Felderítőelnök
Mivel Moszkva azért a „másik oldalon” van, katonai attaséként Tömösváry Zsigmondnak különösen ügyelnie kellett arra, hogy ha egy ismerősével összefut egy kávéra, csak ketten maradjanak. Vagy hogy a hozzá járó takarítónő lehetőleg ne két helyről kapjon fi zetést. A megfelelő tapasztalattal ki lehet ugyan szűrni az ilyesmit, de nem mindig. És hát az efféle dolgok oda-vissza működnek…
Találó meghatározással szolgál a nyugállományú dandártábornok arra, kit szokás kémnek nevezni: „a kém az ellenség felderítője vagy hírszerzője”. Ma már persze nem a háztetőkön szaladgáló, kerítéseken átmászó James Bondokat kell elképzelni; a diplomaták köztudottan információszerzéssel is foglalkoznak. Moszkvai katonai attaséként Tömösváry Zsigmond is kizárólag törvényes eszközökkel dolgozhatott. Habár, rendkívül szűk a mezsgye – ismeri be. S felidézi a varsói esetet: a lengyeleknek szemet szúrt az orosz katonai attasé, aki nem ott fényképezett, ahol szabad volt. Negyvennyolc órán belül távoznia kellett, mire Moszkvából a lengyel attasét utasították ki.
Hiába, katonadiplomatának lenni sem könnyű. Farkas Bertalan űrhajós elhívta egyszer a Csillagvárosba Tömösváryt. Ő megnézte az űrhajósok felkészülését, és találkozott az ottani parancsnokkal, Klimuk vezérezredessel, akit meghívott a magyar honvédelem napján rendezett fogadásra. Ám Klimuk hirtelen kifakadt: „Ne hívjál meg engem, úgysem megyek el! Minden attasé spion!”
Nem az bántotta a Felderítők Társaságának elnökét, hogy lespionozták, hanem hogy ilyen magas beosztású ember csak ennyire tartja a meghívását. De ellenpéldaként említi Igor Rogyionovot, a vezérkari akadémia parancsnokát – későbbi védelmi minisztert –, akivel baráti viszonyba került. Ez a barátság sok előnnyel járt: miniszterként Rogyionov a hagyományos kubai és észak-koreai fogadáson kívül csak a magyar nagykövetség ünnepi fogadására ment el. Irigyelték is Tömösváryt a külföldi kollégák.
„A felderítés a második legősibb mesterség a világon. Az elsőt nem kell mondanom” – magyarázza. És valóban, a történelemben nincs új a nap alatt: ha valaki el szeretne érni valamit, először kiküldi a felderítőit. Már a honfoglalás idején is szorgosan szállították a híreket a kereskedők, nagykövetek. A legjobb magyarországi felderítők életpályáját napjainkban Koncz Márton-díjjal ismerik el: Koncz Márton egyszerű molnár volt, aki a Rákóczi-szabadságharc alatt a kuruc seregeknek vitte a híreket. „Amióta háború létezik, a szemben álló felek igyekeznek kikémlelni a másik erejét, elhelyezkedését. Műveleti területen, most például Afganisztánban a felderítés élet-halál kérdése” – vallja a dandártábornok. Magyarországon a törvény békeidőben is pontosan meghatározza a Katonai Felderítő Hivatal feladatait.
Betelepülőnek számít Tömösváry Zsigmond anyai és apai ágon egyaránt. Anyai nagyanyja a felvidéki Bátorkesziről (Vojnice) költözött át Budapestre, apai nagyapja (szintén Tömösváry Zsigmond) Erdélyből került Magyarországra, a nagyanyja pedig szász volt. Ő maga kozák lányt vett feleségül (Nagyezsdával Moszkvában ismerkedtek meg). Az édesapja állatorvos volt, ezt a pályát választotta először Zsigmond is. Aztán a gimnáziumi történelemtanár nagyon megszerettette vele a történelmet, így inkább régész akart lenni. Arról álmodozott, hogy Szófiába megy tanulni, ott indult történelem–régész szak. Ám az érettségi évében meghalt az édesapja, az édesanyja is betegeskedett, szóba sem jöhetett tehát, hogy – két fiatalabb fiútestvérét is itt hagyva –külföldre menjen.
Ekkor látta meg a hirdetést, hogy jelentkezni lehet az Egyesített Tiszti Iskolára. Légvédelmi tüzérnek vagy hadtáposnak akarták küldeni, csakhogy őt a határőri karrier izgatta. De ott már nem volt hely, és végül a jól hangzó felderítői munkát választotta; tanulmányait már a Kossuth Lajos Katonai Főiskolán fejezte be. Ezután Nagyatádra sodorta a sors felderítő szakaszparancsnoknak, majd következett néhány év a Honvédelmi Minisztériumban (HM). Egyetemi diplomát Moszkvában szerzett, a Lenin Katonai Politikai Akadémián. Hazatérve a székesfehérvári hadseregtörzsbe irányították, innen Kárpáti Ferenc, későbbi honvédelmi miniszter hívta vissza a HM-be. Dolgozott a sajtóosztályon és a nemzetközi főosztályon is, 1993-ban pedig katonai attaséként tért vissza Moszkvába, ahol öt évet töltött. 1998-tól nyugdíjba vonulásáig a Katonai Felderítő Hivatalban kamatoztatta a tudását.
Elnökké választotta (és az idén újraválasztotta) a 2006-ban megalakult Felderítők Társasága Közhasznú Egyesület. Nem hipertitkos akciócsoportot kell elképzelni, a szakma történetét igyekeznek feltárni; tudományos konferenciákat rendeznek (a legutóbbi téma a békefenntartó műveletek információs biztosítása), szakmai tapasztalatokat osztanak meg egymással – és próbálják közösséggé kovácsolni az aktív, illetve egykori felderítőket. Tömösváry Zsigmond az idén júniusban vonult nyugdíjba a Katonai Felderítő Hivatalból, mint humán igazgató; katonaként már 2004-ben, ötvenhét évesen nyugállományba került.
Tudja, hogy változnak az idők, és a felderítők ma már más módszerekkel dolgoznak. Az interneten a szükséges információk háromnegyedét megtalálják, de hozzáértés és tapasztalat persze a maradék egynegyed megszerzéséhez is kell. „Ha annak idején is ugyanilyen elterjedt az internet, sokkal könnyebb dolgom lett volna” – véli a Koncz Márton-díjas dandártábornok.
Egy valami nem változott: a személyes kapcsolatok egy felderítő életében pótolhatatlanok (ehhez természetesen magas szintű nyelvtudás is kell). Grúziában járva Tömösváry Zsigmond találkozott a vezérkari főnökkel, aki korábban éppen Magyarországon szolgált, és eltársalogtak a grúz hadseregről. „Moszkvában nagyon sok utánajárással a tizedét sem tudtam volna meg annak, amit a helyszínen a vezérkari főnöktől első kézből megkaptam” – emlékszik vissza. Tapasztalatait most a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem nemzetbiztonsági szakán tanárként és témavezetőként adja át.
Három fia közül egyik sem lett katona. Megkísérelte az egyiküket ebbe az irányba terelgetni, a fiú meg is próbálta az egri katonai kollégiumot, de közölte: „Apa, milyen foglalkozást választottál? Milyen dolog az, hogy este kilenckor le kell feküdni?!” Büszkén említi azért, hogy legidősebb gyermeke, Zsigmond könyvet írt a Bismarck csatahajóról. És boldogan mesél a tíz unokájáról (háromévestől huszonkét évesig). Tudja ő, hogy az efféle békés dolgok mindennél szebbek.
