„Az orvos kollégák könnyed beszélgetésbe kezdtek, én természetesen egyetlen szót sem szóltam. A folyosó végéről lépteket hallottam. A fiatal doktornő – szőkére festett haját hanyagul összefogta, világos volt a szeme, hófehér a bőre, amelyet a lengén magára terített fehér köpeny csak még inkább sápasztott – ezekkel a szavakkal köszöntötte a társaságot: Ti itt ültök, én meg kaparom a nyóckert? Ezt a mondatot soha nem felejtem el. A többiek jót nevettek” – egy részlet Nótár Ilona szülésznő internetes naplójából. Fehér ruhás isten leszek – ez a blog címe, melyben egy fiatal roma nő írja le az egyik budapesti szülészeten szerzett tapasztalatait.

Leendő orvosokat tanít Nótár Ilona nemcsak ír, hanem tanít is: leendő orvosokat, legegyszerűbben talán úgy mondhatnánk, roma–magyar kommunikációra. Azért, hogy ők már másképp beszéljenek.

Újságíróként kezdte: már 18-19 évesen dolgozott a Roma Sajtóközpontban. Néhány évvel később megismerte a férjét, és született két gyerekük. A gyerekek születése ébresztette rá arra, hogy új hivatást kell választania.

– Rájöttem, hogy én nem kapom meg a megfelelő segítséget az egészségügyben. Pedig fizetett orvosom volt, a fővárosban szültem, és könnyen megértetem magam az emberekkel. De van egy jól észrevehetően cigány családom, és ez hatalmas hátrány volt. Cigányszobába raktak, lekezelően bántak velem, szinte egyetlen kérdésemre sem kaptam választ – meséli. A problémák nagyobbik része a kulturális különbségekből fakadt: az orvosok, ápolók nem értették, hogy miért csak egyetlen orvos előtt hajlandó levetkőzni, hogy miért küldi ki a férjét a vizsgálóból, hogy miért ragaszkodik a bezárt ajtóhoz.

– Ha tudták volna, hogy bizonyos roma családoknál milyen nagy jelentősége van a szüzességnek, a szemérmességnek, hogy a gyerek születése az egész család, nem csak az anya és az apa ünnepe, talán nem néztek volna olyan ferde szemmel ránk – magyarázza. Az is elgondolkodtatta, hogy ha rá így néztek, akkor vajon hogy bánnak a nála sokkal szegényebb, tudatlanabb roma asszonyokkal. – Arra gondoltam, hogy ezen, ha tudok, akkor segítek. Ezért jelentkeztem a Semmelweis Egyetemre.

Attól azonban tartott, hogy hamar belefásul, ezért a legörömtelibbnek tűnő területet, a szülészetet választotta.

Az egyetem egyik szociológiaóráján a cigányokra terelődött a szó. Rövid idő alatt heves vita bontakozott ki. – Én vállalom, gyerekek! Ki kéne irtani mind! Tele vannak velük a börtönök! – mondta az egyik mentőtiszthallgató. Éppen az, akivel Nótár Ilona jóban volt. Amikor az egyik csoporttársa ellenkezni próbált, hozzátette: „Miért, tán van közöttünk is cigány?” – Ekkor kellett volna felállnom, és azt mondanom, hogy igen, én az vagyok. Nem voltam még börtönben, és nem akarok meghalni senki keze által. De nem szóltam egy szót sem – meséli. Azt mondja, ekkor döntötte el, hogy ki fogja nyitni a száját, hogy mindent megtesz azért, hogy a hallgatók megismerjék a romák kultúráját, és ne félelemből utálják egymást.

– Nem szabad a hallgatókat úgy kiengedni az egyetemről, hogy egy szót sem hallottak a romákról. Nem elég azt tudniuk, hogy honnan jöttek, hányan vannak, kell az interakció is, hogy elkezdjünk beszélgetni. Fontos, hogy egy olyan ember álljon ki eléjük, aki közülük való, aki végigjárt öt évet az egyetemen, ahogy ők. És aki roma minden ízében – mondja.

Másodéves hallgatóként elkezdett kidolgozni egy oktatási programot sok gyakorlati elemmel, a valóságban előforduló konfliktushelyzetekkel, beszélgetésekkel roma betegekkel és romákat kezelő orvosokkal. Így lett meghívott előadó a Semmelweis Egyetem Magatartás-tudományi Intézetében.

Miért olyan hangosak?

– Az órákon beszélünk arról, hogy a roma nő miért az anyósával szeretne szülni, miért beszélnek hangosabban, nagyobb vehemenciával a cigányok, hogy az orvost miért zavarja, ha egy nő „cigányszoknyában” érkezik a vizsgálatra, hogy miért vannak cigányszobák a kórházakban – sorolja.

A kórházi gyakorlatán tapasztaltak csak megerősítették abban, hogy szükség van egy ilyen képzésre. Egy olyan kórház szülészetére került, ahol sok roma beteg volt.

– A legelső, ami feltűnt, hogy a roma betegek és az egészségügyi dolgozók nem tudtak egymással beszélni, nem értették egymást. Ennek következtében a roma nők sokszor nem kapták meg a megfelelő ellátást, elkülönítették őket, lekezelően beszéltek velük, vagy egyáltalán nem tájékoztatták őket – meséli. Ezért két kutatást is készített ebben a témában: az egyikben terhes roma nőket, rokonaikat és az őket ellátó egészségügyi dolgozókat, a másikban rákos roma betegeket faggatott.

A szülészeten a főorvos és a főnővér is elfogadóan nyilatkozott a romákról. A nővér szerint a romák ugyan „sokkal hangosabban kiabálnak szülés közben”, de ezzel nincs semmi gond, az orvos pedig úgy vélte, hogy „amelyik tanultabb, az jobban tud viselkedni”, de ez őt nem érdekli, teszi a dolgát. Nótár Ilona megjegyzi: a két legpozitívabb vélemény azoktól származott, akik a fizetős roma betegek nyolcvan százalékát viszik. – Őket az sem idegesíti, hogy a romák közösségben élik meg a születés élményét. Aki fizet, annak nem zavar a rokonsága, de aki nem, ahhoz ne jöjjenek be tucatnyian – teszi hozzá.

A többi orvos, ápoló kevésbé volt elfogadó. Leggyakrabban arra panaszkodtak, hogy nem értik, hogy a romák mit akarnak, hangosak, erőszakosak, nem tudnak viselkedni. Az egyik doktornő azt mondta, hogy ő azért kedvesebb a romákkal, mint más betegekkel, mert fél tőlük. Nótár Ilona nem vitatja, hogy az ilyen előítéletek mögött valós tapasztalatok is vannak, ugyanakkor hozzáteszi: jó néhány kollégával találkozott, akik egyetlen negatív élményre alapozták a negatív véleményüket.

– Az előítéletek úgy születnek, hogy van egy féligazság, amit aztán továbbdagad, egy mocskos nagy hazugsággá – állítja.

A megkérdezett romák nagy része azt mondta, ők is tudják, hogy változniuk kell. Tisztában voltak azzal, hogy kényelmetlenséget okoz a csoportos látogatás és a hangos beszéd. Ezzel szemben a kutatásban részt vevő egészségügyi dolgozók zöme egyetértett abban, hogy nem kell tudniuk semmit a romákról ahhoz, hogy megfelelően kezeljék őket. – Ebben az országban több százezer cigány él. Nincs olyan hét, hogy ne lenne roma betegük, többségüket mégsem érdekli, hogy a romák mit miért tesznek – teszi hozzá.

Változtatni kell Ennek ellenére hisz a tanításban. Aztmondja, hogy az orvostanhallgatókban, leendő szülészekben, ápolókban van kíváncsiság. Rengeteg kérdést kap az óráin, statisztikai adatokat, tanulmányokat kérnek tőle.

– Tisztában vagyok vele, hogy egy óra nem fogja megoldani a magyar–roma konfliktusokat. De abban is biztos vagyok, hogy lesznek olyan roma páciensek, akik azért kapnak jobb ellátást, mert az orvosuk részt vett ezen az oktatáson. Megteszem, amit tudok, és hogy ez mire elég, az már a betegen és a kezelőjén múlik.

Rájöttem, hogy én nem kapom meg a megfelelő segítséget az egészségügyben