– Idézet az elemzéséből: „Nem jogállam az, ahol a hatalmi ágak elválasztása nem valósul meg, és ahol az emberi jogok nem garantáltak.”

– A publicisták szíve joga az általam felvázolt helyzet eltérő véleményezése, de szerintem a jogállam garanciarendszere leépült az elmúlt két hónapban. Vagyis azok a fékek és ellensúlyok, amelyek egy hatalommegosztásos rendszerben azt szolgálják, hogy a hatalmi ágak egymástól elválasztva működjenek, és egyik se tudjon „túlhatalomra” szert tenni, nem működnek. Az egyensúly megbomlott, vagyis felborult a végrehajtó hatalom javára. A miniszterelnök pozíciója annyira megerősödött, és ennek megfelelően mindenki más hatalma annyira megygyengült az utóbbi időben, hogy ezt most nem tudom hatalommegosztásos szituációként értékelni. Persze ezek a dolgok nem visszafordíthatatlanok.

„A jogállam garanciarendszere leépült az elmúlt két hónapban”

– Vajon mitől fordulnának vissza?

– Egy alkotmányjogász számára a kérdés úgy hangzik: alkotmányosan adódik-e lehetőség a helyzet visszafordítására, és a válasz természetesen az, hogy bárki visszafordíthatja, ha kétharmados többséget szerez. Akkor – és csak akkor – meglesz rá a lehetősége. A kétharmad viszont elengedhetetlen feltétel, mert a „sima” többség ehhez kevés. Nem vagyok politológus, hogy latolgathassam, ennek mekkora a reális esélye. A cikkben azt prognosztizáltam, hogy valószínűleg nem lesz valamilyen gyökeresen új kormányforma, vagyis nem hiszem, hogy jelen körülmények között a kormányzó pártnak érdeke lenne nyíltan egy elnöki vagy félelnöki rendszert bevezetni: ez ugyanis teljesen fölösleges. Ennek a koalíciónak erre nincs már szüksége. Annál is kevésbé, mert ezek az elnöki rendszerek – szigorúan hatalommegosztásos struktúrák. Az amerikai elnök a törvényhozás és az igazságszolgáltatás ügyeibe nem szólhat bele. Márpedig ez visszalépés lenne Orbán Viktor számára. Azzal, hogy saját emberét ültette az államfői székbe, lényegében nem csak az elnöki pozíciót – ami a magyar parlamentáris rendszerben egy nem túl erős, de azért jelentős ellensúlya lehetne a törvényhozó és a végrehajtó hatalomnak – iktatta ki az ellensúlyok sorából. Schmitt Pál már világossá tette, hogy ő maga nem alkotmányossági kontrollja, sokkal inkább hajtószíja kíván lenni a törvényhozásnak. Nem véletlen, hogy gyökeresen átalakította a Köztársasági Elnöki Hivatalt, és az erősen alkotmányjogorien tált stábot, amely Sólyom László ideje alatt kialakult, menesztette. Nyilván mert nincs szüksége alkotmányjogászokra. Ha az államfő fékező szerepe kiiktatódik a törvényhozás és a végrehajtás területén, akkor egyszersmind kiiktatódik az Alkotmánybíróság is. Mert a fontos törvények nem jutnak el hozzá előzetes normakontrollra. De érdemben kiiktatódik a mindenki más által is kezdeményezhető utólagos normakontroll is, hiszen az AB tagjait ma már a kormány delegálja. A köztársasági elnök fogja jelölni a Legfelsőbb Bíróság elnökét, ő fogja jelölni a legfőbb ügyészt és az ombudsmanokat is. Nyilván nem a kormánnyal szemben kritikus embereket. A miniszterelnök általi kinevezéssel elveszítette függetlenségét a médiahatóság is, ami a sajtószabadság végét jelenti. Az Egyenlő Bánásmód Hatóság, amelynek a hatósági diszkrimináció ellen kellene fellépnie, elég helytelenül eddig is félig-meddig a kormány alárendeltségében működött, de alárendeltsége mostantól korlátlan lesz. A független rendőri panasztestület vezetője lemondott, helyére a kormány embere került. Mint látható, a hatalommegosztás lebontása egyszersmind az alkotmányos jogok garanciáinak kiiktatását is jelenti. Ennél egy prezidenciális rendszerben –mondjuk az amerikaiban – sokkal több és hatékonyabb ellensúlya létezik a valóban erős végrehajtó hatalomnak. Ezért gondolom azt, a kormánynak nem érdeke, hogy az alkotmányon a továbbiakban lényegileg változtasson. Egy változtatásra azért még számítok: a preambuluma tele lesz ideológiával. Azok az emberek, akik az alkotmány előkészítését végzik, még csak véletlenül sem alkotmányjogászok, sokkal inkább ideológusok. Boross Péter vagy Pozsgay Imre soha életében nem foglalkozott az alkotmányjoggal, az előbbi legfeljebb a Szent Korona-tan, az utóbbi a népfrontos nemzeti együttműködés szószólójaként szerzett nevet.

– Legalábbis érdekesen hangzik a XXI. században…

– Az ideológiailag nyilván nem semleges preambulum mellett még egy jelentős változásra azért számítok az új alkotmányban: a mostani kormány valószínűleg meg fogja nehezíteni az alkotmány módosítását.

– Előre?

– Jóllehet a választási rendszer módosítása önmagában is a jelenlegi kormány hatalomban maradását garantálja, de még egy esetleges, későbbi vereség esetére is megpróbálják bebetonozni a mostani struktúrát. Az alkotmányos rendszerváltás intézményei hatalommegosztáson alapuló működésének leépítése tehát két hónap alatt megtörtént. És komoly lépéseket tettek afelé is, hogy a sajtó kormányellenőrzés alá kerüljön. Részben azzal, hogy a közszolgálati médiumok esetében formálisan is megtörtént a kormány alá rendelés, de az új „médiaalkotmány” a kereskedelmi rádiók és televíziók sőt az internetet érintően is megfélemlítő hatással lesz majd, úgyhogy nyilvánvalóan ki fog alakulni az a rendszer, amelyben egy öncenzúrára kényszerített sajtó jön létre. Gyorsan hozzáteszem: nem mintha ezelőtt minden rendben lett volna. A diktatúráktól eltekintve alig akad példa arra, hogy annyira átpolitizálódott volna valahol is a sajtó, mint nálunk, és meggyőződésem szerint nagyon kevesen tartották meg a függetlenségüket. Csakis azon kevesek, akik meg tudták őrizni anyagi függetlenségüket. Ehhez tartozik, hogy a civil társadalom képtelen volt megerősödni az utóbbi húsz évben. Gyenge volt a rendszerváltás előtt is, de azt a rövid időszakot leszámítva, amikor ’89-ben sok civil szerveződés jött létre, a pártosodás nagyon hamar véget vetett ennek a tendenciának. Magam két olyan szerveződésben voltam alapító – a Nyilvánosság Klubban, amelynek alapítói közt volt Sólyom László és Bihari Mihály is, valamint a TDDSZ-ben, az első, szabad szakszervezetben -, ahol tanúja lehettem, miként szivárogtak át a politizálást ott kezdő emberek a pártszférába. Ezzel párhuzamosan fokozatosan megszűnt a nyugati támogatás is, és nem lépett helyébe a hazai állami, ami végképp képtelenné tette a civil szférát a hatalom hatékony kontrollálására.

- Nem lehet, hogy éppen a totális hatalom kelti újra életre?

- Ez az optimista szcenárió, és szeretnék énis bízni benne. Csak félek, hogy ez nem elhatározáson múlik, sokkal inkább pénz kérdése. Boldogabb demokráciákban garanciák vannak arra, hogy azok a civil szervezetek, amelyek a hatalom ellenőrzését látják el, állami támogatást kapjanak. És nem fordulhat elő, hogy egy kormányzat a támogatást megvonja az éppenséggel neki kellemetlenkedőktől. Magyarországon ez elképzelhetetlen. Nemcsak most az, de korábban, gyakorlatilag az elmúlt húsz év alatt is az volt. És még valami: a jogállam két hónap alatti leépülése nem úgy történt, hogy mindezt az emberek akarata ellenére oktrojálták volna az országra. Sokkal inkább az derült ki, hogy az emberek ezeknek az alkotmányos értékeknek nem tulajdonítanak jelentőséget. Nem úgy gondolnak rá, hogy ez a mi kultúránknak, demokráciánknak egyik legfontosabb intézménye. A rendszerváltás idején még érezték negyvenéves hiányát, úgyhogy rövid ideig még fontos volt. De később más értékek lettek fontosabbak, úgyhogy az alkotmányos demokrácia mostani leépítését semmiféle civil ellenállás nem kísérte.