A drognál is veszélyesebb a számítógépfüggőség
Akadt köztük olyan édesanya, aki más megoldást nem látván, páncélkazettába zárta a hálózati csatlakozáshoz szükséges egységet, hogy gyermekét kimozdítsa a gép elől. Egy másik édesanya már nem is a gyermekei miatt fordult szakemberhez, saját maga számára kért segítséget, miután elköltözött a nagykorúság határára érve teljesen gépfüggővé vált fiaitól. A fiúk akkor már több mint egy éve nem hagyták el a lakást, fel sem öltöztek, pizsamában töltötték az egész napot a monitor előtt.
– A számítógép-függőség veszélyesebb lehet a drognál, hiszen akadálytalanul terjedhet – mondja Frankó András, a Fogadó Pszichoszociális Szolgálat vezetője. – A gépek világa könnyen rabul ejti az embert. Különösen azok a gyermekek és fiatalok veszélyeztetettek, akik az iskolában, a munkahelyen és a társas kapcsolataikban kevésbé sikeresek, és általában nélkülözik a valódi élményeket. Nem a hálózat és nem a számítógépes játék a fő oka a szenvedélybetegség kialakulásának, az igazi okok az illető pszichológiai és szociális körülményei közt rejtőznek.
A gép és a játék csupán a valódi élményeket helyettesítő eszköz. A baj ott kezdődik, amikor a virtuális világ fontosabbá válik a valóságnál. E jelenséget a szakma viselkedéses szenvedélybetegségnek nevezi. A Fogadó Pszichoszociális Szolgálat a Magyar Máltai Szeretetszolgálat fővárosi központjának intézménye, Budán két irodában is pszichiáterek, pszichológusok, addiktológus és mentálhigiénés szakemberek várják a segítségre szoruló szenvedélybetegeket. Klienseik között ma még az alkohol- és drogproblémákkal küzdők vannak többségben, de fokozatosan egyre több számítógépfüggő emberrel is kapcsolatba kerülnek. A szolgálatot többnyire a szenvedélybeteggel együtt élni kényszerülő hozzátartozók keresik fel, magukat az érintetteket nem könnyű bevonni, hiszen az eredményes terápia kiinduló pontja, hogy az illető felismerje saját függőségét, és saját elhatározásából próbáljon meg szabadulni.
– Egy idő után már nemcsak a szenvedélybeteg emberek, hanem a velük együtt élők is segítségre szorulhatnak – állítja Frankó András. – Sok szülő azért jön be, hogy a fia, lánya számára kérjen tanácsot, de kiderül, ő maga is rászorul. Másoknak fogalmuk sincs arról, hogyan tudnának segíteni függővé vált gyermeküknek, pedig ez csak szigorú és következetes magatartással, lépésről lépésre haladva képzelhető el. A múltkor végigvettük egy édesanyával a leszoktatás lépéseit, hogyan csökkentsék fokozatosan a gép előtt töltött órák számát a gyerekkel, hogyan ragadjanak meg minden alkalmat, ami egy kicsit eltávolítja őt a számítógéptől. Egy külföldi utazás miatt a fiú két hónapig nem ülhetett géphez, majd amikor hazajöttek, anyuka úgy gondolta, megérdemel egy kis lazítást a gyerek. Pironkodva mesélte, hogy a fia úgy belefeledkezett a játékba, hogy enni sem jött ki, ezért este bevitte neki a vacsorát. Mondtam, hogy kedves gesztus volt, jó fél évet vetett vissza a közös munkából, most kezdhetünk mindent elölről.
A számítógépes játékok által kiváltott függőség nem csak a fiatalokat fenyegető jelenség, amit egyre többen kutatnak és írnak le. A legújabb szenvedélybetegségnek ma már számos áldozatáról tudni: 2000 márciusában egy harminchét éves dél-koreai férfi halálba játszotta magát a gép előtt, napokig nem aludt és nem evett, hogy ne szakadjon el kedvenc játékától, végül a szíve nem bírta tovább. Három évvel később egy huszonnyolc éves hongkongi fiatalembert, hetekkel később egy tizenhét éves fiút ért utol a végzet maratoni játék közben. Angliában egy kilenc hónapos kisbaba halálát okozta, hogy sírása zavarta apját a játékban, aki olyan durván rázta meg a csecsemőt, hogy több bordáját is eltörte. A gyermek halálát csak egy nappal később vette észre, amikor kikapcsolta a gépet. Az interneten elérhető beszámolók találó módon játéközvegyeknek nevezik a függővé vált személyekkel élő, olykor totális mellőzöttségbe süllyedő hozzátartozókat.
G. húszéves, másfél éve rendszeres látogatója a Fogadó Pszichoszociális Szolgálat terápiájának. Magas, vállas fiatalember, akár a lányok bálványa is lehetne. De nem az, mert hosszú időn át bezárkózott a virtuális világba, közben képtelenné vált az igazi kapcsolatteremtésre. Tizenéves korának nagy részét a gép előtt töltötte, a World of Warcraft nevű szerepjáték harcosaként irtotta az ellenséget. Miközben kortársai bulit szerveztek, randizni jártak és az önállóság határait próbálgatták, ő a különböző pályákon próbált túltenni a többi játékoson. Közben, saját számításai szerint, elvesztett öt évet az életéből.
– Az egyik terápiás beszélgetésen összeszámoltuk, mennyi időt töltöttem játékkal – mondja –, 5400 óra jött ki, de azután rájöttem, hogy nem vettünk bele mindent. Ez így annyi, mintha 225 napon át megállás nélkül játszottam volna. Volt, amikor 17-18 órát egyfolytában, máskor csak kettőt-hármat, de akkor is egész nap ez járt a fejemben. Ültem a padban az iskolában, de már az első órán az járt a fejemben, délután, ha a klán minden tagja ott lesz a játékban, mit és hogyan fogok majd csinálni. Én voltam a csapatban az elsősegélynyújtó, a megsérült harcosokat nekem kellett feléleszteni. Egész nap kattogott az agyam, mint egy dohányosé, aki alig várja, hogy végre rágyújthasson.
– Mikor szembesült azzal, hogy ezen változtatni kell?
– A harmadik osztály végén hat tárgyból buktam. Évet kellett volna ismételni, de addigra már annyira bezárkóztam, hogy képtelen voltam egy új osztályba beilleszkedni. Méghogy beilleszkedni, arra nem tudtam magam rávenni, hogy egyáltalán odamenjek és belépjek az új osztályba. Nincs barátnőm. Nincs barátom, akit bármikor felhívhatnék. Nincsenek normális emberi kapcsolataim.
– Hogyan próbálja újra rendezni az életét?
– Egy év egyszerűen csak elment, ne kérdezze, mivel. Anyámmal folyamatosan harcoltunk, mielőtt dolgozni ment, eldugta az internetes modemet valahová, én meg délelőttönként felforgattam a lakást érte. Az esetek nagy részében persze megtaláltam. Másnap kezdődött elölről újra. Azután beiratkoztam egy esti iskolába, most megpróbálok érettségit szerezni. Beláttam azt is, hogy nem jó, ha napközben tétlenül ücsörgök, ezért elkezdtem munkát keresni. A hirdetési újságot nézegetem hetek óta, de még nem hívtam fel senkit.
– Játszik ma is?
– Persze. A terápián abban maradtunk, hogy egyelőre napi két órát lehet. Ezt be is tartom. Többnyire.
