Akkor gyűlöletbe hajló, de konkrét célpont nélküli - bár egyértelműen románellenes - harag lebegett a levegőben, most viszont a szakmai érvek kemény küzdelemben ugyan, de egyelőre őrzik elsődlegességüket a politikai érdekekkel szemben. A meghatározó kormányposztokon akkor és most ugyanazokat láthatjuk, azzal a lényegi eltéréssel, hogy az inkompetens Pepó Pál helyett most a rutinos Illés Zoltán áll a gáton. Az igazi változás nem is a kormányoldal, hanem az ellenzék viselkedésében mutatkozik. (Mit kapna Kolontárért a túlpartról - mondjuk - Bajnai, ha még ő kormányozna?)

A kormány kommunikációja ügyesen leplezi, de tény: mióta a gát átszakadt, az összes parlamenti párt az LMP kottájából játszik. A kabinet szinte szöveghűen azt a javaslatcsomagot valósítja meg, amit hétszázalékos „vetélytársa” sebtében összehegesztett. A közbeszédet persze nem az ökopárt, hanem a vörös iszap tematizálja. De az eredmény mégiscsak az, hogy a légüres zölddemagógia kijjebb szorult a parlamentből, és legalább a szavak szintjén megnőtt a becsülete az eddig magasról lesajnált szakszerű környezetpolitikának.

A vörösiszap-baleset mérlegéhez az a felismerés is hozzátartozik, hogy az olcsóbb állam jelszavával megtizedelt, majd a nemzeti együttműködés jegyében szakembermentesített zöldhatóságok – érdemi területi jelenlét és kemény jogosítványok híján – nem alkalmasak a környezetbiztonság garantálására. Az is láthatóvá vált, hogy a privatizáció számottevően növelte az ország területén a környezeti kockázatot. Nem egyedi problémáról, hanem rendszerhibáról van szó. Ha csupán az alumíniumipart nézzük, akkor is még legalább három, az ajkaihoz hasonló nagyságrendű időzített bomba ketyeg az országban. Húsz évvel a gazdaság piacelvű átalakulása után prosperálónak hitt szektorok működnek úgy, hogy az általuk megtermelt GDP köszönő viszonyban sincs az általuk okozott környezeti ártalmakkal. Riasztó az információhiány, ami a hatóságokat és az érintett lakosságot jellemzi: egy héttel a baleset után sincs egyértelmű ismeretanyag a kiömlött zagy összetételéről, környezeti és egészségügyi hatásairól, az ártalmatlanítás mikéntjéről. Hiányzik a leltár a vörös iszapnál is veszélyesebb galvániszap-, olajiszap-, erőművi pernye- és egyéb lerakatokról, illetve az ismert depóniák műszaki állapotáról.

Tanulságos az is, hogy miközben az iszap uralja a híreket, intenzíven újrakezdődtek az elbocsátások a nemzeti parkok és a környezetvédelmi felügyelőségek háza táján. A felülről felcsatolt hatósági szájkosár ilyen légkörben biztosan zár. A költségvetési pénzből e célra fenntartott állami intézmények még nem szóltak hozzá a környezeti havária kérdéseihez. Egyelőre az a biológiatanár is megúszta a számonkérést, akit kormányunk a legalkalmasabbnak talált az Ajka térségében illetékes környezetvédelmi felügyelőség vezetésére – következmények tehát vannak, de minden azért nem változott meg.