Perczel Anna valamikor a nyolcvanas évek elején látott egy albumot az algériai Tasszili-hegység sziklarajzairól és az első adandó alkalommal elszegődött az észak-afrikai országba.  Két évig élt egy kisvárosban és építészként új kollektív életmódra szabott falvakat tervezett az ottaniak elképzelése, megrendelése szerint. A Tasszili-hegységbe nem jutott el, de látta a tuaregek lakta Hoggar-hegység hasonlóan izgalmas sziklafestményeit. Egy valaha volt civilizáció megdöbbentő emlékeit. Az észak-afrikai kietlen pusztában egykor dús vegetáció volt, olyan állatok éltek ott, amilyenek ma a szavannán bukkannak még fel. Emberek népesítették be a mai pusztaságot. Már csak az emlékük maradt meg. Ahhoz, hogy ezeket lássa, izgalmas küzdelmes utat kellett megtennie. Hosszú kirándulás, táborozás az ára az élménynek.

Utána még Mozambikban is dolgozott építészként. Amikor visszatért Magyarországra, két új dologba is kezdett. Alapító tagja lett a Duna-körnek, s részese lett egy új szakmai kihívásnak is: Kerényi József hívására belépett a Városépítési Tervező Intézetbe (VÁTI). Ott készített először városrehabilitációs tervet, tanulmányt a nyolcadik kerület középső részéről. – Akkor még egy eleven, izgalmas városrész volt – meséli. Még voltak műhelyek, kisboltok, belső kertek, igazi kiskocsmák. Az emberek ismerték egymást és kiültek a járdára megbeszélni az ügyeket. Bár sokszor borzasztó körülmények között éltek, de mégsem akartak elköltözni a Práter utca és a Szigony utca környékéről. Olyan tervet készített, amely a házak, lakások korszerűsítésével együtt megóvta volna az építészeti, történeti értékeket, kerteket és megóvta volna az ottani társadalmat is. A tanulmányhoz készített szociológiai vizsgálat kimutatta: az ott élők igen nagy része ragaszkodott lakóhelyéhez. – Nem kell bontani! – mondták ki, s az új sétányt a foghíjakat összekötve zöldsétányként képzelték el. A Szigony Zöld-sétány terve nem valósult meg (Szigony projekt lett belőle), de Perczel Anna beleszeretett ebbe a városmentő harcba. Nemsokára egy másik budapesti városrész, a Belső-Erzsébetváros feltérképezésébe kezdett. Ösztöndíjat kapott, s évekig járta a kerületet és vizsgálta, kutatta a házakat, utcákat.

Hamarosan megváltoztatta az „expedíció” színterének megnevezését. Fel kellett ismernie, hogy ez továbbra is a főváros zsidó negyede. Azt mondja, nemcsak valaha volt az, de még ma is sok megmaradt ebből. A lakosok is. Például, akiknek vallásosságuk miatt fontos a zsinagógák közelsége, a megmaradt kóser boltok, vendéglő, étkezde, az utolsó cukrászda. (A vallásos zsidók szombaton, ünnepeken nem használhatnak közlekedési eszközt.) Vannak, akik egyszerűen odavalósiak, s ezért ragaszkodnak a nagyszüleik által is lakott környékhez. És vannak, akiket megfogott a hely hangulata, és ezért költöztek oda városi életet élni. Anna nem vallásos zsidó családban nevelkedett, de megkapta a hely otthonossága, eredetisége. Felelősnek érzi magát érte.

A beszélgetésből itt kilépek egy pillanatra. Perczel Anna elsősorban építésznek, szakembernek érzi, látja magát. Mostani városvédő harcos szerepét kényszerűségként éli meg. A körülmények, az igazságtalanságok és tisztátalanságok vitték bele ebbe a szerepbe. Ahogy korábban a vízlépcsőellenes harcok idején a Duna-körbe. Ő – próbálja megértetni velem – nem mozgalmár típus. És nem is politikus, pedig 1990 és 1994 között fővárosi önkormányzati képviselő is volt szabad demokrata színekben. Ahogy a harcait meséli, abból az derül ki, hogy a politikusokkal alig volt szerencséje. Példaként említi, hogy az egyik legfontosabb városházi ember évekig nem volt hajlandó vele megtenni egy rövid sétát hivatalától a Rumbach Sebestyén utcáig. Küzdött a helyi politikusokkal, és azokkal a főnökeikkel, akik hagyták a helyiek garázdálkodását. Ahogy hallgatom Perczel Anna elbeszélését, megborzongok. Ő ugyan nem mondja ki a nyilvánvaló szavakat, de egyértelmű: a helyi hatalom semmibe veszi az ott élők kívánságát, a történelmi-városképi szempontokat, az unikális világörökségnek számító értékek védelmét. Hogy miért? A válasz egy szótagú. A helyi önkormányzat először is nem adta el a lakóknak a házakat, pedig megvették volna. Perczel Anna állítja, hogy a társasházak lakói-tulajdonosai soha nem akarják lebontani otthonukat. Az épületeket azonban hagyták pusztulni, majd megszerezték a vállalkozók, akik könnyen kaptak bontási engedélyt. Az egy-, két- és háromemeletes házak helyére hétemeletes épület került, vagy ugyan megmaradt az eredeti homlokzat, de mögötte, esetleg a belső épület lebontásával húztak fel egy magas házat. Ezt nevezik faszádizmusnak. Egy sor tégla, pár régi vágású ablak – mögötte meg egy bérkaszárnya, mélygarázs...

Két éve jelent meg a negyedről szóló könyve, a Védtelen örökség. Lábass Endre fotói és a rengeteg kutatás mutatja, milyen érték maradt meg itt Budapest közepében.

Talán csak Krakkó Kazimierz negyede vethető össze vele. Sokan gettónak nevezik, pedig csak pár hónapra húztak köré falakat a gyilkosok 1944-ben.

Ha most végigmegyünk a zsidó negyeden, rengeteg kivégzésre ítélt házat, sőt utcát is láthatunk. Külföldi turisták bolyonganak itt, hiszen minden bedekker a tíz legfontosabb pesti látnivaló közé sorolja az egyedi városrészt. Még van mit fényképezniük. A negyed körüli panamákba belebukott a korábbi polgármester. Több más civil szervezettel és persze a lakókkal együtt az Óvás! is feljelentést tett ellene. – Nem tudok örülni annak, hogy valaki börtönbe kerül, azt viszont szeretném, hogy a dolgok menete megváltozzon – mondja. Egyáltalában nem bizonyos benne, hogy a politikai váltással beköltöző új garnitúra nem ugyanazt folytatja-e. Korábban nem tiltakoztak ugyanis. Pedig – állítja – az újraélesztés lehetséges. Van erre példa Párizsban, Amszterdamban, Prágában, Krakkóban. Most ő az elnöke az Óvás! Egyesületnek, s azt akarják elhitetni, megértetni a döntéshozókkal, hogy a negyed megmenthető, érdekessé és értékessé válhat. Azt szeretnék, ha összefüggésében maradna meg a negyed, az utcaszerkezet. Nem bontanák le a régi házakat, hanem komfortosítanák, felújítanák őket, ez felértékelné a negyedet és újra megélénkülne az élet, újra lennének üzletek ebben az igazi kereskedő fertályban. Laknák a várost. Már eddig is nyíltak új szórakozóhelyek, alternatív „romkocsmák”, de csak a még érintetlen házakban. Félő, hogy ezeket is elpusztítaná a bontási düh. Pedig sok fiatal éppen ezek miatt költözik ide. Másokat a vallásgyakorlás lehetősége vonzza a zsinagógaháromszögbe. Legyenek itt kis múzeumok, emlékszobák, hiszen sok nevezetes lakója volt a negyednek. És ne uralják el az autók, mélygarázsok. Lehetne sétálónegyed. A kilátások egyelőre nem ilyen szépek. A rombolás árán épített házak sokasága üres. Talán sikerült eladni a lakásokat, de a befektetési céllal vásárlók nem költöztek be, az üzlethelyiségek is halottak. Lehet, hogy egyszer majd lesznek itt élő üzletek, vendéglők, de félő, az emeleti lakásokban estére nem világítanak majd az ablakok, ha nem kapja vissza a környék az életet.

LÁBASS ENDRE MONDJA RÓLA: Anna majdnem mindig fekete ruhákban jár, de színes a baráti köre, mindig szelíd, de vadul védelmez védekezésre képtelen dolgokat, néha kicsit hisztis, de sohasem szégyellt bocsánatot kérni, főleg növényevő, de nem világnézeti alapon, csak úgy általában, szereti a tágas tereket, de mindig reménytelenül keresgél a papírjai között, lényegében van valami hippiszerű benne, néha Adamis Anna dalai jutnak eszembe róla, a barátom, félórát simán késik...

RÁDAY MIHÁLY: Perczel Anna azon kevesek közé tartozik, akik nem csak, hogy képesek kiállni a még meglévő építészeti értékek védelmében, de ezt roppant hozzáértéssel, elkötelezettséggel teszi. Erről tanúskodnak írásai, nyilvános megszólalásai is.

JÁVOR ISTVÁN: 2004-ben véletlenül elvetődtem egy városházi előadására. Ez a korábbi években végzett kutatásait összegezte. Ott értettem meg, milyen vérlázító dolgok történnek. Jártuk ugyanazokat az utcákat, mint ő, és mi nem vettük észre, ahogy elfogytak körülöttünk a falak, az utcák. Nem vettük észre, amit ő ott dokumentált. Körbetelefonáltam e-maileztem a barátaimat, akikről tudtam, hogy érdekli őket a dolog. Így született meg az Óvás! Egyesület.

Anna nem vallásos zsidó családban nevelkedett, de megkapta a hely otthonossága, eredetisége. Felelősnek érzi magát érte.