Nemzeti egység parancsra
Ezzel nem is maradt adós: pár hónap alatt a köztudatra zúdult a nemzeti öncélúság, a nemzeti megerősödés, a nemzeti munkaterv, a nemzeti közvélemény, a nemzeti közakarat, a nemzeti termelés, a nemzeti ideák, a nemzeti közösség, a nemzeti lét, a nemzeti alap, a nemzeti egység, a nemzeti újjáépítés, a nemzeti becsület, a nemzeti típus, a nemzeti örökkévalóság, a nemzeti hivatás, a nemzeti megújhodás, a nemzeti birtokpolitika fogalma, lett Nemzeti Munkaközpont, a pártot pedig átkeresztelték Nemzeti Egység Pártjává.
Ennyi nemzeti dolog nemzése tömérdek energiát emésztett fel, tehát a kevésbé fontos teendők várhattak. Gömbös Gyula (mert hiszen róla beszélek, ki másról?) 1932. december 10-én, Szolnokon ki is fakadt a türelem hiánya miatt: „Ne keresse az ellenzék, hogy pár hónapos működésem után miért nem valósítottam meg a 95 pontot!”. (A Nemzeti Munkaterv 95 pontját – Ny. A.) Egyébként volt olyan pont, aminek a megvalósításához már hozzá is látott.
Az például, amit 1932 szeptemberében, a kormányzó katonai irodájához intézett levelében ígért, hogy első teendői közt lesz „a közigazgatás államosítása, az áthelyezhetőség, a kényszernyugdíjazás és a szelekció”, már kezdett teljesedésbe menni. Az Újság 1933. január 15-én megírta, hogy „a Pénzügyminisztérium illetékes főosztálya gyorsított tempóban dolgozik az új nyugdíjjavaslaton. A jövőben közérdekből bármilyen köztisztviselőt nyugdíjba lehet küldeni. Vonatkozik ez elsősorban a vezető tisztviselőkre. Minden közalkalmazott feje fölé odafüggesztik a Damoklesz-kardot. Nem titok, hogy a rendelkezés mögött politikum rejtőzik. A közérdek sokféleképp értelmezhető. A jövőben lehetetlenné válik minden olyan véleménynyilvánítás, amely nem egyezik száz százalékig a kormány álláspontjával.”
Az életszínvonal javítása terén is akadt kulcsfontosságú kérdés, amivel a kormány rögtön foglalkozott: „A szesztermelés kérdésében reális termelési rendet kívánunk teremteni, mégpedig olyképpen, hogy megvédelmezze a bortermelés érdekeit”.
Gömbös 1933. január 31-én Nyíregyházán kijelentette: „Meg akarom ismerni a vidéket, látni akarom az embereket, hallani akarom a bajaikat”. Debrecenben türelmet kért: „Erőlködjünk még egyet, még egy utolsót, hogy biztosítsuk a szebb jövőt mindnyájunk számára”. Új munkahelyek létesítésért is tett egy komoly lépést: felszólította a gyártulajdonosokat, hogy „minden ötödik munkás mellé vegyenek fel egy hatodikat”, aminek azok készséggel eleget is tettek, de az újak csökkentett fizetést kaptak, s hogy ne támadjon bérfeszültség, a régiekét leszállították.
Amikor 1933 áprilisában eljött a féléves mérleg ideje, a miniszterelnök maga szögezte le, hogy „Magyarország ma a nyugalom mintaképe. Nincs elégületlenség szülte politikai fellángolás!”
Azt is közölte, hogy „a belpolitikai mérleg” (szerinte) így fest: „én a kormánnyal együtt hitet adtam a nemzetnek. Első hat hónapi munkánk mérlege tehát aktív.” (Újság, 1933. április 6.) A lap így kommentálta a kormányfői értékelést: „A viszonyok javításához – ismerjük el –, kevés volt ez a néhány hónap, de a terhek növelése túl hamar következett be.”
Gömbös maga egy 1935-ös rádióinterjúban így emlékezett vissza erre az időre: „Amikor a vezetésem alatt álló kormány a kormányzást átvette, a levertség légkörében éltünk. Rögtön hozzáláttunk az azonnal szükséges intézkedések foganatosításához. Súlyos gazdasági helyzetben, üres államkasszával és a nemzetközi pénzügyi válság által veszélyeztetett pengővel, bizalmatlan és türelmetlen külföldi hitelezőkkel, a külkereskedelmet bénító, kötött devizagazdálkodással és munkanélküliséggel kellett a harcot felvennünk. Rádiószózatom után a nemzet föllélegzett, sőt csendben voltak a politikai kritikusok is. A csend azonban nem tartott sokáig. Alig múltak el az első hetek, már azt kezdték egyesek hangoztatni, hogy nem oldottam meg a programomat.”
Márai Sándor is (A magyar sziget, Újság, 1933. április 9.) ezek közé tartozott. Ami az ország nyugalmi mintaképvoltát illette, úgy látta: a miniszterelnök a „viszonylagossági perspektíva ziccerét” használta ki, hazánk a hitleri Németországhoz képest „tűnik a tisztes szegénység jámbor szigetének”. Márai még ki is hagy egy ziccert: nem olvassa Gömbös fejére azt, amivel húsvéti beszédében eldicsekedett: „Amit ma Németországban csinálnak, azt mi elvégeztük 1919-ben, gyorsabb magyar temperamentummal”.
Az író elismerése arra vonatkozik, hogy „a magyar városok utcáin csakugyan nem kiáltanak ma „Achtung!”-ot, nálunk igenis van sajtószabadság, mert például ezt a cikket is meg lehet írni, holott Berlinben ma nem lehetne.” Annál kínosabb, hogy számára kérdéses: „Gömbös és kormánya mindezt hozta-e vagy kapta?” Mintha nem tudná, hogy az elődök érdemeinek elismerése sértés a kormányfő számára. Úgy vélte: „a miniszterelnök nem veheti rossz néven a magyar ellenzéki politikától, hogy nem adja meg e fél esztendő mérlegéhez azzal a lelkesedéssel a felmentést, ahogy a kormányzat szószólói időnként indignáltan követelik tőle”. Ezek után már álcázott iróniának hat, hogy mit ismer el bölcs döntésként: „a kormányzat szigorúan alkalmazkodott a primitív lehetőségekhez. Kritikus pillanatban az egyetlen bölcsesség: feladni a programot”.
Márai némely kérdésben igazságtalan volt: Gömbös nem mindent adott fel programjából. Amit például 1932. december 20-án, Szegeden mondott: „Uniformisba kell öltöztetni a magyar lelkeket”, azt illetően komoly eredményeket ért el, még ha nem is egyik napról a másikra. Ebbéli sikerét az ellenkező oldal reakciói igazolják. Nem az energiáit belharcokban felemésztő baloldalé, hanem azoké, akik átlátták, hogy Gömbös az alkotmány testre szabottá változtatása árán akar az alkotmányosság talaján maradni.
Gróf Apponyi György (1935. december 18., Esti Kurír), úgy vélte: „alkotmányjogi téren a parlamentarizmus elsorvasztása és az egypártrendszer kiépítésével látszatparlamentarizmussá süllyesztése ennek az állítólag konzervatív, jobboldali kormánypolitikának egyik fő célja.”
Bethlen István is kísértetiesen hasonló véleményt fogalmazott meg (Esti Kurir, 1935. november 17.): „A miniszterelnök úrnak az a felfogása, hogy diktatúra csak ott van, ahol katonai erővel feloszlatják a parlamentet s aztán nem hívják össze. Holott lehet diktatúra ott is, ahol látszatparlamentarizmus van, ahol országgyűlés funkcionál, de a szerepe arra van degradálva, hogy áment mondjon a kormány intézkedéseire.”
A legitimista gróf Sigray Antal is úgy látta, hogy „felfogásunkkal, mely a magyar alkotmány szellemében magyar és magyar közt különbséget nem ismer, teljes ellentétben áll a Nep parancsuralmi szervezkedése, mely aszerint osztályozza az ország lakosságát, hogy benne van-e valaki a Nep-ben, vagy sem, és előnyben részesíti azokat az állampolgárokat, akik a Nep tagjai. A mai súlyos gazdasági helyzetnek és a kormánytól való függőségi viszonynak ilyetén kihasználása a diktatórikus törekvéseknek olyan fajtája, amely ellenszenvet kelt az egész ország józan és egyenes gondolkodású közvéleményében”.
Hogy mindez miként nyilvánult meg „az emberek” életében, azt a parlament 1936. május 12-i ülésének egyik felszólalása jellemzi: „Tudnék hivatkozni képviselőtársamra, aki ki tudta eszközölni a kerületében élő nincstelenek számára, hogy elmehessenek kubikolni minimális munkabérért, de csak akkor, ha a Nep névsorában szerepelnek, vagy abba belépnek. Egy munkásember életében 50 fillér egzisztenciális fontosságú összeg. 50 fillért kellett a nyomorultaknak kölcsön kérniük, hogy kiválthassák a pártigazolványt”.
Gróf Apponyi Károly felsőházi tag a Magyarország 1936. június 20-i számában jelentette ki, hogy „egy kormány politikája nemcsak a beterjesztett törvényjavaslatokban, hanem elsősorban a nemzeti tevékenység módszereiben és szellemében nyilvánul meg. Ha egy párt parlamenti többséget biztosítva a politikai hatalmat kezébe ragadta, és a kisebbségnek, amely mögött nemritkán a nemzet többsége áll, tárgyilagos aggályait semmibe veszi, a politika porondjáról az ellenzéket hatalmának súlyával kiküszöbölni igyekszik – akkor totalitásról beszélhetünk. Ez álparlamentarizmus, mert a közvéleményt a parlamentarizmus illúziójában óhajtja ringatni.”
Vásáry József ugyanott arról beszél, hogy „sok ember véleményt nyilvánítani, de még gondolkodni sem mer. Nem lehet parancsszóra megteremteni a nemzeti egységet.”
A közvélekedést legpontosabban Sigray Antal tolmácsolta (Jákon, 1936. július 7-én): „Magam is többet vártam a nagy hanggal beharangozott reformkorszaktól. Akik a választások után a kormány által széltében-hosszában adott ígéretekben és kijelentésekben bíztak, ma már kénytelenek bevallani, hogy csalódtak.”
A miniszterelnök az ígéreteit firtató kérdésekre (például a felsőház 1935. május 23-i ülésén) rendre ezt válaszolta: „Nekem mindennél, még saját ígéreteimnél is fontosabb a nemzet érdeke. A politikus programja nem szóról szóra veendő”. Ettől bizony az embert még ma is elfogja a megilletődöttség.
