számú állami tulajdonú kórházak bevételeit csökkentené vagy kórházak megszüntetéséről döntene a hatékonyság jegyében. Bár egy friss kormányrendelet értelmében a 27 milliárdos részleges adósságkonszolidációért cserébe a kórházak ebben önként kötelesek részt venni.

A Semmelweis-terv egyértelműen az állami egészségügy mellett teszi le a voksát: az állami ellátásszervező az állami tulajdonú intézményekbe irányít, az állam mondja meg, hogyan kell az ellátást nyújtani, és az egészet az egyetlen állami hivatal finanszírozza. A jobb minőséget, a felelősebb gazdálkodást vagy a nagyobb betegelégedettséget visszaigazoló verseny semmilyen szinten nem jöhet létre. A magántulajdonú szolgáltatókat is érintő szektorsemleges finanszírozás távoli álom. Nem nagyon értem, hogy ha a szocializmus megbukott, miért pont a szocialista egészségügy vált újra mintává. És miért gondoljuk, hogy a szocialista jellemzők továbberősítése menti meg az egészségügyet? Kutyaharapást szőrével?

A szerző 2007-2008 között egészségügyi miniszter

– Nem beutalót kérek, egyelőre csak érdeklődnék, hogy a következő tíz évben milyen megbetegedésekre leszek jogosult?